Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-21 / 43. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 21. Keddi faggató 17 Duba Gyula: A jelen nem hagyhatja hidegen az írót - a jövőben pedig van egy olyan bizalom, amiben ha nem is isteni vonásként, de csak hinni lehet A múlt nem pusztán fekete vagy fehér (Somogyi Tibor felvétele Az időkerék átokvető dolog. Nemcsak azért, mert megállás nélkül forog, és a múltból a jelenbe, onnan a jövőbe röptét, hanem mert ebben a szüntelen körforgásban nincs türelmi idő. MIKLÓSI PÉTER Az egymásra tornyosuló esztendők kérlelhetetlen sorrendje maga az élet. A valóság, ami a hétköznapokban hiába ismer határidőt, igeidőt, próbaidőt, rekordidőt, szünidőt, télidőt, délidőt, kíméleti időt és ki tudja még, hányféle időt - egyvalamit, berzenkedéseink dacára, elutasít: a kegyelmi időt. Az évek múlását, az időkör teljességét igazolandó. Erről faggatom - meg-megállva időben és korban - irodalmunk sajátos hangú, József Attila-díjas íróját: Duba Gyulát, aki egyébként strammul dacol az Idővel! Hál’istennek nemcsak 82. életévét tapossa derűvel, hanem ő az az ember, akinek könyvekkel s képekkel zsúfolt pozsonyi lakásában, egy belvárosi bérház 3. emeletén, 2012-ben sincs mobiltelefon, masszív íróasztalán pedig mindmáig klasszikus Consul írógép.Gyula, túl a nyolcadik ik- szen érdekelnek még a fokozott tempójú és szövevényes hétköznapok, a jelen? Tulajdonképpen talán már nem is kellene, hogy érdekeljen mindez, de az író nem tud és nem is akar kilépni a jelenből. Ilyen értelemben érdekel. Eszerint egy író az életkorára való tekintettel sem élhet burokban vagy legalábbis szélámyékban? Azt semmiképpen. És nem is olyan alkat vagyok, aki bezárkózna valamilyen szépnek tetsző, egykori múltba. A jelen pillanat az, ami valamiképpen mindig döntő. Engem a most - íróként - kissé bölcseleti módon izgat, hiszen a jelen történései azok, amelyeket a múlt, az emlékek fényében lehet vizsgálni és értelmezni. Igaz, hogy nagy és mélyen megélt témája az írónak csak kevés van? Tehát olyasmi, amit nem a hüvelykujjából szopott ki? Ez lényegében igaz. Valamilyen módon mindig önmagát írja, a saját tapasztalatait, a létét, természetesen még akkor is, ha írói értelemben gazdagítja azokat. Hogy példaként egy világnagyságot említsek: Hemingway munkásságával lehet könnyen bizonyítani, hogy a modem író mindig azt írja, amit megélt, illetve azt, amit a tapasztalataiból levont és következtetett. Ha már szóba jött Hemingway, szerinte csupán két valamirevaló téma van: a szex és az erőszakos halál! Hát ezt nem így gondoltam, persze, ebben is igaza van, mert mind a kettő elemi és ösztönbéli dolog az életünkben. Én arra utaltam, hogy önmagát írta a Búcsú a fegyverektől című regényében, A Kilimandzsáró hava című ragyogó novellájában, de még az olyan regényében is, mint az Akiért a harang szól, amelyben egy Jordan nevű amerikai önkéntes harcol a spanyol polgárháborúban, és a végén meghal. A történés középpontjába nem egy spanyolt állított, hanem egy amerikait - önmagát. Ha én Hemingway-t olvasok, mindig az ő személyiségét, lelküle- tét érzem benne valahol. Említetted, hogy a jelen dolgait az emlékek tükrében érdemes fürkészni. Nos, aki például a múlt század harmincas-negyvenes éveiben az akkori Csehszlovákiában született, annak ilyenkor, február végén akarva-akarat- lanul könnyen eszébe jut az úgynevezett Jégtörő február”: a kommunista hatalom- átvétel, a gottwaldi időszak és persze az ötvenes évek. Több mint 60 év távlatából miképp látod, helyénvaló a szóban forgó korszak kiradí- rozása, már-már meg nem történtté tétele? Semmiképpen. Egyrészt igazságtalan lenne, másrészt nem is lehet. A történelmet csonkítani lehet, de letagadni nem. Ami megtörtént, az maga a valóság. Beleértve azt is, ami a szlovákiai magyarsággal történt. Hogy az 1945-öt követő jogfosztottság évei után akkoriban magyarként is állampolgárságot kapott, és az élete már ennek jegyében folyt tovább. Hogy a megváltozott körülményeknek megfelelően tudott kultúrát, iskolarendszert, irodalmat, önálló identitást, gondolkozást építeni. Ugyanakkor, hogy milyenek voltak ezek és a további évek, az egy más kérdés. Mint ahogy azt ma már szintén tudjuk, hogy a Jégtörő február” nem egy emberbaráti cselekedet, hanem egy széles körű nemzetközi koncepció része volt. Úgy véled, hogy a totalitárius rezsimek, nálunk a ’89 előtti évtizedek emlékei már csak a múlt bizarr exponá- tumai? Dehogyis! Hiszen négy évtized társadalmi fejlődése az emberekben bizonyos mentalitást, erkölcsi szemléletet, szokásokat, valóságszemléletet teremt. És mindez, bár más viszonyok között, máig megvan bennünk. Inkább azt tartom figyelemre méltónak, hogy ez a 40 esztendeig dívó rendszer - amelyet ma már sokszor és sokféleképpen minősítenek - végül is önmagától omlott össze, ami azt jelzi, hogy valahol mélyen mégiscsak életképtelen volt. Az ember, az egyszerű halandó pedig mindig úgy él, ahogyan a legjobb képességei alapján érvényesülni tud. Az élet, az ilyen viszonyok paradoxona, hogy a diktatórikus rezsimek embertelenségét, igyekezetükkel s becsületes munkájukkal, mintha épp az ott élő emberek humanizálnák. Éspedig? Azzal, hogy egyáltalában elviselhetővé teszik ott az életet. Lehet, kissé bonyolult, látszólag ellentmondó filozófia ez, de a magvát igaznak érzem. Színházi berkekben úgy hírlik, hogy a jó humor a tragédiának sem árt. Vonatkozik ez a parancsuralmi rendszerek emlékeinek utólagos megítélésére is? Az emlékezés mechanizmusa és természete olyan, hogy az emberi dolgokat igyekszik felidézni. így a rendszerváltás előtti időszaknak szintén rengeteg tanulsága lehet. Különösen a mai életünkkel összevetve, hiszen nagyon sok ellentétet találni abban, ami volt, meg ami van. Az élet mindig egyszerre lehet jó is, rossz is. Első írásaidban miért a humorba kapaszkodtál? Az adódott. Diákként a kassai Ipariban valami olyat akartam tenni, amire felfigyelnek a többiek. írásaimat kiakasztottam hát a faliújságra, és a többiek nevettek! Ebben több volt a játék, mint a tudatosság. Nem volt ezzel államfelforgató, társadalomjavító célom, egyszerűen jólesett, hogy ilymód nevetek, mások pedig velem. Ebből lett A nevető ember című kötetem. Az viszont kevésbé nevetséges, hogy pozsonyi főiskolásként 27 évesen berukkoltál katonának... Hát 1956 árnyékában és a mi fiatalos lelkesedésünkkel az bizony nem volt egy leányálom. Prágában, a ruzynéi kaszárnyákban voltam légvédelmi tüzér. És bár megkaptam a „Vzorný délostíelec” jelvényt, civilbe is közlegényként mentem. De lehet, hogy azokban az időkben az a két év tett engem emberré, férfivá. Az ötvenes évek torzulásai történelmileg tagadhatatlanok. De van-e egy más optika, amellyel a szlovákiai magyarságnak ezt az időközt néznie érdemes? Létezik. Mert ha tudatosítjuk, hogy a kitelepítés, a nyelvi és állampolgári jogok megtagadása révén 1948-ig milyen volt itt a magyarok helyzete, akkor arra szintén gondolnunk kell, hogy nemzetiségileg egy teljesen más élet következett. Ezen az sem változtat, hogy egyéb szempontból az 50-es évek nagyon kemény, kegyetlen, már-már embertelen időszakot hoztak magukkal. Például a szövetkezetesítés! Emlékszem az apám és a többiek ... nagyon sok ellentétet találni abban, ami volt, meg ami van. Az élet mindig egyszerre lehet jó is, rossz is. sorsára. Emberietlenség volt a paraszttól elvenni a földet. És olyan létformába kényszeríteni, amit nem ismer, s aminek egyik igazságtalansága abban is megmutatkozott, hogy a szövetkezetben azután olyan valakik parancsoltak nekik, akiket azelőtt a gazda talán nem is becsült sokra. Akkoriban te is hittél Sztálinnak, Gottwaldnak, a rendszernek? Hogy hittem-e?... Az én nemzedékemet az is lelkesítette, hogy a nagy semmi után egyszerre lett valami. Hogy valahol egy jóval korábbi eszmevilágban gyökerezve a szegényeknek is joguk van egy jobb világra. Ez olyan eszme volt, ami mögé az emberek zöme fölsorakozott. Persze, ellentmondásos is volt mindez, amit a saját esetemen tudok illusztrálni: amikor az apámat otthon kulákká nyilvánították, és valami fáskamrába csukták, akkor én itt Pozsonyban úgy gondoltam, hogy ez nem igazságos, de majd lesz jobb is, ha a hibákról kritikát mondva a negatívumokról is beszélünk. Mikor ábrándultál ki mindebből? Talán nem is úgy mondanám, hogy kiábrándultam, hanem egyszerűen amikor már komoly prózát, novellákat írtam, és megjelent a Szabadesés című regényem, majd később az ívnak a csukák, ezekben ott van a rendszer ellentmondásainak bonyolultsága, a tisztázatlan remények töredezése, az igazságérzet megbicsaklása. Az általam tapasztaltak őszinte felmutatására törekedtem; később pedig - amikor 1968 után húsz évig főszerkesztő voltam - a kezemben lévő lehetőségeken belül hivatásszerűen igyekeztem mindent jól, igazságosan, becsülettel megtenni. 1974-ben lettél párttag. Egy gyönge pillanatodban? Ez nem volt gyönge pillanat. Azt mondták, ha főszerkeszteni akarok, be kell lépni. Eszerint nem is beléptél, hanem beléptetődtél? Valahogy így. Amikor 1968-ban átvettem az Irodalmi Szemlét, nem voltam párttag. Fokozatosan megismertem a lap szerkesztését, öt-hat évig párton kívüliként tettem a dolgom, és amikor kész helyzet elé állítottak, úgy gondoltam, hogy nekem azt továbbra is csinálnom kell. Akár el is utasíthattad volna a belépést? Hát igen, bár nem tudom, hogy mi lett volna. Ez azért is bonyolult kérdés, mert ez volt a konszolidáció időszaka. Szerencsémre, engem nem piszkáltak. Sem íróként, sem fő- szerkesztőként, pedig a regényeim a szlovákiai magyar sors legnehezebb korszakairól szóltak, és az Irodalmi Szemle is mindenkié volt, aki írni akart. 1983-ban érdemes művész is lettél. Akár nómenklatúrában is bízhattál... Nem. Azért, hogy érdemes művész legyek, nem tettem semmit. Gondolom, akkorra megjelent könyveimnek járt az elismerés. 1990-ben alkotószabadságra mentél. Tudatosan irányítod úgy a dolgokat, nehogy véletlenül belesodródjál a politikai életbe? Abban sohasem akartál részt venni? Amikor a rendszerváltás után a kiadóban eldőlt, hogy nem leszek főszerkesztő, abból sem csináltam különösebb gondot. Akkorra az író várta már, hogy végre írhasson. Jól jött, hogy a Szlovák Irodalmi Alap váratlanul értesített, hogy kétéves alkotószabadságot kaptam, én pedig elkezdtem gőzerővel dolgozni. Milyen az író társadalmi státusza mostanában? Lényegében semmilyen. Az irodalom elveszítette azt a társadalmi szerepét, ami az olvasók érdeklődése révén régebben megvolt. Az emberek a jelen kérdéseire sok tekintetben az irodalomtól vártak feleletet. Ez tette azt komoly társadalmi tényezővé. De amióta piacgazdálkodás a literatúra, azóta a szakma sem becsüli saját magát. Megy helyette a bulvár, az érvényesülés vagy valamilyen más eszmények kérgetése. Ez nagyon szegényes így. Ha szűkebb értelemben csupán a szlovákiai magyar irodalmi életről beszélünk, akkor talán mégsem ennyire aszály sújtotta terepről van szó. Különösen, ha számításba vesszük, hogy mind te, mind írótársaid rendszeresen felmutatják a szlovákiai magyarság régebbi keletű vagy éppenséggel mai gondjait. Hogyan látod, bő 80 éved bölcsességével, ennek a feladatnak komolyságát, a higgadt írói értékelések időszerűségét? Az én nemzedékem egyenesen foglya ennek a kérdésnek. Nem tud szabadulni tőle. Az író szavának, vélekedésének komoly szerepe és súlya van abban, hogy a hazai magyarság lehetőleg teljes életet éljen. Ám mihelyst ez a szándék átcsap a másokkal szembeni megkülönböztetés, lebecsülés útjára, az már nincs rendjén. Alapvetően optimista vagy pesszimista vagy? Azt hiszem, maximálisan optimista, noha a pesszimizmust sem vetem meg. Szükség van mindkettőre. A pesszimizmusra, hogy kritikusak legyünk, az optimizmus pedig ezért kell, hogy dolgozni tudjunk. Ugyanis a múlt az nem csak fekete vagy fehér; most a jelenben élünk, ami nem hagyhatja hidegen az írót; a jövőben pedig van egy bizalom, amiben ha nem is isteni vonásként, de csak hinni lehet, tudni azt nem. Majd lesz valamilyen.
