Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-07 / 31. szám, kedd
Félelem és reszketés Port Szaídban Képzeljük magunkat a kairói drukkerek helyébe. Kimegyünk egy focimeccsre, a csapatunk kikap 3—1 -re, nem egy vidám nap, de volt ” már ilyen. Hanem ami aztán jön, a lefújás után, arra nehéz szavakat találni. Maga a pokol. A sátán műremeke. Képzeljük el: ott állunk a tribünön, a meccsnek vége, nyilván még lesz néhány rendőri manőver, mire elhagyhatjuk a helyszínt, de semmi vész, az ilyen körítést megszoktuk már az évek során. Most túlórázni fogunk, úgy tűnik, mert a hazai nézők beugrálnak a pályára. Egyre többen és többen. Százan. Ezren. Tízezren. S futva indulnak felénk. Látjuk ezt, s látjuk azt is, hogy a rendőrök érthetetlen módon mozdulatlanok maradnak. De még ekkor sem gyanakszunk semmire. Hanem ahogy a hazai huligánok közelebb érnek, észrevesszük, hogy fegyvereik vannak. Kalapácsok, bozótvágó kések, hosszú pengéjű arab tőrök. Ahogy felénk futnak, megsuhintják szablyáikat a levegőben, virtusból. Hát ezért nem motoztak meg senkit a belépésnél! Ezért nem ellenőrizték még a jegyeket sem, ezért jöhetett be a stadionba boldog-boldogtalan. Világos: a rendőrség jóváhagyásával történik mindez. Ezért állnak olyan közönyösen, olyan passzívan. Ezért nem tesznek semmit a tömeg megfékezésére. Balhé lesz, ez most már nyilvánvaló. De még ekkor sem gyanakszunk semmi rendkívülire. Még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen nem is a vendégszektorban állunk, hanem egy mészárszéken. Egy gondosan kiválasztott kivégzőhelyen. Még mindig azt reméljük, hogy a rohamrendőrök közbelépnek, a felénk nyomuló állatias horda pedig megáll, a helyzet rendeződik, s végül mindenki hazamegy. Hogy vannak bizonyos kontrollmechanizmusok, amelyek a megfelelő időben érvényre jutnak. Hogy létezik egy belső parancs, amely úgy szól: gyilkolni bűn. Már ideértek, itt vannak az orrunk előtt, itt lóbálják a vasdorongokat. Az arcunkba lihegnek a kerítés túloldaláról. Van egy kapu a szektorunk aljában, azt feszegetik. Illetve: csak kezdenék feszegetni. Fölösleges igyekezet: a kapu nyitva! Úgyhogy besétálnak hozzánk. A rohamrendőrök odakint, mi pedig idebent. Szemközt a támadókkal. S akkor kialszanak a fények a stadionban. Abban a pillanatban kezdetét veszi az embervadászat. Több százan zsúfolódunk össze a lépcsőkön, menekülnénk, de nincs hova: a hátsó kapu zárva! n Még nem sejtjük, hogy ez nem a vendégszektor, hanem egy mészárszék. Egy kivégzöhely. Leláncolva, lelakatolva és elreteszelve, hogy véletlenül se juthassunk ki a szektorból. Egymáshoz préselődve reszketünk. Előttünk az elreteszelt kapu, mögöttünk a megvadult hazai huligánok, akik szabad kezet kaptak a hatóságoktól, s most jobbra-baíra kaszabolnak maguk körül. Nincs menekvés. Ez itt egy gondosan előkészített, minden apró részletében kidolgozott lincselés. Vannak köztünk, akik a harcot választják. Puszta kézzel az élesre fent pengék ellen. Vannak, akik kétségbeesésükben átvetik magukat a terasz korlátján, le a mélybe. Ők sem élik túl a mai estét. Emberi testeken taposunk, sötét van, pánik és káosz. És a tudat, hogy akkor most meghalunk. Az Al-Ahlí-szurkolóknak van egy daluk; valahogy így hangzik: „Te vagy a legjobb klub kerek e világon. Mindenki gyűlölhet, én aztán nem bánom! / Rajongva szeretlek, a nap nekünk ragyog. / Ha elnémulnék, tudd: akkor halott vagyok.” (Az Al-Maszrí—Al-Ahlí egyiptomi bajnoki mérkőzés utáni rendbontások során 74-en életüket veszítették, több százan pedig megsebesültek. Cikkünk néhány túlélő beszámolója alapján készült.) Gazdag József r 0 / «■ / ;w TRAGÉDIÁK DIEGO MILITO SÉRÜLÉS A FUTBALLVILÁG: ■ A STADIONOKBAN NÉGY GÓLJA FÜRDŐSZOBÁBAN! INNEN-ONNAN Egy előre kitervelt A hét vesztese az Inter Nem a leverkuseni Derdiyok A hét legfontosabb eseményei: tömeggyilkosság krónikája. védelme és a Lazio elnöke. az első, aki szilánkba lépett. Komán, Weiss, bunda, DAC. 10-11. oldal 14. oldal 15. oldal 16. oldal
