Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-21 / 17. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 21. Szalon 23 „Érni bal lábbal is tud rúgni, s ez előnyére van, ő a balszélső" - Duba Gyula Az idei első Irodalmi Szemle KENÉZ BORBÁLA Megjelent az Irodalmi Szem­le 55. évfolyamának első szá­ma. Benne Markó Béla (A leg­főbb hatósághoz), Varga Imre (S a valóm pedig Csak sejti; Vá­lasz a szerkesztőnek; Álomha­társértés), Sipos Janka (Tente; Gabona és pelyva), Kulcsár Fe­renc (Levél a versírásról egy barátomnak; Ó, minden igaz s minden lehetetlen) és Gyüre Lajos (Szűkölnek a kutyák) versei; Tandori Dezső esszé­prózája (Prímszámok osztha­tatlansága), részlet Grendel La­jos - A háló című - regényéből, terjedelmes részlet Háy János Főszereplő a halál című színművéből (ehhez egy inter­jú is tartozik: a szerzővel Csa- pody Kinga beszélget), Szalay Zoltán novellája (Ä nagymes­ter), részlet Duba Gyula készü­lő regényéből (Valami elmúlt - Érni diákkora. Futball Gyarma­ton), Gál Sándor esszéi (Kitá­gult nap). A kritikai rovatban Kollarits Krisztina recenzeálja Ablonczy Balázs új tanulmánykötetét (Nyombiztosítás; Kalligram, 2011), ugyanitt olvasható Ju­hász Katalin tanulmánya (Ulysses újratöltve), valamint Szalay Zoltán szokásos Szemlé­lődése (Válogatás az elmúlt he­tek irodalmi híreiből). Az Olva­só című - Bárczi Zsófia szer­kesztette - melléklet (a lap ok­tatási segédlete) mostani (ötö­dik) témája Krúdy Gyula - Az újraértett Krúdy című tanul­mány szerzője Keserű József, a módszertani részé Rigó Gyula (ez A hídon című, Negyedik út alcímű Krúdy-kispróza elemzé­sének óravázlatát nyújtja). A szám képanyagát Ozsvald Árpád (1932-2003) könyv- és kéziratgyűjteményének darab­jai illusztrálják - mind a bel- ívekben, mind a borító rektóján és verzóján; a nyolcvan évvel ezelőtt született Ózsvald Árpád életművét Szeberényi Zoltán értékeli. A kivehető 16 oldalas repertórium a folyóirat tavalyi évfolyamának tartalomjegyzé­kével szolgál (egyetlen ide kí­vánkozó apró megjegyzés: Vilikovský keresztneve helye­sen: Pavel). Folyamatosan és egyre biztatóbb ütemben bővül a folyóirat honlapja (kalligram.eu) Egy folyóirat és egy kiadó év eleji háza tájáról SZALON-HÍR Az év elején üzembe helye­zett felület jelenleg (2012 má­sodik hetében) az alábbi évfo­lyamokat kínálja (az Archívum menüpontban): 1992, 1994, 1999, 2000, 2010, 2011 és 2012. Az első évfolyamba (1992) lépve már az is látszik, hogy már csak a két utolsó lap­száma hiányzik: az összes többi teljes egészében s minden meg­jelent szövegre vonatkozóan olvasható. A Főoldal menüpont ennél is többet kínál: műfajok bontásában (vers, próza, ta­nulmány, esszé, színház, re­cenzió és kritika, interjú, tema­tikus összeállítások) kereshe­tők ki s találhatók meg segítsé­gével az egyes szövegek. Mivel lényegében (és ténylegesen) állandóan mozgásban levő, szakaszosan bővülő oldalról van szó, megesik, hogy még nem mindent a majdani végle­ges helyén látunk (a versek közt találjuk pl. Szalay Zoltán­nak A kutyatenyésztő című ki­váló novelláját), de ez cseppet sem zavaró. A főoldali műfajok közt kétféle keresési módra is nyílik lehetőség: a megjelenés ideje és a szerző (neve; ábécé­rend) szerintire. Ugyanilyen kellemes megle­petés, hogy a könyvkiadó olda­lán (mely a folyóiratéról is kü­lön ablakban nyitható) már lát­szanak a Kalligram idei új könyvei, szám szerint nyolc fi­gyelemre méltó tétel: Kocsis Aranka: Magyar faluk és ma­gyar falusiak a szlovák fővá­rosban; Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarorszá­gon I—II.; Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő; Ľudovít Štúr: A szlávok és a jövő világa; N. Tóth Anikó: A varietas örö­me. Beszélgetések írókkal; Németh Zoltán: Az életmű mint irodalomtörténet. Tőzsér Árpád; Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozso­nyi magyarság 1938-1939- ben; Szűcs Teri: A felejtés tör­ténete. A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben. FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ESTERHÁZY PÉTER: Uterátor versus <meglcpetés> (CMntlo KiS pillantása) 1305 KASZÁS MÁTÉ: A temetés, amelyen Esti Koméi letépi ingét (novella) 1.317 ORAVECZ IMRE: Kaliforniai fürj (45) 1320 VII.I.ÁNYI LÁSZI-Ó versei 1333 KŐRIZS IMRF. versei 1335 ZALÁN TIBOR versei 1337 C. ISTVÁN I.ÁSZLÓ versei 1338 SZABÓ ÁDÁM versei 1340 MOIIÁCSI BALÁZS versei 1342 FÖLDÉNVIF. LÁSZLÓ; A Halál és az über-Marionett (Edward Cordon Craig Über-Marionet t-dmékte) 1345 BÉRTÓK LÁSZLÓ; Csorba Győző 95 1353 * DUN AJCSIK MÁTYÁS - KERESZTESI JÓZSEF: Van-e jéghegy a csúcs alatt? (Szolláth Dávid beszélgetése) 1357 RUBIN SZILÁRD: Aprószentek {regényrészletek) 1371 * P. MÜLLER PÉTER: Lázadások, megalkuvások, kényszerek: színházi alkotók Cs intézmények parancsuralmi rendszerekben (Lengyel György (szerk.J: Színház és diktatúra a 2j). században) 1388 TÚRI TÍMEA: Vulkán vagy bánya (Lanczkor Ctibor és a [nemi személyes vers) 1397 GÁLOS1 ADRIENNE: Kimaradni az igazságból (Földényi F. László: Képek előtt állni) 1403 2012. január SZALON-ISMERTETÉS Magnifizenz! A Jelenkor új számának élén Esterházy Péter írása olvasható. A prózarovat a továbbiakban Oravecz Imre re­gényrészletét és Kaszás Máté Es­ti Komél-novellájátközli. Rubin Szilárd - a számban két részlet olvasható a két éve el­hunyt író Aprószentek című ki­adatlan regényéből. A Rubin-életműről Szolláth Dávid' Dunaj esik Mátyással és Keresztesi Józsefiéi beszélget. A lírarovat VillányiLászló, Kő­rizs Imre, Zalán Tibor, G. István László, Szabó Ádám és Mohácsi Balázs verseit adja közre. A tanulmány- és esszérovat­ban Földényi F. László Edward Gordon Craig Über-Marionett- elméletéről ír. BertókLászló a 95 éve született Csorba Győzőről emlékezikmeg. P. Müller Péter a Lengyel György által szerkesztett Szín­ház és diktatúra a 20. században c. tanulmánykötetről ír. Túri Tímea Lanczkor Gábor költésze­tét értelmezi. Gálosi Adrienne Földényi F. László Képek előtt áünic. könyvét recenzeálja. RÖVIDEN Boka László előadása Pozsony. Az SZTA Vi­lágirodalmi Intézete min­den érdeklődőt szeretettel vár Boka László Párhuza­mos kánonelvek (Egy köz­ponti struktúra és egy kul­turális folyamat irodalom- történeti aspektusai) című előadásásra. A nagyváradi származá­sú irodalomtörténész és kritikus, aki jelenleg az Or­szágos Széchényi Könyv­tár kutatója, tudományos igazgatója, legutóbb hat évvel ezelőtt járt Szlováki­ában. Akkor Görözdi Judit és Németh Zoltán beszél­getett vele Dunaszerdahe- lyen a Vámbéry Irodalmi Kávéházban A befogadás rétegei című kötetéről. Bo­ka László mostani előadása magyar nyelven hangzik el, szlovák szinkrontolmá­csolás biztosított. Időpont: 2012. január 25. (szerda), 14.00. Helyszín: Ústav sve­tovej literatúry SAV, Kon­vent utca 13. (cs) IRODALOM A SZALONBAN Megszabadulás SZALAY ZOLTÁN A sánta vénember ma nem érkezett meg. Ma is ugyan­olyan lanyha pompával kelt fel a nap, s ugyanazzal a zord kí­méletlenséggel kezdett per­zselni, mint más napokon, de bennem kialudt a düh, kihunyt az izzás. A sánta vénember szikláját nézem, azt a követ, ahova minden reggel leült, hogy újra és újra elmondja unalomig ismert mondókáját, míg én lazítás nélkül nyom­tam, taszigáltam felfelé a szik­lát. Alighogy megszólalt, az erő elkezdett kiszivárogni a karomból, a lábamból, a tér­dem megroggyant, a talpam csúszni kezdett, s a szikla las­san lefelé gördült. Mire befe­jezte, ugyanolyan messzire voltam a csúcstól, mint egy nappal korábban. Hiába gör­gettem fel a követ minden este a csúcs közvetlen közelébe, reggel jött a sánta vénember, és minden kezdődhetett elölről. Szónoklatát mindig azzal kezdte, hogy figyelmeztetett: ugye tudom, hogy máshoz nem értek. Ha esetleg megfor­dulna a fejemben, hogy ka- maszkölyök módjára lázadni próbálnék, úgymond a saját kezembe venni a sorsom (ilyenkor mindig fancsali gri­masz jelent meg törődött, rán­cos arcán), jusson eszembe, hogy odalent sem minden fe­nékig tejfel. Unottan mondta mindezt, de azért hangsúlyo­san. Jussanak eszembe olyan szavak, folytatta, mint nélkü­lözés, nincstelenség, kirekesz­tettség, kisemmizettség. Pró­báljak mérlegelni, hogy meg- éri-e. Van-e értelme a felelőt­len ábrándozásoknak. Aztán gondoljak arra, mekkora szük­sége van az odalent! népnek énrám. Micsoda jelentőséggel bír a mindennapjaikban, hogy tudják, én idefent gürcölök, példát mutatva nekik. Odalent mindenki ismeri a nevemet. Olyan az én szerepem, mint a kötőanyagé a ház téglái kö­zött: én tartom egyben az oda- lenti társadalmat, az én állha­tatosságom, az én kitartásom ad nekik erőt, hogy továbbcsi­nálják. Ha én nem feszülnék neki napról napra ennek a ret­tenetes kősziklának ezen a ke­gyetlen lejtőn, ha nem mutat­nám meg nekik, hogyan kell megharcolni a mindennapok kilátástalanságával, a lehetet­lenség démonaival, mit gondo­lok, meddig maradhatna fent az egész társadalom, az egész kultúra, az egész emberiség? Néhány nap kellene csupán, hogy minden végleg össze­omoljon. Ekkor a sánta vén­ember felállt, láthatóan nem törődve a gyötrődésemmel, nem foglalkozva vele, hogy egyre csúszok vissza, a szikla csaknem maga alá temet, fe­lém sem nézett, csak felemelte a hangját, hogy lentről is jól halljam, azt kiáltotta, nézzek csak rá, nézzek a ráncok szab­dalta, gond emésztette arcára. Ha meg akarok győződni róla, hogy másoknak sem könnyű, elég, ha az ő arcát alaposan szemügyre veszem. Nem ér­dekelte, hogy nem tudom megnézni az arcát, mivel épp minden maradék erőmet ösz- szegyűjtve küzdők, hogy ne lapítson agyon a kőszikla, amellyel eszmélésem óta ví­vom élet-halál harcomat. Miközben lassan elbicegett, minden reggel ugyanúgy oda­vetette, hogy az apród az ebéddel ma is meglátogat, s a számba csepegteti azt a né­hány cseppnyi hígított nektárt, amivel a lenti nép nagy kegye­sen táplált. A szikla elviselhetetlenül forró lett, mire a sánta vénem­ber csoszogásának és zihálá­sának hangja elhalt a kietlen lejtőn. Az égen csak a messze távolban úsztak felhők, ame­lyekből valahol a völgyben ta­lán néhány csepp eső is kihul­lott, fellélegeztetve a tikkadt földet, elverve a köhögtető port. Innen, a fennsík lejtőjéről azonban csak nézhettem az esőt, sosem ízlelhettem meg az esőcseppek ízét a nyelvemen. Mielőtt azonban az apród a nektárcseppekkel megérke­zett, hullott valami odafentről. Ebben az órában mindig ha­talmas madarak vetettek ár­nyékot a földre: saskeselyűk, amelyek keservesen vinnyog­va húzódtak árnyékba, dél­előtti portyázásuk után. Már nem emlékszem, talán a sánta vénember, talán az ételhozó apród kotyogta el nekem va­lamikor régen, hogy van egy nagytestű, borzalmas férfi, akit Prométheusznak hívnak, s aki kikötöztetett e végelátha­tatlan hegység egyik ormára, és arra kárhoztatott, hogy saskeselyűk táplálkozzanak a májából, míg a világ bele nem omlik saját végzetébe. Hason­ló a sorsa, mint az enyém, ugyanez a banda, a sánta vén­ember társasága vetette őt oda koncul a saskeselyűknek. Amikor a madarak reggeli ét­kezésükből visszatértek, hogy a legmelegebb órákban elrej­tőzzenek, néhány vércseppet hullajtottak rám, ragacsos, édes vércseppeket, amelyeket csípős, zöld döglegyek lefe­tyelnek le a testemről. Prométheuszra gondoltam, amikor megtettem. Az odalen- ti népre nem gondolhattam, róluk nem tudtam semmit. Csak annyit, amennyit a sánta vénember mesélt, de az vala­hogy nem tetszett nekem. Nem éreztem semmit, ahogy láttam tovagördülni a sziklát, lassan, mégis dübörgő erővel, végig a lejtőn. Odalent fog csak megállni, a völgyben, magával zúdítva a hegyláb egész görgetegét, maga alá temetve mindent, ami az útjá­ba kerül. Most, hogy szabad a kezem, a vállamat nem nyom­ja a mérhetetlen súlyú kő­tömb, a lábamat könnyedén a magasba emelhetem: most már tudom, hogy korábban is megtehettem volna. A sánta vénembert soha többé nem lá­tom. A legyeket végre elhesse­gethetem az arcomról, a ha­samról, a lábam közül. Már hallani a távolból a sas­keselyűk vinnyogását: követni fogom őket a hegyszirteken át, hogy elvezessenek Prométhe­uszhoz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom