Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-14 / 11. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 14. Vélemény És háttér 7 Sok politikus már két évvel ezelőtt ismerte a Gorilla-aktát, de egyikük sem tett semmit Gyalogok távozása Miután az SDKÚ elvesztette a kormányban a Nemzeti Vagyonalap főnökének, Anna Bubení- kovának menesztéséről szóló szavazást, további gyalogok kezdtek távozni az állami posztokról. JURAJ HRABKO Egy dolog köti őket össze: mindnyájukat - Stanislav Ja- notát, Milan Krajniakot és Igor Grošaftot is - politikai párt ültette a Nemzeti Vagyonalapba. Anna Bubeníkovával ellentétben ők önként távoznak, ami csupán annyit jelent, hogy óvják politikai pártjukat a közvélemény kellemetlen kérdéseitől. Nekik sem kellene azonban megúszniuk a vizsgálatot - hiába mondja Dániel Lipšic belügyminiszter, hogy Milan Krajniak lépését értékeli, amikor egyúttal bejelenti, „nem vett el províziót”. Ezt a nyomozóknak kellene kivizsgálniuk, nem a belügyminiszternek prejudikálnia. Még akkor is, ha Krajniak a szomszédja, sőt éppen ezért. Természetesen jó, hogy legalább a gyalogok távoznak az állami funkciókból, mégis azt gondolom, ez is csupán politikai manőver: dobjátok a népnek a gyalogokat. Hogy megnyugodjon, észrevegye és értékelje, a politikusok tisztító folyamatba kezdtek. Főként, ha titokzatos képet vágnak hozzá, mint a belügyminiszter, aki az egyik oldalon nem felejtette el megdicsérni, hogy a nyomozócsoport, amelyet ő hozott létre, nagyon határozottan dolgozik, a másik oldalon megjegyzi, hogy „a Gorillaügy kivizsgálására különböző helyekről abnormális nyomást gyakorolnak”, de arra a kérdésre már nem válaszolt, hogy tulajdonképpen ki is gyakorol nyomást. Ez bizonyára államtitok. Röviden és tömören: a belügyminiszter ugyan már tudja, ki nem fogadott el províziót, de fogadhatunk abban, hogy nem fogja tudni kivizsgálni és bebizonyítani oly módon, hogy az a bíróságon is megállja a helyét, ki fogadott el províziót. A belügyminiszter fellépésénél érdekesebb, ami lassan- és a politikusok szerencséjére - feledésbe merül, holott nem kellene megfeledkeznünk róla. Sok politikus már két évvel ezelőtt ismerte a Gorilla-aktát, de egyikük sem tett semmit. A belügyminiszter sem. Csak miután az ügyirat megjelent az interneten, és a nyilvánosság nyomást kezdett gyakorolni. Ez mindegyik volt kormánykoalíciós pártra vonatkozik, Iveta Radičová miniszterelnökre is, aki helyesen állítja: „a korrupt magatartás gyanúja elég ok arra, hogy állami funkcióból leváltsanak valakit”. De a kérdés, miért nem volt ez ok arra, hogy ilyen személyek ne kerülhessenek állami posztra, megválaszolatlan marad. Pedig lényegbe vágó.- Nem felejtettem otthon a sítalpamat. Azt kergetem, aki ellopta. (Peter Gossányi rajza) KOMMENTÁR • • Öreg ember nem vén ember? VÍGl ZOLTÁN A mérleg egyik nyelvén három kilogramm műanyag robbanószer, egy detonátor, több puska, két géppisztoly, 400 golyó. Összesen annyi fegyver, amennyit állítólag egy háromfős terrorista akcióhoz használnának. A másikon egy 61 éves öregember. Hogy egyenlíthető ki a kettő? Egyáltalán, mi köze az egyiknek a másikhoz? A 61 éves Bozsidar Sztanislyevics beismerte, hogy övé az a kisebb fegyverarzenál, amit Szerbia elnökének látogatása előtt egy nappal találtak egy ünnepi összejövetel helyszínén Banja Lukában. Történt, hogy Borisz Tadics államfő szinte az egész szerbiai államvezetéssel egyetemben hétfőn megjelent a boszniai Szerb Köztársaság létrejöttének huszadik évfordulójára rendezett ünnepségen, de ez a nap nem ezért kerül be a történelemkönyvekbe - ha bekerül hanem azért, mert a jelek szerint meg akarták ölni a szerb államfőt a Borik Sportcsarnokban. Amikor megtalálták a fegyvereket, Sztanislyevics (a több éve ott dolgozó, büntetlen előéletű gondnok) önként jelentkezett a rendőrségen egy nehezen hihető történettel. Azt mondta, övé a fegyverarzenál, amely állítólag még a háborúból maradt rá, vevőt akart találni a cuccra, de nem merte azt otthon tartani. Ez a mese több sebből vérzik - például olyan hangtompítót találtak a helyszínen, amilyet a kilencvenes években még nem is gyártottak. De ha kiderül, hogy igazat mondott, akkor a közvélemény most megismerhette Banja Luka egyik legostobább lakosát. Az egyik szerb napilap felvázolta a lehetséges forgatókönyvet: egy ember foglalkozik a robbanószerrel, pánikkeltésre használja azt. A kisebb robbanás (ok) okozta zűrzavarban a másik kettő (egy mesterlövész és egy gépfegyveres) pedig kénye kedvére lelőhetett volna akárkit a teremben. A fegyverek a közvetítőfülkében voltak, onnan jól belátható az egész teremésabenne levők is. Folyik még a nyomozás, de a találgatás is. Az öreg kihallgatása három napig tartott, terrorizmussal vádolják, keresik a lehetséges bűntársait, több alvilági személyneve röpköd az újságokban. Sztanislyevics eredeti meséjét úgy látszik, senki sem hiszi el. A mérleg nyelvéhez visszatérve: az „agg terrorista” oldalán kell lennie még valakinek, valaminek. Kiderülhet, hogy valamelyik alvilági vezető pénzelte az akciót, csak valahol homok kerül a gépezetbe. így már valamelyest kiegyenlítődne a bizonyos mérleg bizonyos nyelve. Nem ez lenne az első ilyen eset, Zoran Gyingyity egykori miniszterelnök gyilkosai is alvilági körökben jól ismert spílerek voltak. 2012 eddigi hozadéka: új év, régi módszerek. A szerző a vajdasági Magyar Szó munkatársa JEGYZET Miért éppen Szudán? LAMPL ZSUZSANNA pbjtfMäpl Adakozni sok- T ' BT féleképpen le- hét. Egy ismert emberjóté■Líy-íáw konvsági árve- H résen megvett egy műalkotást. Jól felsrófolta az árát. Amikor vége lett, a szervezők meghatottan várták, hogy befizesse a pénzt és elvigye a szobrot. A nagy ember előbb nyilatkozott a médiának az adakozás fontosságáról, aztán odaszólt a persely mellett szobrozó jámbor lelkeknek. Csak vigyék haza azt a szobrot. A szervezők meglepődtek. Ennyi pénz, és nem akarja elvinni? Ha semmit sem viszek, semmit sem kell fizetnem, mondta, de én nagyvonalú vagyok! S beletömött a perselybe száz eurót, az eredeti összeg töredékét. Senki sem mondhatja, hogy nem nyitotta ki a pénztárcáját! Ráadásul semmit sem kért érte. Sőt, még példát is mutatott. Bizony, micsoda nemes lélek. Adakozni sok mindenre lehet. Sokfelé kell az adomány. Legutóbb a szudániaknak adakoztunk. Nem gyűlt össze annyi, mint a lepramisszióra, de azért csurrant valami. Gondolkodtam, vajon mi lehet az oka, hogy a lepramisszióra többet adtunk, mint a szudániaknak. Hiszen mindkettő egyformán távoli, megfoghatatlan. Mintha nem is a mi világunk lenne. Jó, a lepráról van elképzelésünk, élve rothadó emberek, potyogó hús (nem itt van, nem itt van!!!), de a szudániak? Az Európát, ezt a gyönyörű nőt sem tudjuk igazán befogni ésszel, akkor hogyan férne még bele Afrika is, mert ugye ott van Szudán. Ugye? Jó, éhező néger gyerekek, kiszáradt föld, puffadt hasak (nem nálunk, nem nálunk!!!), de sok képen láttuk már! Mi van, ha nem is igaz. Ha csak a fotósok rendezik meg a jelenetet, hogy aztán mindenféle díjakat nyerjenek a képeikkel. Miért, talán nincs sok szélhámos? Ugye? Meg aztán nálunk is annyi a rászoruló, miért adjunk a szudániaknak? De épp azért, mert nálunk is olyan sok a rászoruló, hogyan döntsük el, hogy kinek adjunk? Mert nálunk is van sok szélhámos. Ugye? Ki tudja, hányán nem is betegek, szegények, hanem szélhámosok. Az érzelmeinkkel játszanak, az idegeinket pengetik, kiülnek az utcára a gyerekükkel, letakarják a lábát, hogy úgy nézzen ki, mintha nem lenne, és óbégatnak. Hát nem sze- métség? Az embernek mindenféle rossz jut az eszébe, pedig neki is van elég gondja. És ha neki van baja, vajon neki ki ad valamit? Ki ad valamit ingyen? Ugye? Ugye??? De tényleg, Istenem. Miért éppen Szudán? Az ember beül a moziba, hogy lássa a kedvenc színészét, aztán lát egy amerikait, aki szu- dáni gyerekeknek épít árvaházat (na ne, amerikai, azoknak mindenhol ott kell lenni, ugye??), megmenti őket a biztos haláltól, amolyan Böjté Csaba-féle fazon. Sam Childers a neve, valóságos személy (szélhámos, biztosan szélhámos!!). És azok a nyomorult gyerekek? Akiknek a saját fajtájuk ad dorongot a kezébe, és kényszeríti, hogy üssék agyon az anyjukat? Azok is szélhámosok? Hát ez gyors válasz volt, Istenem. Ne engedd, hogy ebben a virtuálius brutalitásban, ami lépten-nyomon körülvesz bennünket, immunissá váljunk a brutális valóságra. Ami körülvesz bennünket. TALLÓZÓ LESOIR A Le Soir című baloldali liberális brüsszeli lap tegnap interjút közölt Martonyi János magyar külügyminiszterrel. A címoldalon induló, majd egy csaknem egész belső oldalt kitöltő anyag címoldali címe: „A magyar diplomácia irányítója elismer hibákat”, a belső oldalon pedig „Budapest elfogadja a tárgyalásokat”. A felvezető szöveg szerint Martonyi a beszélgetés során tett kijelentéseivel igyekezett „enyhíteni a közelmúltban a Magyarországot ért károkat”, miután „egy sor, autoritemek tekin- tettreformothajtottakvégre”. Az interjú készítője - Pascal Martin - kiemelte a magyar külügyminiszter kijelentései közül azt, hogy „túlzónak és mélységesen igazságtalannak” tartja, amikor autokratikus elhajlásról beszélnek Magyarországgal összefüggésben. „Nem állítom, hogy nem követtünk el hibákat” - idézte a minisztert, aki szerint néhány kérdésről „lehet beszélni”, de hogy „lebontanák a demokráciát, az Magyarország félreismerése”. A közelmúltban Magyarországot kritizáló kijelentések kapcsán „érzelmi és politikai” motivációról beszélt a külügyminiszter. Az interjúban Martonyi János egyetértett azzal a riporteri felvetéssel, hogy a vitatott kérdések közül jelentőségében kiemelkedik a jegybanki függetlenség ügye, hiszen az országnak pénzre van szüksége az EU-tól és a Nemzetközi Valutaalaptól. A külügyminiszter megerősítette, hogy mindenről lehet tárgyalni, és kijelentette, hogy rugalmasságot, kompromisszumkészséget kell tanúsítani. Emlékeztetett; hogy Magyarország továbbra is elkötelezett az eu- róövezethez való csadakozás ügyében. (MTI)
