Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-10 / 7. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 10. Keddi faggató 17 Novák Veronika: Ha a történelemírás többször támaszkodna a levéltárak forrásanyagára, a szlovák-magyar viszonyban is kevesebb volna a súrlódás Ahol a holtak élnek és a némák beszélnek (Somogyi Tibor felvétele A közvélemény Szlovákiában a levéltárosról úgy vélekedik, hogy az az orrán 15 dioptriás pápaszemmel, sötét köpenyben, poros helyiségben régi iratok között bóklászik. Szerencsére, manapság már nem ez ajellemző. MIKLÓSI PÉTER Az élet úgy hozta, hogy riportalanyomtól pár éve rövid önvallomást kértem. Abban, egyebek közt, ez áll: „... Igyekezetem arra irányult, hogy a levéltár révén és az ott őrzött források alapján elősegítsem a régió valós múltjának széles körű megismerését. Erre igazi alkalom 1990 után nyűt, amikor is véget ért a történelemkutatás ideológiai irányítása. A helytörténetírás újkori fénykorával egybeesik a nyüvánosság elé tárható levéltári munka elmélyítése is. (...) Meggyőződésem, hogy a levéltári iratok egyaránt a jog és a jogtalanság bizonyítékai is. Hiszem, hogy a dokumentumok feltárása, publikálása tágabb régiónkban is elősegítheti az emberek vüág- nézetének alakulását, a magyar-szlovák kapcsolatok javulását, ugyanakkor az egyetemes európai és a magyar kultúra gazdagítását.” Novák Veronikával, a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumának Pozsonyi Állami Levéltára Vág- sellyei Fióklevéltárának igazgatónőjével hivatali dolgozó- szobájában találkozom. Abban a sok tekintetben szépen felújított épületben beszélgetünk, amely anno Pázmány Péter kedvenc pihenőhelye volt. Ez a történelmi patina a napi munka szellemét is meghatározza? Pázmány Péter nemcsak korának nagy gondolkodója és egyházi tisztségviselője volt, hanem szellemével a tudományosság s egyben a magyar nyelv fejlődéséhez is hozzájárult. A példaképeim közé tartozik. Érthető hát, ha azt szeretném, ha a vágsellyei levéltár, egy régi latin mondás szerint, olyan hely volna, ahol: a holtak élnek és a némák beszélnek. Ennek az épületnek megvan a maga hangulata, naponta örülök, ha beléphetek ide. Ugye, ami 1978 óta valóság. Vesszőparipája az okmánytári szakma? Igen. Mert a gyakorlati munka során sok minden megragadja az ember figyelmét. Olyannyira, hogy néha akár túlzásba is viheti ezt a munkálkodást, aminek egyéb dolgok láthatják kárát. Bár így is szerencsémnek tartom, hogy számomra sosem volt kénytelen- ség a munkám. Avval azért bizonyosan szembesülnie kellett, hogy más az egyetemen tanult elmélet és más a mindennapi praxis. Annak idején a mi szakmánkban is érezhető volt az akkori idők korszelleme, bár a levéltárosok alapvetően inkább konzervatívak. Ennek dacára az archívumok kénytelenek voltak bizonyos ideológiai feladatokat ellátni. Például a különböző munkáspárti rendezvények vagy a szocializmus sikerei dokumentumainak gyűjtésétől kezdve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom visszhangjához kötődő összeírásokig. Amit viszont mindmáig ennél komolyabb problémának tartok, hogy az egyetemeken - és nemcsak idehaza, hartem egész Közép-Kelet-Európában - a szükségesnél kevésbé oktatják, hogy egy levéltárnak nem pusztán a történelemkutatásban, hanem a közigazgatásban mind a jogfenntartás, mind a jogfolytonosság szemszögéből szintén fontos szerepe van. A pályakezdő levéltáros ezzel a hiányossággal csak később, már a munkahelyi gyakorlatban szembesül. Végül is a rendszerváltás előtti érában a marxizmus hatalmába kerítette a levéltárosiszakmát? Mondhatnám, bizonyos fokig mázlink volt. Nem mi voltunk az az alkalmazotti kör, akikkel az egypártrendszer mutatványosdit játszott, akikkel példát akart statuálni. Persze, a kötelező muszfeladato- kat azért el kellett látni. Viszont pont az ötvenes évektől kezdve éppen az archívumok váltak azon emberek munkahelyévé, akiket ideológiai okokból nemigen tűrtek meg másutt. Például a papképzés megszűntével számos lelkész lett levéltárossá. Éspedig a szakma javára, már „csupán” a latintudásuk révén. Ugyanakkor hiba lenne általánosítva azt bizonygatni, hogy a levéltárosok mind egy szálig ellenállók voltak. Akadtak közöttünk kitűnő szakemberek, de olyanok is, akik megalkudtak a rendszerrel, sőt a lelküsmere- tükkel. Önben milyen hangulatot idéz a latin nyelv? Számomra nem holt nyelvezet, hiszen egy alap, ami nélkül a mi pályánkon nehéz lépni. Legföljebb a jezsuita iratok jelentenek némi többletgondot, ők kiválóan, választékosán bírták a latint. Nekem sokat segített a francia nyelv elsajátításában is. Ez utóbbi nem kevésbé fontos nyelvismeret, hiszen tudvalévő, hogy a modem oklevéltárak alapjai, kezdetei épp Franciaországban keresendők. Egy ízben ön arra is figyelmeztetett, hogy a levéltáros nemcsak őrzi a történelem nélkülözhetetlen forrásbázisát, hanem alakítja is. A csipetnyi cinizmussal elegy újságírói kíváncsiság mondatja velem: netán „alakítja” is?... Nekünk nem csupán a múlt felé van kötelezettségünk, hanem a jövőbe is illik néznünk. Nem véletlen, hogy a levéltári szövetség egyik jelképe az előre- és hátranéző Janus, hiszen ebben a felfogásban a mi tevékenységünk a szó pozitív értelmében kétarcú. Nemcsak a múltat őrizzük, hanem a jövő számára a jelent is. Ez pedig nagyon komoly, felelősségteljes munka, elvégre a ma keletkező dokumentumok iratkezelésének ellenőrzését, kiválasztását, osztályozását, rendszerezését kell úgy irányítani, hogy ami fontos, az megmaradjon a következő generációk részére. De hol a garanciája annak, hogy a levéltáros elfogulatlanul számon kéri, mondjuk, a polgármestert? Hogy a do- ku-mentés valóban objektiven, külső hatásoktól s politikai széljárásoktól, pártharcoktól meg kordiktátumoktól függetlenül zajlik? Alapjában véve ennek megvan a pontos és szigorú szakmai szabályzata. Láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni! Lehetséges. De a szakma kidolgozta annak rendjét, érvényes reguláját, mi számít történelmi értéknek, mi az a minimum, amit mind az állami szervektől vagy az önkormányzatoktól, mind a magánkézen lévő gazdasági egységektől a levéltár kikér. Az így beérkező adatok alkotják a tárgyilagos képalkotás alapjait. Nem kevésbé garancia a levéltáros szakmai becsülete, ő tudatában van a különböző dokumentumok, okiratok valós becsének. Ez a munka kivételes felelősséggel jár, és az illető akkor tudja igazán megbízhatóan végezni dolgát, ha legalább a regionális kutatások szintjén önmaga is történelemmel foglalkozik. Nem szeretnék tamáskod- ni, de a levéltárosok mindegyike képes elnyomni az érzelmeit? Önnek mi a véleménye az okmánytári szakmában például ilyen-olyan nemzeti hevülettel ügyködő kollégákról? Kár lenne tagadni, akadnak üyenek is. Ettől függedenül él azonban egy úgynevezett A- minimum, tehát a törvény által megszabott, kötelezően kikérendő iratanyag jegyzéke. A gazdasági élet szereplőméi, egyebek között, levéltári értéke van az éves zárlatnak vagy az évi költségvetésnek. A mi kötelességünk a dokumentumok letétbe helyezése, megőrzése és objektív kutathatóságuk biztosítása. Ennek érdekében a különböző alternatívákat szintén keresnünk kell, bár ez néha kissé körülményes, mert például a civil szervezetek - noha a más nézet, az ellenvélemény jobbára épp náluk fogalmazódik - nem szívesen adnak ki a kezükből dokumentumokat. Természetesen, magánszemélyek is felkínálhatnak okiratokat, s ha azoknak ténylegesen becsük van, akkor a szóban forgó iratoknak a levéltáros bárminő érzületétől függetlenül az utókor számára is meg kell maradniuk. Mi, szakmán kívüliek, mennyire vagyunk következetesek vagy éppenséggel közömbösek az örökhagyásnak ilyen irányú tudatosítása iránt? Őszintén szólva, az iratmegőrzés szándékának öntudatossága Szlovákiában komoly gondokba ütközik. Még a különböző szintű és rangú elöljárók között is kevesen vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy a kezükbe kerülő dokumentum egyszer majd értékes lehet. Inkább annak divatja járja, hogy akár pénzbírság küátásba helyezésével az iratmegőrzés érdekében nekünk kell lépnünk. Sajnos, az emberekben manapság gyengén él a jelhagyás, a történelmi nyomrögzítés szándékának igénye. Ez Dél-Szlo- vákiára is vonatkozik. Itt szintén általános jelenség, hogy az 1990 után létrejött vállalatok, különböző intézmények az iratmegőrzés tekintetében nemigen igyekszenek elfogadni azt, ami egyebütt szabály. Egyszerűen fölösleges tehernek tartják. Nem tudatosítják, hogy ha egy bizonyos iratanyag ma nem kerül a levéltárba, akkor nem marad rólam nyom; a jövőben pedig valami majd újra félremagyarázható lesz... És ami a (közel) múltból maradt ránk örökül? A rendszerváltás, precízebben a ’90 előtti dokumentumok már nem selejtezhetők. Bármikor hozzáférhetők, kutathatók, feltéve, ha bekerültek/beke- rülnek az archívumokba. Óriási gondot okoznak az egyházi irattárak. Különösen ott, ahol árván maradtak a plébániák. Az ottani iratok, noha rendre történelmi érték mind, ki vannak téve az enyészetnek. Meg a prédának, hiszen a börzéken sorra fel-felbukkannak az egyházi irattárakból származó dokumentumok. Ilyen esetben, lehetőségeinkhez mérten, mi igyekszünk utánajárni, hogy ezt az okiratot, amazt a dokumentumot ki árulja, müyen jogon, minő forrásból?! Ez bizony nagyon kacifántos feladat, mert manapság egyik napról a másikra születnek s eltűnnek cégek, a magánszemélyeknek meg bárki bottal ütheti a nyomát. Szlovákia déli régióiban kirívóan rossz a helyzet, nagyon kevés a magyar anyanyelvű levéltáros. Levéltáros elegendő van a szakmában? Mert az ötvenes években a papi hivatástól eltiltott lelkészek nemzedéke lassacskán eltűnik... Országos viszonylatban kevesen vagyunk. Szlovákia déli régióiban pedig kirívóan rossz a helyzet, nagyon kevés a magyar anyanyelvű levéltáros. Bár az egyetemen - ahol a levéltárosi szakon nyolc szemeszteren át kötelező a magyar nyelv is - már ezért eleve vonzó lehetne érettségizőink számára ez a pálya. Ön két egyetemen is oktat, viszont a szélesebb körű nyilvánosság előtt keveset szerepel. Nem keresik, vagy elzárkózik? A levéltárakból nemigen lehet szenzációt faragni, így a médiák részére nem vagyunk eléggé vonzóak. Manapság jobbára csak az érdekes, ami ütős. A különböző előadások lehetőségével pedig úgy vagyok, hogy szakmai vonatkozásút szívesen vállalok. Viszont sosem fogadtam el olyan meghívást, ahol a történelmet inkább politikumként kell prezentálni. Szakmánk erkölcsi szabálya, hogy a dokumentumokból nem a szenzációsat, hanem a mögötte rejlő objektív tényeket kell kiemelni. A levéltáros a szája helyett a szemével „beszél”? Nekem ilyen formán ez még nem jutott eszembe, de valószínűleg igaza van. A levéltári dokumentum végül is része a kornak és a történelemnek. Talán pont ezért megszabadíthat az előítéletektől, ha okulunk belőle. Gyakran állítom, ha a történelemírás többször támaszkodna a levéltárak valódi forrásanyagára, úgy sokkal kevesebb volna például a szlovák-magyar súrlódás. Csakhogy a gyakorlatban valaki olykor a saját szájíze szerint magyaráz egy-egy dokumentumot, kellő elfogultsággal csupán a mondat első felét idézi belőle, a további sorokat már egyszerűen „elfelejti”; később viszont már senki nem néz utána még egyszer és tárgyüagos szemmel ugyanennek az iratnak. A 21. században nem a szerző saját szemszögéből, hanem a valós tények tükrében ü- lenék történelmet írni. Nem rosszmájúságból, hanem sajnos tapasztalatból mondom, egyre gyakoribb, hogy a történész azt sem tudja, miként fest egy levéltár! Ezt helyettesítik sokan politikummal. Mikor vált a történelem politikává? Szerintem a 19. század közepétől, a nemzetállamok öntudatosodásának korszakától. Igaz, korábban a história kutatása sem volt annyira intenzív. A tárgyüagos levéltári munka lezár, vagy megnyit kérdésköröket? Ha az ember jól, szakszerűen kutatja őket, akkor a szó jó értelmében megnyitnak, s egyben újabb objektív kutatásokat eredményezhetnek. Napjainkra módi lett a családfakutatás. Ön támogatja ezt? Valóban divatos dolog, és izgalmas is. Akár egy krimi, nagyon sok meglepetést rejthet. Mondjuk egy-egy család, amely úgy véli, hogy a múltját tekintve „valaki”, könnyen csalódhat. Ugyanis a történelem viharainak révén már az sem biztos, hogy famíliájában akár csak két nemzedékre visszamenőleg ugyanazzal a névvel vagy névalakkal fog találkozni. Ennek a kíváncsiságnak ezért mind érzelmi, mmd gyakorlati jelentősége is van.
