Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-07 / 5. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 7. _______________________________________________________________Szombati vendég 7

Frenák Pál: „Nem odacsapni akarok, hanem kirángatni a fásultságból, a lelki közönyből, hogy vegyük már végre észre, mi zajlik körülöttünk..."

Intim témák érzékeny mestere a táncszínpadon

Kemény témák érzékeny mestere. Identitástudat, szexualitás, elutasítás, kitaszítottság, gyökértelen- ség - címszavak, amelyek irányt szabnak precízen átgondolt, erős alapokra felépített, felkavaró koreográfiáinak. Frenák Pál a kortárs tánc európai rangú alkotója.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Huszonöt éves, amikor London helyett Párizst választja. Ami addig történt az életében, az egy felnőtt embernek is sok, nem még egy gyereknek. Szülei siketnémák, hamarabb tanulta meg a jelnyelvet, mint a beszéltet. Nyolc testvér között ő a legfiatalabb, ketten meghalnak. Édesapja halála után intézetbe kerül, ahol hét évet tölt. Később táncolni kezd, majd miután versenyt nyer Budapesten, külföldön folytatja pályáját. 1989-ben Compagnie Pal Frenák néven együttest alakít a francia fővárosban, s három évvel később már a világot járja táncosaival. Mozgássérült és autista gyerekeknek fejleszt ki táncrehabilitációs programot. Siketek színházában tanít Párizsban és Lille-ben. Rangos koreográfusi díjat nyer Japánban. Közben Budapestre helyezi nemzetközi társulata bázisát. Akkor még nem tudja: a táncszakma fokozatos ellehetetlenítése már nem sokáig várat magára. Ezért küzd most foggal-körömmel együttese fennmaradásáért.

Hány évesen jött rá, hogy hátrányos helyzetű családba született? Hogy a szülei torkán nem jön ki egyetlen hang sem, ezért jelrendszert használnak, amelyet gyorsan el kell sajátítani, hogy megértsék egymást.

Amióta az eszemet tudom és gondolkodom, tehát nagyon korán feléledt bennem ez a felelősségtudat. A testvéreim kommunikáltak velem, de egy gyerek számára mégis az édesanyja a legfontosabb személy. Ez az első kapcsolata. Ő pedig jelelt. Négy-öt éves koromban már éreztem, hogy más világban, más kommunikációs rendszerben létezem, és korán rájöttem arra is, hogy itt valami nem stimmel. Láttam ugyanis, hogy az anyámnak komoly nehézségei vannak a mindennapi életben. Láttam az emberek tekintetét. Hallottam, hogy „Jaj, szegény kisfiú, milyen aranyos... de kár, hogy nem hall!” Ilyenkor ugyanis nem szólaltam meg, nem árultam el, hogy hallok is, beszélek is. Manifesztáltam az anyám mellett. Én is inkább jelrendszert használtam, így álltam ki egy világ mellett. Némaságra kényszerítettem magamat. Ebből lett később a probléma. Egyre jobban bezárkóztam a hallgatásba, főleg akkor, amikor elválasztottak tőle. De az már trauma is lehetett. Igen, a felelősségtudat nagyon korán kialakult bennem, hogy nekem felnőtt módon minden

helyzetben ki kell állnom az anyám mellett, segítenem kell őt. Én felnéztem és ma is felnézek az anyámra. Nagyon szép, nagyon kifinomult jelrendszere van, ami már kisgyerekként is csodálatot ébresztett bennem. Tudat alatt elég korán beindult a megfigyelőképességem, s mivel anyám jelrendszere csupa finomságot mutatott, érintések formájában az érzékiséget is korán megismertem. Ahogy megfogta a fejemet, az emberek kezét, vagy ahogy puszit adott valakinek, azok a leheletek, amelyek elhagyták az ajkát, néma leheletek voltak, a tekintetével már messziről megsimogatta az embereket. Később épp ez lett az én bajom. Hogy ebbe belenőttem. Már a verbalitás előtt látom, hogy nincs értelme, nem érdemes kinyitni a számat, beszélni bármiről, úgysem talál visszhangra, megértésre. Nagyon sok esetben mégis belemegyek, majd rájövök, hogy tényleg nem kellett volna. Négyéves korom óta olvasok a gesztusokból, a testhelyzetekből, értek a kimondatlan szavakból. A verbalitás racionálisabb gondolkodásba kényszerített bele.

Lehet, hogy például Kínában nem is lenne szüksége tolmácsra?

Japánban egyedül is boldogultam. Kihívtam magammal egy srácot, aki tökéletesen beszélt angolul és nagyon jól japánul. Amikor igazgatókkal, írókkal, építészekkel találkoztam, vittem őt magammal. A japánok azonban állandóan visszatolták. Rám néztek, és csak annyit mondtak: „Nem kell tolmács.” És megértettük egymást. Jelekből, szófoszlányokból. Ezért is volt nekem Japánban sikeresebb életem, mint sok művészkollégámnak, akik nagyon sokat szenvedtek amiatt, hogy nem tudtak a napi kommunikációba beleolvadni. Nem tudták elfogadtatni magukat, mert hidegnek és zártnak érezték azt a világot, és az tényleg olyan. A japánok nagyon nehezen engednek közel magukhoz valakit. Mi, európaiak pedig nagyon akarunk beszélni, azért aztán nagyon nyomulunk. Ha egy japán azt érzi, hogy nyugodt vagy, nincs benned az a mániákus igyekezet, elindul feléd.

Lépjünk vissza a gyerekkorba. Édesapját mikor veszítette el?

Öt és fél éves koromban. Nagyon nehéz erről beszélnem. Édesapám olyan betegségben szenvedett, amitől elborult az elméje. Agydaganatot létrehozó orrpolipja volt. Tizenkétszer kezelték. 0 ebbe a fájdalomba szó szerint belebolondult, már nem is tudta magát kontrollálni, és ettől mi nagyon sokat szenvedtünk. Néha elég agresszív volt a fájdalmai miatt. Sok minden kimosódott belőlem vele kapcsolatosan, más dolgok pedig még mindig nem tisztázódtak.

Talán az édesanyja segítene ebben.

Ő sem lát mindent tisztán. Egyetlen pozitív képem maradt az édesapámról. Valahol vidéken egy sátorban játszottam, ő bebújt hozzám, és játszott velem. A többi kép már negatív. A nővéreimet agresszívan kezelte. Nagyon szigorú volt velük. Nem szándékom ítélkezni fölötte, bár anyámtól és a nővéreimtől hallottam olyan dolgokat, amelyek egy gyereknek nagyon tudnak fájni. Én már megbocsátottam neki. Elengedtem.

S azt már megkérdezte a mamától, hogy ők ketten milyen helyzetben találkoztak, hol lobbant fel köztük a szerelem?

Hogyne! Tudom. Apám a harmadik emeleten lakott, anyám a földszinten. Anyám tizennégy éves lehetett, apám tizenkilenc, amikor házon belül már többször találkoztak. Anyám jelelve beszélt, apám születésekor még nem volt siket, nála később jöttek a problémák. A

második apám volt totálisan siketnéma. Édesapám sokáig jól hallott, csak kulturálisan elcsúsztak egymás mellett. Apám aztán meghalt. Mielőtt a nyolcadik gyerek megszületett volna, anyám már a második apámmal élt, akit gyorsan az édesapámmá fogadtam, hiszen megérdemelte. A siketnémák szövetségében találkozott anyámmal. Elment mellette, és látta, hogy itt egy nő, aki a hat gyerekéből tologatott ötöt. Ők ketten már jobban szinkronban voltak. A szerelem, a vágy, a szenvedély édesapám és édesanyám között is létezett, apám gyönyörű ember volt, akárcsak a második apám, aki sokat segített anyámnak a bajban, s édesapám halála után másnap már ott volt nálunk.

Mégsem lehetett elkerülni az intézetet?

Eldőlt ugyanis, hogy a siketnéma szülők nem képesek eltartani ennyi gyereket. Már az

édesapámra sem lehetett számítani, hiszen egy évből hat hónapot kórházban töltött. Ötévesen már őriztem anyám titkát. Én már akkor ismertem a második apámat, amikor az édesapám még élt, csak anyám arra kért, hogy ne beszéljek róla. Én meg védtem őt. Éreztem, hogy az új helyzet neki is, meg nekünk, gyerekeknek is jó lesz. Ültünk egy ládán, amikor a második apám megjelent nálunk. Szemben állt velünk, és azt kérdezte: „Elfogadtok apátoknak?” Én, a legkisebb gyerek a családban, anyám szerint erre azt feleltem: „Elfogadunk, de te ugye, nem fogsz verni bennünket?” Mire ő: „Én soha nem foglak megütni benneteket.” Akkor már csak hatan voltunk testvérek. Hat gyerekből én voltam az utolsó, a legfiatalabb. A többi: négy lány és egy fiú, aki ötvenhatban disszidált. Ez akkor volt, amikor

anyám teherbe esett velem. Az egész család ki akart szökni, de Zita nővérem elkezdett ordítani a határvonalon, és az utolsó percben szétrobbant a család. Két nagybátyám elkapta Gyuri bátyámat, előrementek vele, s akkor anyámmal úgy döntöttek, hogy ők mégis visszajönnek.

Hogyan alakult aztán Gyuri sorsa?

Belgiumba került, oda vitték őt a nagybátyáim, akik aztán kimentek Amerikába. Gyuri maradni akart, hogy közelebb legyen hozzánk. Tizennégy éves volt, egy pap vette magához, ő nevelte. Én egyetlenegyszer láttam őt. Anyámnak apám halála előtt fél évvel sikerült elérnie, hogy kimenjen vele Belgiumba. Ötéves voltam. Megérkeztünk vonattal, bátyám várt bennünket egy elegáns pályaudvaron, kocsiba ültünk, hosszasan mentünk, de órákon át, Gyuri ült az egyik oldalamon, anyám a másikon, nem beszéltek, csak ölelték

egymást fölöttem, és ömlöttek rám a könnyek. Három hetet töltöttünk kint, és emlékszem, anyám azt mondta Gyurinak: ,jAldtor itt hagyom a Palit, legyen neki is boldog élete.” Akkor már tudta ugyanis, hogy ha visszajövünk, intézetbe kell adnia. Gyuri aztán az utolsó pillanatban azt mondta anyámnak: „Vissza kell vinned a Palit. Nem akarom elvenni tőled.” Az intézetben aztán irtózatosan szenvedtem. Negyven gyerek egy szobában. Szörnyű volt. Évekig tartó kómás állapot.

Mennyi időt töltött bent?

Hét évet.

Volt ebben valami szép is?

A hatvanas évek elején kegyeden világ volt az. Kapcában jártunk, éhesek voltunk, kicsit nyomorogtunk. Háromemeletes vaságyakon aludtunk, kínunkban egymást gyilkoltuk. Bandák alakultak ki, az segített. A nevelőimtől, akiknek a gyerekeikre vigyáztam, cserébe azt kértem, hogy engedjék meg, hogy szombat esti filmeket nézzek a tévében. Pasolinit, Berg- mant, Fellinit. Amikor nyolcadikos voltam, közölték velem, hogy nemsokára kiengednek. Furcsa érzés volt. Ficánkoltunk az örömtől, hogy vége, mehetünk haza, mert a család akkor már képes volt fogadni. Aztán jött az újabb pofon. Kijöttem, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Két különböző világ volt a benti és a kinti. Amikor intézetbe kerültem, egyszobás lakásunk volt Zuglóban, amikor kijöttem, kaptunk az államtól egy nagyobbat, a hetven négyzetméter nekünk már palotának tűnt. Az Astoriába kerültem felszolgálónak. Az is egy más világ volt. Luxus. Hatalmas kontraszt a kapca után. A vendégek imádtak, borravalót adtak, otthon még nyomor volt, vittem haza a lopott dzsemet.

Abba a Semmelweis utcai házba, ahol Jeszenszky Endre, a jazzbalett legendás mestere táncstúdiót működtetett. Hogyan jutott be hozzá?

Néha belestem az ablakon, de bemenni nem mertem. Izgultam. Féltem. Nem volt semmiféle előképzettségem. Gátiásos voltam. Egyszer egy színésznő látott táncolni egy diszkóban, úgy ráztam, múlt az őrült, ő biztatott. Mondta, hogy oda kell mennem, a Jeszához. Tizennyolc évesen aztán megittam három vodkát és bementem, hogy akkor most megpróbálom. A mester megnézett, és azt kérdezte: „Na, mikor akar jönni?” Nem tudom, feleltem. „Miért, hol lakik?” Itt, a házban, fél emelettel feljebb. „Akkor jöjjön, amikor akar!” A végén úgy megszeretett, hogy a nevelt fia lettem. Azt mondta, úgy fogtam meg a balettrudat, hogy abból azonnal tudta, tehetséges vagyok. Egy év múlva már a legjobb növendékei közt álltam.

Televíziós táncverseny, Rock Színház, London. Gyorsan bekerült az élvonalba.

Kerestem a perspektívát, hogyan tovább. Már az intézetben is Párizsról álmodtam. Végül társulatot is ott alapítottam. De van még egy érdekes emlékem az Astoriából. Még pikoló koromból, amikor ott forgatott Jancsó Miklós. Megláttam Balázsovits Lajost, a film főszereplőjét az egyik szobában, és megcsapott a művészet szele. Nyilván ők is láttak valamit a szememben, mert nagyon érzékenyen viszonyultak hozzám. Aztán elmúlik sok-sok év, megcsináltam a Tricks and Tracksot, táncfesztivál Veszprémben, az egész zsűri a darab ellen szavaz, nem értik, ilyen itt még nem volt, „ezek eretnekek”, de Jancsó Miklós, a zsűri elnöke feláll, és azt mondja: „Ha nem a Frenákék nyernek, lemondok.” És megnyertük a fődíjat.

Párizsban aztán találkozott valakivel...

... tanítottam egy hatalmas stúdióban, és azt vettem észre, akármerre megyek is a teremben, két csaj mindig jön utánam. Főleg az egyik. Kezdett gyanús lenni, próbáltam eltolni magamtól, de keményen hajtott rám. Én akkor azt hittem, a szabadság az, hogy én egyedül vagyok. Később, mellette jöttem rá, amikor már a feleségem volt, hogy egyedül sosem tudtam volna olyan szabad lenni, mint vele és mellette, ahogy ő ezt megteremtette nekem. Fel kellett adnom sok mindent, de ma, huszonhat év után még mindig együtt vagyunk. A legnehezebb időszakban, amikor a szenvedély sodort volna el, azt mondta, menj, éld, amit akarsz, ezért nem kell, hogy elhagyj. El is mentem, aztán rohantam visz- sza hozzá, hogy megköszönjem neki. S amikor ebben a szenvedélyben a szenvedést találtam, ő visszavárt és szeretett, anélkül, hogy ítélkezett volna. Építész. Victoria, a lányunk is az lesz. Másodéves az építészeti főiskolán Párizsban.

Eddigi koreográfiái között az InTime a csúcs, amellyel pár héttel ezelőtt Pozsonyban is új híveket szerzett magának. Titkos vágyakról, szenvedélyről, testiségről, ilyen formában, ennyire őszintén táncművész ritkán beszél.

Az biztos, hogy ez az ébredés, az őszinteség korszaka. Az InTime után nagyon sok olyan kritikát kaptam, hogy túlságosan engedtem megnyílni a dolgokat. Nincs igazuk. Picassó- nak van igaza, aki azt állítja: az erotika és a művészet ugyanaz. Engem az érdekel, ami a lényemet motiválja. A testiség és a nyílt kommunikáció. Következő darabommal is ezt viszem színpadra, de olyan emberek, akár birkózók bevonásával, akiknél a nyers fizikalitás egészen más eszközökkel jelenik meg. A kontrasztokat akarom megmutatni. Az érzéketlenség, az eltaposás, a megalázás ellen szeretnék szólni, kicsit brutáli- sabb megfogalmazásban. Nem odacsapni és nem provokálni akarok, hanem kirángatni a fásultságból, a lelki közönyből, hogy vegyük már végre észre, mi zajlik körülöttünk.