Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)

2011-12-03 / 279. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 3. Szalon 19 FILM A SZALONBAN Műfajvirológia VIDA GERGELY II. Ha a bő mozikínálatból a Fertőzést választjuk, egy kis tá­jékozódás után bizonyára nem esik nehezünkre vírusfilmként gondolni rá. Aztán az a kérdés vetődhet fel, hogy e megneve­zésben levő tematikus elemet milyen műfaji kódok közepet­te értelmezik az alkotók. Ezzel egyidejűleg persze működésbe lép a nézőben az az elvárás­rendszer is, amely elsősorban a korábban megtekintett vírus­filmek tapasztalatából táplál­kozik. Műfaji filmek hatásá­nak, ill. sikerének tekintetében ennek a dinamikának óriási je­lentősége van. A tematikus elemen túl per­sze elvárhatók bizonyos narra­tív-dramaturgiai megoldásle­hetőségek is, amelyek szoro­san magának a vírusnak a „mozgásához”, illetőleg a fer­tőzés felbukkanásának, terje­désének és a megoldáskísérle­tek folyamatához köthetők. Ez a dramaturgiai képlet tiszta formában vajmi kevés filmben érhető tetten, de elemei sza­badon variálhatók aszerint, hogy melyik műfaj mechaniz­musainak kívánják alárendel­ni. A vírusfilm tehát bizonyos műfajok-vírusok gazdateste­ként funkcionál, amelyek saját képükre formálják és bizonyos értelemben elpusztítják. így persze műfajtudatunk is fertő­zött, ugyanis miközben vírus­filmre számítunk, horrort, thrillert, akciót, katasztrófát stb. várunk el. A Fertőzés azonban éppen innen nézve érdekes, mert fer­tőzött elvárásainkkal megy szembe, s talán nem túlzás ki­jelenteni, hogy par excellence vírusfilm, fertőzés nélkül. III. A legtöbb „ilyen” alkotásban tehát a vírus csupán katalizá­tora az eseményeknek. A klasszikus zomhifilmekben például megfertőzéssel lehet zombivá válni, de a gyilkos ví­rus felbukkanásáról még ha megtudunk is valamit (28 nappal később'), a járvány el­hárítására tett kísérletek hát­térbe szorulnak vagy teljesen elmaradnak (Holtak hajnala, 1968, 2004). A néző a végső borzalommal való szembené­zéssel és az ebből fakadó eg­zisztenciális szorongás megta­pasztalásával vigasztalódhat. Cronenberg Paraziták (1975) c. filmjében a játékidő na­gyobb részéig működik a jár­ványdramaturgia, melynek he­lyét aztán a nyugati kultúra személyiség- és testképének súlyos kritikája és felforgatá­sának leplezetlen képei veszik át. Terry Gilliam zseniális zsá- nerhibridje, a 12 majom (1998) már bonyolultabb eset, hiszen a vírusfilm fontos nar­ratív elemére, a fertőzés kiin­dulópontjának megtalálására tett kísérletek bemutatására épül. De ezt a dramaturgiát egyrészt a disztópia, másrészt az időutazásos sci-fi zsáner- szabályai írják felül: a világ je­lentős részének pusztulását a film kész tényként kezeli, amit azonban azzal relativizál, hogy ez az állapot talán még­iscsak megváltoztatható a jö­vőből visszafelé. IV. Steven Soderbergh filmje nem az előbbiekhez kötődik, más hagyományt választ ma­gának. Az 1995-ös nem túl emléke­zetes, Dustin Hoffmann fősze­replésével bemutatott Vírus­ban és az 1971-es Robert Wise-alapvetésben, Az Andro- méda törzsben az egész folya­matot végigkövethetjük, a ví­rus lokalizálásától egészen az ellenszer megtalálásáig, végig az ezen dolgozó szakembere­ken tartva a kamerát, de a műfajiság kérdései így sem magától értetődőek. Ha megnézzük a Fertőzés műfaji megjelöléseit, érdekes képet kapunk. Az IMDb szerint dráma, sci-fi, thriller, a mozinet.hu szerint sci-fi, akció, thriller, az est.hu szerint thril­ler. Elég mechanikus besorolá­soknak tűnnek számomra, be­vallom, az akciót és a sci-fit egyáltalán nem értem. A thril­ler ugyanakkor eséllyel pá­lyázhat - nem mintha nem len­ne mindenre ráhúzható kate­gória -, az említett opusokkal is szorosabbra fűzi a rokoni szá­lakat. Az Androméda törzs sci-fi thrillerében egyértelműek a műfaji keretek: miután a tere­pen lokalizálják az űrből szár­mazó vírust, egy titkos labora­tóriumba szállítják (pontosab­ban a két túlélő hordozót). S innentől kezdve beindul a thril- lerekre jellemző határidő-dra­maturgia, hiszen el kell kerülni a nagyobb katasztrófát. A film java része a szuperlabor ku­lisszái között játszódik, a kuta­tás folyamatát komótos tem­póban mutatja be a rendező, a feszültség a napvilágra kerülő újabb és újabb információk ki­mért adagolásából és a hátrál­tató tényezők beszerkesztésé- ből adódik. A Fertőzés azonban a realisztikus bemutatás tekin­tetében kötődik Az Androméda törzshöz (az utóbbi film DVD- borítóján találóan „lélegzetel­állítóan valósághű thrilled’-nek aposztrofálják a filmet). V. De Soderbergh ezen is túl­megy. A film bajosan sorolható kategóriákba, de felvillantja azokat az eshetőségeket, melyek szerint besorolható lenne (lásd feljebb), melyeket aztán szán­dékosan rövidre zár (vág). Nincs híján a film a feszültségnek, de ez nem a thrillerekre jellemző suspense vagy a határidő-dra­maturgia alkalmazásaiból fa­kad, hanem, mondhatni, a film stílusából. A rendező dokumen­tarista módon tárgyalja az ese­ményeket, egyszerűen azt lát­juk, ahogyan az egész lefolyik, megtörténik. A kamerát olyan pozícióba állítja, ahonnan, nar­ratív értelemben, minden egy­forma távolságra van, ahonnan jól láthatók a mozaikszerűen épülő párhuzamos cselekmény- szálak, a monokrómra (lejhan­golt külső és belső terek. Elhalá­lozott gyermek arcáról kapunk közeliket: a halál mindenkit ugyanolyan mércével mér, a kamera katalogizál. Lényeg a ví­rus, honnan hova megy, hogyan öl, kit, mikor - hogy nem röstelli Kate Winsletet is elpusztítani -, hogyan tesznek, harcolnak elle­ne, miközben feltárul előttünk a film társadalom- és médiakriti- kaidimenziójais. De ebbe a szenvtelenségbe technikai és filmnyelvi megol­dások vágnak bele, melyek az események fiktív voltát hangsú­lyozzák. A már most sokat em­legetett jelenet, amelyikben egy főmufti bejelenti, hogy megta­lálták az ellenszert és sorsolás­sal fogják eldönteni, ki, mikor juthat hozzá. Azt viszont már nem emlegetik, hogy a jelenetet miféle kameraállás vezeti be: a pulpitus mögött álló szereplőt alulról és oldalirányból, éles szögből veszi a kamera: ez a „ter­mészetellenes” beállítás vissza­adja a történések emberi di­menzióját, hiszen a nagy ka­tasztrófafilmek azon jeleneteit figurázza ki, amelyekben az amerikai elnök szokta, frontáli­san felvéve, patetikus hangon bejelenteni a véget vagy a győ­zelmet. Visszaköszönnek a Soder- bergh-stílus jól ismert jegyei, ezek közül egyet érdemes ki­emelni. Arra a megoldásra gondoljunk, amely elcsúsztat­ja a kép és a hang síkját, tehát miközben egy jelenetet né­zünk, néhány másodperc ere­jéig a következő (még nem látható) jelenetből halljuk (például) a párbeszédet. Ez a filmnyelvi megoldás azért illik (Kép: TASR/AP Photo/Koji Sasahara ide, mert egyszerre jeleníti meg az események fiktív voltát és utal az esetlegességre (ugyanis bizonyos értelemben technikai hibáról van szó). I. A Fertőzés (Contagion, 2011) című új Soderbergh-mozi mint­ha épp most teremtette volna meg a vírusfilmet mint műfajt. Paradox módon azzal hoz létre tiszta műfaji filmet, hogy fiktív dokumentarizmusával szem­bemegy a fertőzött konvenci­óknak. Olyan vírustörzzsé vá­lik, mely a múltján élősködő műfajparazitákat használja táp­lálékul. A dolog persze nem olyan veszélyes, mint amit a film utolsó, bravúros montázsjele­nete villant fel mint tanulsá­got. Ugyanis itt, a film végén tudjuk meg, hogyan is kezdő­dött, mi is volt azon a bizonyos első napon. Felbomlik tehát a kronológia, mert hát minden csak utólag derül ki. Ami film­nél még elmegy... Ha valaminek, akkor ennek mindenképpen érdemes utá­nanézni... (Steven Soderbergh: Fertőzés. 2011,106perc) FOLYÓIRAT A SZALONBAN Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat LVII. évfolyam 2011/5-6. in, N. Tóth Anikó, Nyilas Atüia’ t TanQőri Dezső, Tőzsér ÁA>ád A Palócföldről, évzáró száma kapcsán CSANDA GÁBOR Egy magamfajta szerkesztő nem csekély irigységgel tekint az övétől eltérő lapszerkesztői kon­cepciókra, persze csak azokra, melyek irigysége okait e lapok életképességén túl a nyitottsá­gukban és folytonos megújulni tudásukban keresik és találják. Evekkel ezelőtt ezért szerettem meg például a Bárkát, melynek kormányosa, Elek Tibor nem­csak hangoztatta az egymástól minden tekintetben különböző szerzők együttszerepeltetését, hanem a folyóirat arcélét ennek mentén alakította ki. A Palócföld meg úgy jön ide, hogy abban az európai rangú magyar irodalom képes termékenyen megférni a helyi mellett; ezt meg talán illik is megjegyezni az 57. évfolya­mát záró folyóirat idei utolsó száma kapcsán. De nem is az (ál­talános) illem, persze, hanem a (személyes) tartozás: még Praznovszky Mihály volt a fő- szerkesztője, mikor apám révén rendszeresen hozzájutottam, utána meg a fiam hordta haza, s mindkét periódusnak volt nem egy olyan lapszáma, melyről azt hihettem, hogy ez a lap kifeje­zetten az én szám íze szerint ké­szül. Aztán, mire Mizser Attila lett a főszerkesztője, az én ízlé­sem is nagyot változott, bár nyil­ván nem alapjaiban. Hogy azóta rendszeres olvasója vagyok, az neki köszönhető, egyébként az is, hogy azóta a Palócföld folya­matosan változó gárdáját is is­merhetem, mert többször jártak Szlovákiában is - aligha vélet­len, hogy a folyóirat szerkesztő­je, Nagy Csilla irodalomtörté­nész most épp az Új Szó Penge című kritikai rovatát is írja. Hogy mennyire összenőttünk, szlová­kiai magyarok és a szóban forgó salgótarjáni műhely, azt persze nálam avatottabban tudná ecse­telni egy nógrádi vagy gömöri vagy csak egyszerűen a határhoz közeli írónk. Az idei utolsó, összevont számban is a Tandori-versek fognak meg először, elképzelni nem tudom, mi energia, isme­retség, szervezés kellhet ahhoz, hogy az ember lapjában Tandori szerepeljen. Mondjuk, amikor először kér az ember. De hogy fo­lyamatosan kap, ahhoz aligha­nem mártöbb kell: az, hogyalap jó legyen. Persze, nem egy jó szerző teszi a jó lapot: itt most hosszasan lehetne sorolni, ki mindenkit közölt csak az idén a Palócföld. A mostaniban (hogy csak a földrajzilag hozzánk kö­zelebb állókat említsem) példá­ul Csehy Zoltánt, Polgár Anikót, Ardamica Zoránt, Tőzsér Árpá­dot, Szászi Zoltánt és N. Tóth Anikót találjuk. Melyik az a fo­lyóirat, amely eztanévsort (akár látatlanban, a konkrét szövegek ismerete nélkül is) ne fogadná el szívesen? Más, de még ehhez: a Bárkát sem azokért a szerzőiért olva­som, akiket máshonnan is is­merhetek. Ezeket is elolvasom, de nem ezért fontos nekem ez a lap. A Palócfölddel is ez a hely­zet, s más lapot is említhetnék. A Palócföldben a helyi jellegű szö­vegeket olvasom először: mind­azt, ami Nógrádnak az ottani, magyarországi részére vonat­kozik: a helyi művelődés és tár­sadalomtudomány vezetőivel folyó beszélgetéseket. Nógrád irodalmi életét, kulturális jelen­ségeit szintén. Valamint azt, aminek szociológiai értéke van: a mostaniban ilyen például Bodnár János Kristóf tanulmá­nya a magyar cigányfilmekről (A Cigányélet és a magyar valóság a hazai roma-mozikban). A Ma- dáchcsal és Mikszáfhtal kapcso­latos rendszeres foglalkozást csak azért nem elsőként említet­tem, mert ezt már a lap profilja természetes részének veszem. De nem olvasnám a Palócföldet, ha nem volna színvonalas - csak ismételni tudom magam - euró­pai rangú irodalma. Nem melles­leg: rengeteg recenziója, köztük olyan könyvekről is, melyekről csak ezek révén van módom tu­domást szerezni. De a szépiro­dalmi rész színvonala az, ami eleve eldönti a kérdést: olvas­sam-e, vagy kézbe se vegyem. Különösen ha az a meghatározá­sa, mint esetünkben is, hogy Iro­dalmi, művészeti, közéleti folyó­irat. A művészetről még valamit: soha ennyi magyarországi képzőművészt, szobrászt, il­lusztrátort nem ismernék, ha nem olvasnám a Palócföldet. Jó lap ez a Palócföld, idei utol­só számának ismertetése helyett ezt tartottam fontosnak elmon­dani. Mostani száma 160 olda­las: dupla öröm. Steven Soderbergh filmje tokiói bemutatóján, november elején

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom