Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-31 / 301. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 31. ___________________________________________________________SZILVESZTERI VENDÉG 21 Emir Kusturica: „Azt akartam, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: szerb vagyok, de a bosnyák kultúrát is a magaménak érzem..." Nyughatatlan vére most éppen Mexikóig hajtja Crna macska, beli ma- csór. Fekete macska, fehér kandúr. Vajon hányán tanulták meg 1998 óta szerte a világon Emir Kusturica elsöprő erejű, őrületes humorú filmszatírájának eredeti címét, amely a magyar mozikban Macska-jajra változott? SZABÓ G. lÁSZLÓ Bizonyára rengetegen, hiszen a történet hőse, a cigány keresztapa és szemétdombkirály, valamint régi barátja, aki ugyancsak zsivány a javából, kalandjaik elképesztő sorozatával több mint tíz éve szórakoztatja már a közönséget. Kétségtelen: Emir Kusturica legismertebb, legsikeresebb alkotása ez, ám nem kevésbé értékesek korábbi és későbbi alkotásai, az Emlékszel Dolly Belire?, A papa szolgálati útra ment, A cigányok ideje, az Arizonai álmodozók, az Underground vagy Az élet egy csoda sem. Cannes, Berlin és Velence díjazott alkotóját Karlovy Vary és Prága is a saját fiaként ünnepli, hiszen rendezői diplomáját Otakar Vávra növendékeként a legendás FAMU dísztermében vette át. Prágai tanulmányaira olyannyira kihatott a hatvanas évek cseh új hulláma, hogy ennek köszönheti saját stílusát, az emberek szeretetteljes megfigyelését - az irónia, a groteszk és a tragikomédia oldaláról közelítve. Kusta, ahogy barátai hívják, ötvenhét éves kora ellenére ma is betörheteden fenegyerek, született bohém, aki nagykanállal habzsolja az életet. De mint Emir - vezér is, sőt herceg is, elvégre nőmén est omen, ahogy latinul mondjuk. Egyéniségéből ugyanis nem hiányzik a jó értelemben vett büszkeség, a senkit sem sértő előkelőség és a hétköznapi hősiesség sem. Kalapban, Che Guevará-s trikóban, szivarral a szájában, borostásan és loboncosan kulcsfigurája lehetne bármelyik filmjének, szeretett balkáni cigányainak harcos védőszentje. Vízen vagy a felhők fölött? Hol jár mostanában? - kérdezem tőle egy prágai szálloda kávézójában, a Moldva folyón adott koncertje után. Ő pedig mintha csak tegnap vette volna át rendezői diplomáját, csehül válaszol hibádan kiejtéssel. És végig, beszélgetésünk utolsó percéig minden gondolatát csehül fogalmazza meg. Pontosan, lényegre törően. Gondolom, nem véledenül tette fel így a kérdést. Nálunk, aki vízen jár, szomorú. Ez egy régi szerb szólásmondás. Én viszont repülök. Szárnyaim nőttek. A fantáziámnak, a kreativitásomnak köszönhetőn sokkal többet megélhetek, mint mások. Filmesként, zenészként, építészként egyaránt. S ez el- mondhatadan öröm számomra. Bármilyen munkát végzek is, a katarzist, a belső megtisztulást mindig megélem. Ne nézz hülyének, de néha görög istennek érzem magam. Nem Apollónak persze, hanem Dionüszosznak, aki vidámságot árasztott és szórta az érdekes gondolatokat, ellenségeit azonban egy csöppet sem kímélte. Nem bírom azokat, akik egy képzeletbeli oltár előtt szenteskedve folyamatosan megjátsszák magukat. Igen, őrült világban élünk, hatalmas nyomás alatt, de az alakoskodást, a látványos önfeláldozást, a mártíromkodást ki nem állhatom. A korlátokat, a mások által meghatározott szabályokat is gyűlölöm, a határokat pedig sorozatban ádépem. A filmjeimben is arról beszélek, amiről akarok. A lelki és a materiális értékek közötti feszültséget ugyancsak nehezen viselem. Én még Jugoszláviában születtem, egy olyan országban, amely balról a Nyugat materialista világával volt határos, csakhogy én szarok a Nyugatra. Háborúkat produkál, miközben szívdöglesztően humánusnak mutatja magát. Közben Hrabal is azt ina a Túlságosan zajos magányban, hogy: „Az ég sem emberséges, de tán van valami, ami több mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem.” Jugoszlávia a hetvenesnyolcvanas években a mi életünkben a Nyugatot jelentette, erről biztosan hallott. Én Szarajevóban születtem, de az ókori Rómában szerettem volna élni. Ott olyan lehetett az élet, mint a mai New Yorkban. Rengeteg nyelv, különböző nézetek. A Balkán, a mediterrán világ hívó szava az ókori Rómába is eljutott, ahol figyeltek a különböző hangokra. A hellenista Görögországban sokféle kultúra találkozott, és kölcsönösen hatottak egymásra. Nálam ez a mérce. A mai Szarajevóban az efféle gondolatok már rég értéküket veszítették. Életem egyik nagyon nagy szerencséjének egyébként azt tartom, hogy szellemileg Prágában válhattam felnőtté. Igaz, hogy a szülei küldték Csehországba? így tudtak kiragadni az utca- kölykök csapatából. Igen. Rossz tanuló voltam, csavarogtam, mindenféle stikliket követtem el. Ha maradok, nincs kizárva, hogy rács mögött végzem. A szüleim azonban időben közbeléptek. A grabancomnál fogva rángattak ki a balhékból. Apámnak volt egy barátja, aki partizánfilmeket készített. Ismert rendező volt. S mivel a szüleim tudták, hogy imádok moziba járni, ráadásul középiskolásként már én is csináltam pár kisfilmet, hozzá irányítottak, hogy ő majd segít elindulni a pályán. Az amatőr filmesek szervezetétől aztán kaptam egy ajánlást, és azzal indultam el Prágába felvételizni. De nem azért választottam a FAMU-t, mert Európa-szerte elismert főiskola volt, hanem mert Prágában lakott az egyik nagy- néném, mint a szerb hírügynökség csehszlovákiai tudósítójának a felesége. Apám pedig úgy gondolta, jobb, ha valaki rajtam tartja a szemét, nehogy idegenben is rossz útra tévedjek. És bírta? Könnyű volt elkerülni a veszélyes helyzeteket? Élveztem az iskolát. Kocs- máztunk is rendesen, nem állítom, hogy nem, de ez valahogy hozzátartozott az életünkhöz. A nagy beszélgetéseket mindig nagy sörözések mellett folytattuk. 1974-ben érkeztem Prágába, nekem akkor a világ közepe volt ez a város. Hosszasan nézegettem a homlokzatokat, és tényleg sok épületről azt hittem, hogy az lehet a parlament. Szarajevóban ilyet nem láttam, és ez borzasztóan zavart. Viszont ez erősítette bennem a vágyat, hogy én is létrehozzak valamit. Valami értékeset, valami komolyat. A politikai történések helyett a város kulturális-történelmi múltja érdekelt. Külföldiként teljesen szabadnak éreztem magam. Bármikor elmehettem, Kelet-Európa legjobb filmfőiskolája volt akkoriban a FAMU. Gyorsan megszerettem, és ma is imádom a hatvanas évek cseh új hullámának gazdag termését. Ivan Passer, Milos Forman, Jin Menzel és a többiek előtt most is mélyen meghajolok. Valami olyat tudnak, amit senki, sehol a világon. Én mindazt, amit Prágában tanultam, Otakar Vávrának köszönhetem. Olyan személyiség, mint ők, aki annyi évtizeden át és annyi rendszert túlélve forgatott, nagyon kevés van a világban. Száz évébe belefért az egész huszadik század. A francia filmművészetben is csak egyetlen ilyen mestert ismerek. A neve Jean Renoir. Otakar Vávra, és ezt alighanem minden növendéke így látja, a legteljesebb professzionalizmusra tanított bennünket. A kilencvenes és bármikor visszajöhettem. Azt viszont végig, a négy év alatt folyamatosan láttam, tapasztaltam, hogy a cseh értelmiségi réteg nagyon nehéz helyzetben van. Minden, amit Prágában megéltem, ma balra fordít, nem pedig jobbra, s ez abban az időben épp fordítva volt. Főleg a szovjetek politikája miatt. Ma viszont kimondottan NATO-el- lenes vagyok. Mindenkit gyűlölök, aki háborúra buzdít. Prágában több, azóta neves egykori honfitársa szerzett rendezői diplomát Goran Mar- kovics, Lordan Zafranovics, Goran Paszkaljevics. Ön Otakar Vávra osztályába került. Ő volt a tanára Véra Chytüovának és Jiri Menzelnek is. évek második felében, amikor az Undergroundot forgattam Prágában, egy régi pártszállóban laktam, és egy nap kibe botiok? A professzor úrba. Kérdezem tőle, kire vár, mit csinál, és mondja, hogy egy régi pártfunkcionáriussal, az egykori ifjúsági szervezet elnökével van találkája, aki ma milliomos vállalkozó. „Ez már nem is én vagyok, te most Otakar Vávra mumifikált hasonmását látod” - mondta. Engem ez akkor nagyon elszomorított. Egy ilyen kaliberű alkotónak, mint amilyen ő volt, pénzért kellett könyörögnie, hogy forgathasson. Prágai diplomával a zsebében visszatért Szarajevóba. Meg sem fordult a fejében, hogy elinduljon Hollywood felé? Hiszen 1993-ban már ott forgatta szürreális meséjét, az Arizonai álmodozókat Johnny Depp és Faye Dunaway főszereplésével. Szerintem teljes baromság azt képzelni, hogy Hollywood vagy akár a nyugati filmpiac tárt karokkal vár ránk. A Big Brother piaca nem is szereti a mi kreativitásunkat. Hollywood arra vár, hogy mi is az ő fogyasztói legyünk. Hogy abból a szarból csináljunk jó filmet, amit ő rak elénk. Eredeti forgatókönyvre, egészen más látásmódra nincs is szüksége. Előre gyártott elemekből kéri megrendezni a filmet. Fiatal pályatársaim közül többen be is dőlnek Hollywood csábításának, de pár év leforgása alatt el is veszítik magukból mindazt, amivel itthon érdekesek voltak. Hány tehetséges ifjú kelet-európai filmes példája bizonyítja, hogy irányt vesztettek, meginogtak korábbi hitükben, elképzeléseikben, és erős emberi történetek helyett egyfajta amerikai katyvaszt készítenek. Azt gondolják, azzal majd egy csapásra híresek lesznek. Ami pedig az Arizonai álmodozókat illeti: New York-i növendékeim, a Columbia University rendezőszakos hallgatói beszéltek rá, hogy forgassam le ezt a filmet. Nehéz munka volt, de nem a kinti körülmények miatt. Jugoszláviában altkor kezdődött el a háború, ami borzasztóan megviselt. Igen, Prágából haza, Szarajevóba vezetett az utam, a soknemzetiségű Szarajevóba, ahol addig szerettem az életet, amíg művészi szabadságról beszélhettünk. Azóta sajnos hatalmas változások történtek Európában. Nem a Kelet teijesz- kedik Nyugat irányába, hanem fordítva. A Nyugat fokozatosan bekebelezi a Keletet. Mi szépet mondhatnék a mai Bosznia-Hercegovináról, amelynek elnöke, Bakir Izetbegovics, aki nem egész két évvel fiatalabb nálam, és ugyanabba a gimnáziumba járt, ahová én, kolbásszal a kezében azt üvöltözte a szünetben. „Ilyet csak a kutyák esznek!” S amikor senki sem látta, jóízűen falatozott. De kikre gondolt vajon? És hogy állhat egy ilyen ember egy több nemzetiségű ország élén? Hozzáteszem: a Balkán mindig is az ellentmondások világa volt. Sok helyütt elmondtam már, hogy Jozip Broz Tito, Jugoszlávia egykori elnöke szerintem azért volt egy időben jó elnöke az országnak, mert képes volt egyensúlyt tartam Kelet és Nyugat között. Európa ideggóca a Drina. A folyó, amely határt alkot Bosznia és Szerbia között. Ez a vonal egyben a Nyugat és a Kelet határa is. Ebből eredt a múltban az a sok háború! Nem igaz, hogy a szerbek és a muzulmánok egytől egyig rossz emberek. Futballdrukkerként mennyire megszállott? Csak annyira, hogy ki nem állhatom a Crvena Zvezdát. A Partizán Beograd a kedvenc csapatom. A Maradonáról készített dokumentumfilmjének mi volt az elsődleges mozgatórugója? Szereti az argentin válogatottat? Azt is, meg Maradonát is, de a pénzt is! Ezt most jól kivágta. Ez az igazság. Ki nem szereti a pénzt? Te talán nemet mondtál volna egy ilyen felkérésre? Megkeres egy spanyol producer, mond egy hatalmas összeget, amibe beleszédülsz, és eszedbe jutnak Maradona régi góljai, például az, amelyet az 1986-os világbajnokságon kézzel vitt be az angolok kapujába. Bolond lettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget! Európa legrangosabb fesztiváljain díjazzák a filmjeit, főszerepet játszott Az utolsó kém című francia thrillerben, Emir Kusturica, a gyengéd barbár címmel francia-angol dokumentumfilm készült önről, Küstendorf néven egy egész falut, egy hatalmas kulturális központot épített Mokra Gorában, zenekarával, a No Smoking Orchestrával a vüág különböző pontjain koncertezik. Mi ez az irgalmatlan erő, ami hajtja, sodorja tovább az útján? A vérem. A nyughatatlan vérem. Muszlint család szláv ortodox gyökerekkel. Apám Murat volt, Murat Kusturica. Török neve ellenére szerbnek született, és az is volt élete végéig. De volt a családjában két fiútestvér, akiket hitvallási szempontok alapján látszólag elválasztottak egymástól. Egyikük családja hű maradt a pravoszláv hithez, a másik testvér pedig - a túlélés miatt - felvette az iszlám vallást. De az Emir név... ... eredetileg arab, vagyis muszlim, de van már egy másik nevem is, a Nemanja. Hat évvel ezelőtt ugyanis megkeresztelkedett. A Balkán országaiban ugyanis még mindig égető kérdés, hogy ki vagy és mi vagy. Én ateista voltam, és most is az vagyok. A szüleim sem gyakorolták a hitüket. Azzal, hogy megke- resztelkedtem, felvállaltam egy azonossági jelet. Azt akartam, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: szerb vagyok, de a bosnyák kultúrát is a magaménak érzem, hiszen azon nevelkedtem. Templomba is jár? Néha bemegyek, igen! Váltok pár szót az Úrral, és már húzok is tovább. Nem most találtam rá. Én mindig hittem benne. Isten a kultúrában keresendő. Abban rejlik az ő hatalma. A szemébe röhögök annak, aki mást állít. Mi lesz a következő nagy dobása? A Pancho Villa Johnny Depp- pel. Forradalmárt csinálok belőle, a mexikói forradalom legfontosabb alakját játszatom el vele. Régóta készülök erre a filmre. Nem akartam elkapkodni, de most már tényleg itt az ideje, hogy letegyem az asztalra.
