Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)

2011-12-27 / 297. szám, kedd

8 Kultúra

ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 27. www.ujszo.com

RÖVIDEN

Drága Václav

Pozsony. Nagyszabású Václav Havel-emlékkoncertre kerül sor ma este a fővárosban. A rendezvény 17 órakor a SZNP téren kezdődik: itt egyebek közt fellép a Plastic People of the Universe, Michal Kocáb (Pražský výbér) és a Karpatské chrbáty, valamint a Bez ladu a skladu, a Živé kvety, a Longital és a Chasidské piesne. A koncertet, mely20.45-koraszemköztiA4-esbenfoly- tatódik, Marián Varga zongoravirtuóz nyitja, (ú)

Woody Allen európai kőrútjának csúcspontja

Éjfélkor Párizsban

KASZÁS DÁVID

Szex és New York. Két szóban képtelenség összefoglalni a testi és lelki zavarokat kiélvező bohóc életművét, ezek nélkül viszont kizárt. A Nagy Almát maga mögött hagyva most az öreg kontinensen kukacoskodik, s eddig akármelyik magvát hintette el a dicsőített előd (Bergman) termőtalaján, az csak félig-meddig szökkent szárba. Ha egyáltalán. Csupán bírálói keltek ki. Magukból. Meggyőződéseiknek teret szentelaSzajnapartján: „Egy csodaszép amerikai filmet láttunk. - Igen. - Ki szerepelt benne? - Azt nem tudom, elfelejtettem a nevét. Csodaszép, de feledhető, mintha ezt a filmet már én is láttam volna. - Talán én is

napközben napjainkban járunk, a 728-as előszobában, melynek küszöbéről Gil (Owen Wilson) elvágyódik. Az Aranykorba (Läge d’or), előre a múltba. Kedvese nem érti, evilági elkötelezettségei egyre távolabbra sodorják férjjelöltjétől, aki „vulkáni éhségű lyukak” ölén leli boldogságát, miközben a létezés ürességének ellenszere után kajtat.

„Miért nem meséled el, milyen a főhősöd? ...Nem kell elmondanod az egészet, csak írd le a karaktert! ” „Mindig elfelejtem, csak egy turista. - És ez még enyhe kifejezés.” Szakértők szerint a rendező alteregója. Ám legyen, bár sokkal fontosabb, hogy jelenléte (korábbi elfoglaltságának tükrében) nem zaElőre a múltba... Cil (Owen Wilson) és Adriana (Marion Cotil- lard) kalauzolásában (Kép: archívum)

írtam. - Hát, elég együgyű és gyerekes volt, a szellemesség szikrája nélkül, de azért mi jókat nevettünkrajta.”

„Nagyon szörnyen hangzik? - Nem számít, ha a történet igaz, a szöveg letisztult és őszinte, és mindezt bátorság és báj hatja át” - löki az utazónak az elveszett nemzedék kalandos életű, Nobel-díjas tagja, akiért a harang szólt, s akinek váratlan kurjantása („Ki akar verekedni?!”) vihorászásra fakasztott. Javaslatainak befogadója és tisztelője a ’20-as évek egyik szellemi csomópontjának lángelméivel parolázhat. Cole Porter zongorajátéka fészkeli magát hallójárataiba, Gertrud Stein tanácsai emelik ki bérírói státusából, melyről William Faulkner is nyilatkozhatott volna, F. S. K. Fitzgerald és Zelda társaságát élvezi, a Chupa Chups lógóját tervező nagy maszturbátort ihleti meg, s az andalúziai Picasso módszerét követi élesben, aki Hemingway szerint „mázoló, s ugyan zseni, de azért nem egy Miró”. S hol vagyon még a gléda vége?! Ámde ők az éjszaka tartozékai,

var különösebben. Sőt. „Érdekes, olyan elveszett módon.” Saját fantáziájának rabja, aki néha azon tűnődik, „hogyan is alkothatna valaki olyan könyvet, festményt, zeneművet vagy szobrot, mely versenyre kelhetne ezzel a nagyvárossal”. Lehetetlen, hisz ha körülnézünk, „minden utca, minden sugárút önmagában egy különleges műalkotás. És ebben a zord, agresszív és értelmeden világegyetemben Párizs hordozza a fényt”. S mindezt „a kávézgató, iszogató, éneklő emberek” táplálják. Például a premiere dame (Carla Bruni).

Woody Allen európai kőrútjának csúcspontja lehetne e megálló, mely a viharos húszas évek felől „súrolja a sci-fi határát”. Az Amerikai Filmintézet szerint az év tíz legjobbja között a helye. Dzsesszkorszakát autentikus hangszerek pendítik meg. Szürreális, álomszerű utazása egy szenvedélyes párral a középpontban, véget ért, a felvevőeszköz Csizmaországban kattog tovább. „Ideje lenne levelet írnom a Turisztikai Hivatalnak.” Bonjour!

„A nagyvárosok anonimitására vágytam. El ebből az isten háta mögötti Prágából..." (264. oldal)

Nagyított részek

A Gubbio bátran indulhatna az év legjobb könyvei versenyen, rangos helyen végezne mind egy szakmai, mind pedig egy olvasói szavazatlista alapján.

CSANDA GÁBOR

Dušan Šimko új könyvének titka szerintem épp ebben rejlik: megfelel a prózával szemben támasztott hagyományos olvasói elvárásoknak, ugyanakkor az elitebb, hivatásos olvasói igényeknek is. A hat elbeszélést tartalmazó kötet mesteri módon ötvözi a mit a hogyannal: a történetmondást, a történtek elmesélését az adagolással, az elhallgatással, a látszólag lényegtelennek a látszólag lényegessel szembeni előnyben részesítéssel. Vagyis akit a cselekmény érdekel, azt ezeknek az elbeszéléseknek a cselekménye magával ragadja és nem engedi, s teljesen mellékes, hogy mindegyik egy- egy besúgás, árulás, szégyenteljes titok körül bonyolódik - pontosabban nem oszt, nem szoroz, hogy az olvasónak van-e, volt-e személyes része vagy családi tapasztalata besúgókkal vagy árulókkal vagy szégyenteljes titkokkal: a szerző kézen fogva végigvezeti egy-egy történelmi és földrajzi színtéren, s szinte együtt vizsgálódik és nyomoz az olvasóval. Ehhez képest az olyan olvasó, akit a cselekmény kevésbé érdekel, pontosabban az olyan, aki többet, mást is vár a prózától, mint csak magát a cselekményt, azt tapasztalja, hogy a vizsgálódás és nyomozás (ez általában az áruló, a besúgó leleplezésére vagy az árulás, a besúgás okainak, mozgatórugóinak leleplezésére irányul - végül is mindig az árulás magyarázatát keressük) fontosabb epikai tényező, mint a cselekmény. Külön érdekessége a könyvnek egyébként, hogy ugyanide jut az olyan olvasó is, akit a cselekmény mindennél jobban érdekel, ő ugyanis azzal szembesül,

hogy ha lépésről lépésre figyeli és követi a cselekményt, akkor épp a leleplezés, a történések okokozati összefüggése marad rejtve. ■

Jó példa erre Az osztálytárs című kötetnyitó darab, mely arról szól, hogy egy fiatalember 1968-ban külföldre emigrál, s 1989, tehát a rendszerváltás után rájön, hogy otthon maradt osztálytársa, akivel levelezett, s itt-ott találkozgatott is, Štb- ügynökként mindvégig jelentéseket írt róla. A csaknem ötven- oldalas elbeszélésben ennek a különös viszonynak a részletei fokozatosan és szaggatottan - apró kitérők közbeiktatásával - derülnek ki, s minden egyes újabb adat teljesebbé teszi a képet. Akit a cselekmény érdekel, annak érthető okokból többet nem árulhatok el. Akit nem a cselekmény érdekel, az biztosan nagy élvezettel szippantja magába az egykori Kassa, az egykori Pozsony, az egykori Bécs légkörét, sőt, biztosra veszem, hogy a Bécs-Zürich út (gyorsvonattal tíz óra) leírását is. Az ilyen olvasónak jelentésessé válnak nemcsak a földrajzi nevek, hanem az apró használati tárgyak (levélpapír, ceruza), egy gyűrű (konkrétan két gyűrű), egy regényeim, egy hotel, egy festmény címe, egy kávéház (konkrétan két kávéház), melyek mintegy intelligens jelként kezdenek viselkedni: a mögöttes tartalommal mögöttes cselekménysorok elindítói. Akit pedig mindennél jobban és mélyebben érdekel a cselekmény (őket nevezhetjük detektív olvasónak is), azokszépen leválaszthatják az elterelő jellegű, leíró részeket a cselekményről, végül tehát ők volnának azok, akik az árulás magyarázatáig eljutnak. De -s ezzel nyilván nem árulok el titkot- nem jutnak el, vagy ha eljutnak is valahová, akkor a szöveg kezdetéhez jutnak, de ott és akkor már az sem lesz számukra világos, hogy fiatalemberünk 1968-ban hol is lépte át a határt.

Dušan Šimko íróként számos esetben kilép az epika hagyományos kereteiből, mintha csak azok kedvéért, akik nem szeretik, ha kézen fogva vezetik őket a cselekményben. A leggyakrabban azonban épp ezeket vezeti az orruknál fogva, nagy leleményességgel. Kiváló érzékkel vezetget és terelget egy olyan téma labirintusában, mely az ember legaljasabb (legesendőbb) tulajdonságára, az árulásra (az áruló megnevezésére) épül. Csak az egészen naiv olvasó remél az effajta szövegtől konkrét tapasztalatot vagy hasznosítható tanulságot. S csak az ilyen képes élesen elválasztani az ábrázolt valóságot az ábrázolt színjátéktól.

A múlt megismerésének nagyszerű módja ez a könyv, de épp azért, mert nem kínál sem didaktikusán, sem parabolaként magyarázatot arra, hogy mi miért történt. Ami még nagyszerűbb benne: irodalomként sem kívánja eldönteni magáról, miként olvasódjon, de mindent

megtesz azért, hogy a legkülönfélébb olvasói elvárásokat is fölülmúlja. Az első elbeszélésben egy kollázstechnika említődik: ha régi fényképeinket kinagyítjuk, akkor korábban rejtett részleteik is láthatóvá válnak számunkra. Ha minden következő méretű fénykép tíz százalékkal lesz nagyobb az előző nagyításnál, az már olyan, mintha egy ismeretlen tájon sétálnánk. Ha ezeket a részleteket kivágjuk, majd összekeverjük, s ezekből új képeket állítunk össze, akkor ezek ugyan új történeteket adnak ki, de úgy, hogy nyomokban bennük maradnak a régi történetek is. Ezt a technikát alkalmazza a Gubbio (alcíme: Besúgók könyve) is, elmésebbet, játékosabbat idén nem olvastam. Afordítás is elsőrendű.

(Dušan Šimko: Gubbio. Besúgók könyve. Fordította Forgács Ildikó. Budapest, Napkút Kiadó, 2011.)

Holnap lesz hetvenéves a Jászai Mari-díjas színésznő

Tordai Teri kerek jubileuma

PORTRÉ

Nem készült színésznek. Az egri tanítóképzőben, egy szavalóesten figyelt fel rá a színész Gáti József, aki a Színművészeti Főiskola felé irányította.

Pályáját a Szegedi Nemzeti Színháznál kezdte, 1965-ben már a Nemzeti Színház társulatának tagja volt. Újabb egy év múlva külföldre szerződött, hat év alatt tizennyolc filmet készített Ausztriában és az NSZK- ban, a Susanne című erotikus filmsorozat címszereplőjeként igazi sztár lett Európában. A német filmesek választása nem véletlenül esett rá, hiszen szép volt, hibátlan alakú, kitűnő mozgású - épp mintha egy nyugati magazinból lépett volna ki. A filmeket a hazai mozik nem vetítették, pedig amit akkor

merésznek tartottak, ma köny- nyű romantikus mesének számít. A sorozat Tordai Teri önbizalmára is jótékony hatással volt, s kiderült, hogy humora is van. A nemzetközi karrier lehetőségét otthagyva tért haza 71ben. Itthon szó szerint újra kellett tanulnia a szakmát, s nem volt könnyű dolga. 2001-től a budapesti Új Színház tagja.

Számos magyar film és tévéjáték vezető szerepét bízták rá (Esős vasárnap, Egy magyar

nábob, Sellő a pecsétgyűrűn, A Pendragon-legenda, Á névtelen vár, A vörös grófnő, Ébredés). Művészi munkáját napokkal ezelőtt Aase-díjjal is elismerték.

Tordai Teri, aki hosszú ideig volt a legszebb, férfiszíveket megdobogtató színésznő, köny- nyedén váltott szerepkört, tért át az anyaszerepekre, sőt nagymamát játszott az egyik kereskedelmi televízió népszerű sorozatában. Ez annál is kevésbé esett nehezére, mert a magánéletben is büszke anya és kétszeres nagymama: leánya, Horváth Lili színésznő ígéretes tehetség, akit elnézve a fiatal Tordai Terire emlékezhetünk.

Róla és családjáról részletesen a Vasárnap idei utolsó dupla számában munkatársunk, Szabó G. László írt. (MTI/ú)

Tordai Teri a lányával és unokáival (TalabérTamós felvétele