Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-23 / 296. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 23. _________________________________________________________________________Karácsonyi vendég 9 Marozsán Erika: „Sok minden kerül az asztalunkra: lazac, kacsa, borleves, kuglóf... ezt mind én csinálom. Ilyenkor ezt a fajta kreativitásomat élem ki..." Amerikai filmek után New York-i színpadon? Világútlevélként egyetlen film is elég volt neki: a Szomorú vasárnappal valósággal betört a nemzetközi filmpiacra. Előbb Berlinben, aztán Los Angelesben. Amikor pár évvel ezelőtt Bécs szívében egymásba botlottunk, Marozsán Erika már nyugat-európai produkciók megbecsült sztárja volt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ma is az, amikor legfrissebb alakításai Budapesthez kötik. A Cabaret Sallyje Bozsik Yvette rendezésében a Centrál Színházban. Márai Sándor színműve, a Kaland Sipos József nevével jegyzett filmváltozatában egy idősödő, de még ereje teljében levő orvosprofesszor hűtlen felesége. S még egy produkció, amelybe Bozsik Yvette hívta: a Bál, avagy a táncos mulatság, amelyben - balettintézeti múltját a jelenbe ültetve - egy érzéki varázsú, titkait mélyen őrző nőalakot formál meg a mozdulatok pontos jelrendszerével. Közben „kinti” életét sem adta fel. Tengerentúli ügynöksége újabb és újabb lehetőségek elé állítja. Legutóbb a Styria című amerikai filmben kapott szerepet. Vissza a gyökerekhez? Any- nyi sok kihagyott, illetve drámai és zenés szereppel töltött év után ismét a tánc? Nosztalgia? Vagy a vágy elkerülhetetlen tárgya? Csak emlékeztetőül: én a Balettintézetből szöktem el a színművészeti főiskola felvételijére. Titokban zajlott az egész. Ha nem vettek volna fel, visszaszöktem volna. De volt bennem egy furcsa biztonságérzet: tanulni megyek. Az első két évben azonban többször is azt gondoltam, én idióta vagyok. Mindent kezdek elölről. Otthagytam valamit, aminek már a vége felé tartottam, és belevágtam egy újba, miközben teljesen máshol tartottam, mint a gimnáziumból bekerült évfolyamtársaim, akik csak úgy „csinálgatták” a szín- művészetit. A tánc diktálta fegyelmezettségnek, kemény napi gyakorlatoknak köszönhetően én már olyan felnőttségi állapotban voltam, hogy fél év múlva akár ki is léphettem volna a főiskola kapuján - egyenesen a nagybetűs életbe. Az Operaház színpadára akár! Ehhez képest unatkozó gyerekek között kis helyzetgyakorlatokkal bíbelődtem. Az első év a poklok pokla volt. Akkor még nagyon hiányzott a tánc. Valósággal vágy- ta, kívánta, akarta a testem. Ugyanakkor szerettem volna megfelelni annak a magam által felállított kihívásnak is, hogy jó színésznő legyek. Hogy ezzel a másféle pályával megbirkózzam. Drámairodalommal, művészettörténettel, filozófiával, mindennel. Sokat tanulni és belevetni magam egy másfajta életbe. Ezzel együtt mégis nehéz volt elfogadnom, hogy ilyen „komolytalan” gyerekekkel dolgozom. Ők rengeteget nevettek rajtam. Ufonautának néztek, hogy én mit buzgólkodom, üljek már le a fenekemre, és nézzek ki a fejemből. Ennyire nem értették? Teljesen más nyelvet beszéltünk. Ők aztán szép lassan beértek, én pedig még jobban megszerettem a színházat, a színészetet. Tanárom, Kapás Dezső a második év végén már nagyon beteg volt, és már csak azokra a vizsgákra járt be, amelyek az ő tananyagát érintették. Négy- szemközt aztán mindenkivel elbeszélgetett. Engem is behívott. Sokáig azt hittem, nem vagyok a szíve közepe, de a jegyek alapján kiderült, hogy tévedtem. Abban az évben ugyanis csak én kaptam jelest tőle. Jelezte is, hogy fontos vagyok neki. Azt mondta: „Marozsán, maga már nem táncosnő, még mindig visz- szatérhet arra a pályára, de inkább felejtse el! Maga már színésznő!” Ez iszonyatosan fontos volt számomra, mert jó színésznő akartam lenni. Nem olyan, aki igazából táncos marad, s a táncos képességei alapján rajzolják ki a szerepkörét, hanem azt akartam, hogy az emberek ne is tudjanak arról, hogy én táncos vagyok. Hogy lehessek egy önálló személyiség, aki a színpadon érvényeset alkot, és nem attól lesz izgalmas, hogy a feje fölé dobja a lábát, vagy körbetekeri vele a nyakát. Egy idő után ez helyre is állt, elfogadtak mint színésznőt. Nagyon jó szerződést kaptam a főiskola után, de a tánccal mindig is kacérkodtam. Talán mert úgy gondolta, hogy ha „ez” nem jön össze, akkor „az” majd sikerülni fog, hiszen a Balettintézetben a legjobbak sorában állt. Úgy éreztem, bármikor visszamehetek táncolni, s ettől valahogy szabadabban kezeltem a pályámat. Nem volt élet-halál kérdés, hogy színésznő legyek. Volt mindig valami más is a tarsolyomban. Az évek múlásával aztán egyre súlyosabbá vált a kérdés, hogy visszaállhatok-e még táncolni, bár a klasszikus repertoár nem vonzott. Tehát nem vágyott az Operaház színpadára? Oda nem is mehettem volna vissza. Öt-hat év kihagyás után valószínűleg már a testem sem engedte volna. De elvágyódtam bizonyos helyekre, nagyon tetszett például Nagy József társulata. És Bo- zsik Yvette is elképesztően erős, szuggesztív előadó. Minden produkcióját, az összes koreográfiáját láttam a Katona József Színházban. Bizonyára már a Balettintézetből ismerték egymást. Látásból. Yvette felsőbb évfolyamba járt, de egy évig közös öltözőnk volt velük. Majdnem műiden reggel, minden balettóra után találkoztunk, láttuk egymást. Gyönyörű arca volt, egészen különleges. Szőke Yvette látványos koreográfiáit. Fantasztikus társulatban dolgozhattam, fantasztikus színészekkel. Úgy ment el a két hónapos próbafolyamat, hogy szinte észre sem vettem. Külföldi kollégáim közül is látták néhányan az előadást, és mindenki el volt ragadtatva tőle. Itt volt például egy színészbarátom, aki nemrég a Coen fivérekkel forgatott. Ő rendszeresen játszik bizonyos társulatokban New Yorkban, és mondta, hogy bármikor mehetek hozzájuk. Tavasszal visszaköltözünk Sárikával Man- hattanbe, és szeretném kipróbálni végre, milyen érzés külföldi színpadon játszani. Hívtak már a németek is, őket még az akcentusom sem zavarta volna annak idején. Ma már sokkal jobban beszélem a két nyelvet, így nem tartom kizártnak, hogy színpadi szerepeket vállaljak külföldön. A Cabaret után jött a Bál, amelyhez Ettore Scola filmje szolgált alapul. Táncosnőként, mivel épp a finisben hagyta ott a Balettintézetet, jelentős szerepben nem volt alkalma bemutatkozni. Különös helyzet: nem kevés évvel a pálya elhagyása után azt kell bizonyítania: táncosnőként is képes értéket teremteni. Számomra a Bál a teljes visszarendeződés a múltba. Ebben az az érdekes, hogy az ember igenis képes erre. Újra visszaállítani a táncra az izmokat, az ízületeket, a lelkedet, az egész testedet. Nem mondom, hogy az elején nem láttam csillagokat, amikor balettórákra, majd próbákra jártam, és hogy nem voltak álmatlan éjszakáim amiatt, hogy elrontom a darabot, ha sokkal gyengébben fogok táncobi, mint a többiek. De a vágy, hogy megtaláljam a régi énemet, annyira buzgóit bennem, hogy észrevétlenül, szép lassan egyre bátrabban táncoltam. Az ismerőseim, a barátaim, a kollégáim, miután megnézték az előadást, azt kérdezték tőlem: hogy bírtam ilyen sokáig nem megmutatni nekik, amit a másik életemből hoztam. Mindenki nagyon meglepett volt, és egy kicsit még haragudtak is rám, hogy ennyi év után miért csak most szembesülhettek azzal, hogy én valóban táncos vagyok. Yvette társulatával a Cabaret próbám találkoztam először. Szakmailag is, emberileg is nagyon megszerettem őket. Rengeteget tanultam tőlük. Alázatot, munkamorált, munkakedvet. Láttam, hogyan álbak oda mindennap a balettrúdhoz, és hogyan küzdenek meg a testükkel. Nekem ez a két előadás Yvette- tel ilyen szempontból is kivételes élmény. Márai Sándor műve, a Kaland három ember sorsfordító éjszakájáról szól, amikor is egy idősödő orvosprofesszornak azzal kell szembesülnie, hogy fiatal és jóképű tanítványa épp az ő feleségével tervezi szökését. A nőről azonban csak azt tudjuk meg a filmben, hogy halálos beteg, de hogy miért akarja elhagyni a férjét, hogy megromlott a házassága vagy egyszerűen csak enged ifjú szeretője csábításának, az talány marad. Ez a szép Máraiban, ettől olyan izgalmas, hogy nincsenek egyértelmű válaszai. Nála az az érdekes, hogy az érzelmeket, a vágyat, a szerelmet, a szereteted a kötődést, az elvágyódást, a biztonságot, a kihívást nem lehet különválasztani, ő ezt mind összecsavarja, s azt mondja: bogozd ki te, hogy ez micsoda. Nála minden egyszerre van jelen. Az elvágyódás, a gyűlölet, a szerelem a férje iránt, ugyanez a fiatal férfi iránt, a kilépés ebből a helyzetből, amelyben a nő csak báb mellette, a félelem a bizonytalanságtól, ez mind párhuzamosan fut a történetben. S akkor az ember, mint futás közben az erdőben, próbálja elhárítani maga előtt az ágakat. Hol a fény, hol az igazság? Én azt gondolom: az a nő valószínűleg hónapok óta a fényt keresi, mi az élet, mi a szerelem, mi ez az egész? Ez olyan düemma, amelybe sokan belebetegednek. Pszichoszomatikusán szép lassan a halálba menekül. Nem találja a kiutat, mint ahogy a férje sem veszi észre, hogy mi történt vele, csak amikor már valamilyen bizonyítékát látja annak, hogy itt valami veszni fog. A szerető pedig azt nem látja, hogy a nőnek ez micsoda őrületes dilemma, s hogy ebben egyedül hagyta. Márai azt próbálja megfogalmazni a Kalandban, hogy a szerelem néha ennyire veszélyes. Hogy könnyen elpusztíthatjuk benne önmagunkat. Jó esetben megtaláljuk benne a fénjtt, ellenkező esetben viszont lehúz, mint az örvény. Férje most jön meg New Yorkból, hogy együtt töltsék a karácsonyt. Előfordult már, hogy mindketten kint ünnepeltek? A kislányunk születése után. New Yorkban álomszép a karácsony. Csodálatos. Mivel kevés a kinti barát, azok pedig, akik közel állnak hozzánk, elutaznak Amerika különböző pontjaira vagy haza Magyarországra, nagyon meghitt, bensőséges az egész. Van egy kedvenc éttermünk, oda vagy az ünnepek előtt, vagy az ünnepek után szívesen elmegyünk, aztán sétálunk a Central Parkban, mert a 5th Avenue-n annyi a turista, hogy ott csak tyúklépésben lehet haladni. De a város gyönyörűen fel van díszítve, és elképesztő a hangulat. És itthon? Itthon is imádom az ünnepeket, mert én vagyok a család nagy szakácsa. Ilyenkor sokat főzök, egyedül a töltött káposztát hagyom az apukámra. Annak ő a zseniális mestere. Sok minden kerül az asztalunkra: lazac, kacsa, borleves, kuglóf... ezt mind én csinálom. Ilyenkor ezt a fajta kreativitásomat élem ki, és ezt is nagyon élvezem. haj, óriási ajkak, úgy nézett ki, mbt ama divatos szupermo- dellek. Nagyon vékony volt és nagyon magas, kifejező, csodálatos szempárral. Emlékszem, iszonyatosan zárkózott volt, nagyon csöndes. Szinte alig beszélt, mbdig egyedül ült az öltözőben. Folyton figyeltem őt. Nekem már gyerekkoromban is megvolt az a képességem, hogy az ilyen különleges tehetségeket észrevettem. Hol érte a felkérése, hogy játssza el Sallyt a Cabaret-ban? New Yorkban. Elmondha tatlanul boldog voltam, hog; eszébe jutottam, ugyanakko: izgultam is, hogyan fogon megoldani az életem. Sárika,; lányom másfél éves volt, s má: volt egy felkérésem nyárn is, az amerikai ügynökségen pedig elég erős kötöttsége jelent. Úgy mondtam igent hogy közben becsuktam a sze mem: lesz, ami lesz! De a fér jem is biztatott, hogy ezt nen szabad kihagyni. A félje, aki a Time fotós; New Yorkban, s olyan sztárol álbak a fényképezőgépe elé mint Tilda Swinton és Micha el Fassbmder. Hány éves kihagyás után jött az a komoly színpadi felkérés? Hétéves szünetet szakított meg. De már az olvasópróbán azt éreztem: nem hogy alkalmas vagyok erre a szerepre, hanem tényleg nekem, rólam írták. Ilyet elég ritkán érez a színész. Néha nagyon mélyről kell kihúznom magamból bizonyos figurákat, Sally viszont any- nyira könnyen jött, mbtha egy kesztyűbe nyomtam volna bele a kezemet. Semmiféle izzadságszaga nem volt. Nagyon élveztem a próbákat, a táncokat, Az volt a szerencsém, hogy amikor elkezdtük a Cabaret próbáit, az alatt a pár hónap alatt tényleg szabad voltam. Semmi más felkérésem nem volt, a németekkel pedig nyugodtan lehetett egyeztetni. Az igazán nagy filmeket nyáron forgattam, tehát semmi fennakadást nem okozott, hogy Sally szerepére készültem. Mbtha egy kicsit rám mosolyogtak voba az égiek: „Jó, jó, most hagyunk téged, kicsit élvezkedj a színházban, aztán majd mész vissza a kamera elé!”
