Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-13 / 287. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 13. Vélemény És háttér 7 Az uniós tagok közötti egység csak látszat, több ország sajátosan értelmezi a szolidaritás fogalmát EU: egység vagy elmúlás Válságos időket élünk, legalábbis lépten-nyo- mon ezt halljuk. Válságban van Szlovákia, bajba kerülhetnek az egyszerű állampolgárok, és ami még fontosabbnak hangzó, de annál meg- foghatatlanabb és elvon- tabb veszély, hogy az eu- rózóna és az Európai Unió is válságba került. TOKÁR GÉZA Az euró a szakadék szélén táncol, vele együtt pedig a szlovák gazdaság és akár az unió maga is bukhat. Tényleg van ok a pánikra? A válasz egyszerre igen és nem. Igen azért, mert a közös pénznem bevezetése óta Brüsszel még soha nem nézett szembe ilyen léptékű gazdasági nehézségekkel, ráadásul kiderült, hogy az euró védelmi mechanizmusai semmire sem jók. Lehet okunk aggódni azért, mert sokadszorra is kiderült, hogy az uniós tagok közötti egység csak látszat, több ország sajátosan értelmezi a szolidaritás fogalmát, és kész a végsőkig elmenni saját önállósága védelmében, ha a saját pénztárcáján érezheti meg a velük egy csónakban evező társak nehézségeit. Mégis, ha visszatekintünk az Európai Unió történetére, azt látjuk, hogy a bizalmi válság és a mindennek vége hangulat nem új jelenség a szervezet életében. Az unió fennállása óta küszködik azzal a problémával, hogy tagállamai fontos, szervezeti kérdésekben képtelenek dűlőre jutni - de a nehéz időszakokat átvészeli, a nyugodt periódusokban pedig tovább terjeszkedik. Az unió és elődje, az Európai Gazdasági Közösség hosszú történetében rengeteg válságos időszak akadt. A Római Szerződéssel létrejött szervezet fejlődése a hetvenes években stagnált, majd több területen is hatáskörei lassú kiterjesztésébe kezdett - például a közös biztonságpolitika, a pénzügyek, a gazdaság, a régiófejlesztés terén. Az integrációs folyamatok kölcsönösen erősítették egymást, ez az úgynevezett tovagyűrűző hatás, a közös intézmények megszületése ugyanis mindig újabb mechanizmusok, intézmények, hatékonyságot javító szabályok bevezetését tette szükségessé egyéb területeken is. Az integráció csendben, de hatékonyan folytatódott, kivéve a válság- helyzeteket. Amikor felvetődött ugyanis, hogy valamelyik uniós megoldás nem tökéletes, Brüsszel és a nemzeti kormányok két megoldás közül választhattak: növelhették az uniós szervek hatásköreit, vagy lerombolhattak mindent, amit felépítettek az adott témában, több új problémát okozva. Ez a séma az összes régi és új konfliktusra ráhúzható a Maastrichti Szerződés előkészítésétől kezdve Lisszabonig. Ugyanúgy alkalmazható a jelenlegi euróövezeti válságra: az államok vagy összefognak és pénzügyi önállóságuk komoly részéről lemondva szigorúbb szabályokat léptetnek életbe, vagy jön az összeomlás, a kiszámíthatatlanság és az ismeretlen problémák tömkelegé. Mivel az unió pénzügyi válsága a tagok pénztárcáját érinti, nem tudjuk biztosan megjósolni, sikerül-e az összefogás és a szigorúbb szabályok bevezetése. Azt viszont tudjuk, miként reagált Brüsszel a korábbi, túlnyomórészt politikai jellegű válságokra: olyan kompromisszumos megoldással, ami a további integráció felé mutatott. És azt is tudjuk, mi nem történt meg soha: a felépített struktúrák teljes lerombolása. Az Európai Unió rendszere önmagát eteti. A jelenlegi válság a legnagyobb eséllyel nem a katasztrófához vezet, hanem ahhoz, hogy a tagállamok szuverenitásuk nagyon fontos részéről fognak lemondani. Valóban nagy baj lenne, ha a német pedantériát máshol is meghonosítanák? Fény az alagút végén HORBULÁKZSOLT A brüsszeli csúcstalálkozót több ok miatt is lehet bírálni, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy politikai tanácskozás zajlott. Legyen szó az unióról vagy az euró jövőjéről, mindkettőről a politikusok döntenek. Persze kétségtelen, hogy az elfogadott határozatokat a tőkepiacok kényszerítették ki. A tőkepiacok gyorsabb és hatékonyabb tetteket vártak. Tudjuk viszont, hogy az unió malmai lassan őrölnek. A 27-ek, de még a szűkebb euró- zónát alkotó 17-ek is csak hosszas tárgyalások után hoznak döntést. Habár nem született a válságot azonnal kezelni tudó intézkedés, uniós szinten mégis meglehetősen gyorsnak mondható, hogy a tervek szerint a nemzeti költségvetések felülvizsgálatát fél éven belül el kell kezdeni. Az eseményekre való azonnali reagálás csak a tőzsdék sajátja, nem a politikáé. Sőt, az unió éppen azért demokratikus közösség, mivel minden tagállamnak joga van saját véleményre, és azt sem azok vezetői, hanem a nemzeti parlamentek határozzák meg. Az EU döntését viszont más, éppen a politikai oldalról támadják. A legfontosabb kritika az, hogy csak azért sikerült az átlagnál rövidebb időn belül egyezségre jutni, mivel nem igazi konszenzusos döntés született, hanem valamiféle német-francia diktátum. Noha erre sokan rámutatnak, jobb alternatívát nem tudnak ajánlani. Ne feledjük, amikor Szlovákia és a többi fejletlenebb ország csatlakozott az unióhoz, már akkor is a nagy és befolyásos alapító tagországok által meghatározott feltételeket - a maastrichti kritériumokat és az idővel bevezetendő eurót - kellett elfogadni. Mivel bebizonyosodott, hogy a stabilitási paktumot nem lehet hatékonyan betartatni, most másik, szigorúbb feltételeket szabnak. Ami pedig a német dominanciát illeti: igaz, hogy Európa okkal, ok nélkül fél tőle, másrészt azonban irigyli a német sikereket. Valóban nagy baj lenne, ha a német pedantériát máshol is meghonosítanák? A reform kiváltó oka, hogy a tőkepiacok ítéletet mondtak ez egész unió felett. Az unió erre lehetőségeihez mérten jó választ adott. Nem gyorsat, de előremutatót. Ez mindenképpen az EU flexibilitását bizonyítja. Az EU hosszú fejlődés eredménye. Egyelőre szó sincs a költségvetési önállósság elvesztéséről, csupán annak brüsszeli láttamozásáról. Mire ténylegesen megvalósul egy centralizál- tabb állapot, egy olyan nemzedék nő fel, amelynek már ez lesz a természetes, és amely inkább egy biztos pénzügyi hátterű országban akar élni, mint helyi politikusok rövid távú érdekeinek túsza lenni. KOMMENTÁR Robo barátnak jelölt NAGYANDRÁS Robert Fico a múlt héten megkezdte diadalmenetét a miniszterelnöki poszt felé, s közben még kegyet is gyakorolt. Első lépésben a Smer lehetővé tette, hogy a kormánykoalíció, illetve ami belőle megmaradt, megszavazza a költségvetést. Iveta Radičová kormányának már rég nincs mega szükséges 76 képviselője, s ha meglett volna is, kérdés, hogy a költségvetéshez sikerül-e összehozni a szükséges pillanatnyi többséget. A különböző egyezségekés kompromisszumok, ígéretek és barterek gyakorlatilag annyira összekuszálták a koalíción belül a viszonyokat, hogy már egy Mikuláš Dzurinda nagyságú stratéga sem tudná összetartani az egészet, így egyszerűen szükség volt a Smer segítségére. A politikában pedig-mint tudjuk- semmi sincs ingyen, így nyilván joggal merül fel a kérdés, hogy azon túl, hogy a Smer „államférfiakhoz méltón” viselkedett, és átengedte a költségvetést, mit is vár cserébe. Két szóval lehet válaszolni: koalíciós potenciált. Robert Fico pártja a hétvégén tartotta meg kongresszusát, ahol a pártelnök amellett, hogy bemutatta a választási listát, a Smer számára szóba jöhető koalíciós partnereket is megnevezte. A párt elnöke potenciális partnerként a KDH-t, az SDKÚ-t és a Hidat sorolta fel, ezek a pártok azok, melyekkel a választások után esetleg leülne a tárgyalóasztalhoz. E kijelentéstől nem kell hanyatt esni, áld figyelemmel kísérte a szlovák politikai történéseket az elmúlt másfél évben, tisztán láthatta, hogy Fico minden vágya megszüntetni a szlovákiaijobb- és baloldal között közel egy évtizede létező, senki által át nem lépett politikai árkot. A Smer a 2010-es választások előtt egy könnyed, de jól irányzott rúgással az emésztőgödörbe küldte Vladimír Mečiart és a HZDS-t (közben a szavazóit természetesen megtartotta) , mostanra pedig úgy tagadja meg korábbi koalíciós partnerét, az SNS-t, hogy Ján Slota, a hétvégi bejelentés hatására köpni-nyelni nem tudott. Nyilván érzi, hogy Fico inkább már csak a szavazóira számít, mint pártjára. És akkor 2012 márciusában itt áll kompromittáló múltbeli partnereitől megszabadulva, békejobbját előre a jobboldalnak kinyújtva, a választásokat megnyerve Robert Fico. Na, akkor most mi is legyen? Talán ha a Smemek egyedül meglesz a többsége, könnyebb dolguk lesz a jobboldali pártoknak, mert ebben a helyzetben egyszerűen rá kell hagyni az egészet, vigye el az euróválságos balhés éveket Robo és bandája egyedül. Ám ha nem jön össze neki a parlamenti többség, a többi parlamenti párt pedig képtelen lesz stabil kormányt összehozni, akkor jöhet az igazi államférfiúi döntés. Nem volt oly régen a 2006-2010-es időszak, hogy ne emlékeznénk rá, hogyan is kormányzott a Smer Mečiarral és Slotával. Mennyire engedett nekik utat a szabad rablásban, és mennyire rombolták közösen ajogállamot. Ajobboldal 2010-ben megkapta azt a csodálatos lehetőséget, hogy megpróbálja helyrehozni, amit az előző garnitúra elrontott. Á Smert még négy évig karanténban tarthatták volna, hogy megszelídüljön. Ehelyett a parlamentben pont a legradikálisabb antificóisták voltak azok, akik kirúgták a közös szék lábát, hogy a végén mind a földre huppanjanak. A sors fintora, hogyjövőre nyilván nem nekik kell meghozniuk a döntést, hogy mi a helyes: belülről legiti- mizálniegysmeres többségű kormányt, és megpróbálni jó irányba befolyásolni, vagy kívülről tehetetlenül nézni, hogyan indul el újra esetleg rossz irányba az ország. TALLÓZÓ DER SPIEGEL Philipp Oehmke Jogi kultúra című cikkében azt úja, hogy Márta István utódja az Új Színház élén „egy színész, aki nemrég még a szélsőjobboldali Jobbikért harcolt és egy drámaíró, aki nyíltan vállalja, hogy antiszemita.” Az igazgató „az egyik első széles körben ismert áldozat abban a kultur- kampfban, amely Budapesten tombol, amióta a jobboldali populisták átvették a kormányzást”. A Fidesz parlamenti erejéről megállapítja: „kétharmados többséggel át lehet alakítani egy parlamentáris demokráciát, újjá lehet teremteni egyországot.Deegy ország kultúráját nem ilyen egyszerű átalakítani. A kultúra Magyarországon balliberális. Azt csinál, amit akar és gondol. Ám aki egy egész államot az ellenőrzése alá kíván vonni, meg kell szereznie a hatalmat az emberek gondolatai fölött is. Magyarországon ezért zajlik a küzdelem.” A szerző ismerteti a József Attüa-szobor áthelyezésének fejleményeit, és bemutatja a költőt, akinek alkotásait a munkásköltészet klasszikusainak nevezi, s megjegyzi: „az új kormány nem gondolja, hogy egy ilyen személyiség szobrának a Parlament előtt kell állnia. Ez olyan, mintha Németországban lebontanának egy Schil- ler-szobrot, amiért a költőnek hosszúhaja volt.” (MTI)- Pártunk vidámabb életet ígér választóinak, ezért vannak a listán ezek az urak.
