Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)

2011-12-07 / 282. szám, szerda

14 Horgász ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 7. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Azért akad­nak jó hírek is ezekben az ínséges időkben. Olvasom a minap, hogy elérték a Duna-deltát a Magyarországon telepített vizák. Szeptemberben a Duna Chilia-ágában, 18 kilométerre a Fekete-ten­gertől, ukrán halászoknak sikerült kifogniuk egy ötven centis vizát, amelyet természetesen visszaen­gedtek éltető elemébe. A Vilkovó falunál fogott viza, amelyet kétszáz társá­val együtt tavaly szeptem­ber végén telepítettek a magyar ichtiológusok Bu­dapestnél és a Szigetköz­ben, közel 1600 kilométer megtétele után (leküzdve a Vaskapu I. és Vaskapu II. vízműrendszert) sikerült elérnie a deltát. A telepí­tés kezdeményezői tehát elérték céljukat: bebizo­nyították, hogy a Duna felső szakaszáról, vagyis szaporodási helyükről a halak eljuthatnak tengeri élőhelyükig. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy hipp- hopp visszaáll az a boldog állapot, amikor a somorjai céh halászai többmázsás óriásvizákat fogtak, és sze- kerezték fel a bécsi piacra és az uralkodó asztalára, de talán megvan a remény, hogy az egyre inkább elszaporodó invazív fajok mellett vissza lehet állítani a sokat próbált folyam régi biodiverzitásából - leg­alább valamicskét. A csúcs­hír persze az lesz, amikor ezeknek a halaknak sikerül visszajutniuk a tengerből a Szigetközbe. Addig azon­ban még sok víznek le kell folynia a Dunán. S kérdés, találnak-e még megfelelő ívóhelyet a folyam felső szakaszán...-kövesdi ­A Horgász melléklet legközelebb 2011. dec. 21-én jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgászig) ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Találgathatjuk, mi okozta az idei gyenge fogást: kevesebb lett a hal, vagy az időjárás játszik a türelmünkkel A siker kulcsa - sajnos - a bőséges etetés (A szerző felvételei) Minden horgász ismeri azt a kínzó, frusztráló érzést, hogy egyre gyak­rabban kell hal nélkül otthagyni a horgászhe­lyet. Természetesen nem a fizetős horgásztavakra gondolok, azoknak ke­vés közük van a termé­szethez. Bennünk van-e a hiba? Elfelejtettünk horgászni, vagy egyre több az eszkimó, s egyre kevesebb a fóka? Vagy a természet játszik csúfos játékot velünk? KÖVESDI KÁROLY Mert ha a pecás néha-néha eredménytelenül tölti el a na­pot a víz partján, még hagyján, hisz nem lehet minden nap ka­rácsony (és a horgászat éppen azért varázslatos, mert a ku­darcok után jöhet a szerencse, a nagy fogás), ám amikor tíz esetből mondjuk csak kétszer vagy egyszer, ne adj isten egy­szer sem sikerül rendes hallal összeakadnia, az azért elég le­hangoló. Ilyenkor nagyon meg tud rendülni a hit. Az idei év időjárása nem nagyon kényez­tetett el bennünket. De talán helyesebb egy-két évet írni, hiszen tavaly az állandó árvi­zek, esők, idén a véget nem érő szárazság volt a jellemző, már­pedig ezek a szélsőséges viszo­nyok nagyon kihatnak a halak életére is. Tisza November közepén Kelet- Szlovákiában jártunk, egészen pontosan Nagytárkányban. Naná, hogy leugrottunk vízné­zőbe! Hiszen itt folyik a Tisza, s a legszebb magyar folyónak egy kis szakasza a Bodrogköz csücskét is érinti. Döbbenetes látvány fogadott: a poros út végén előbukkanó folyó szin­te fele volt a megszokottnak; hosszan elnyúló homokpad­jai szélesebbnek tűntek, mint maga a vízfolyás. A normális vízszinthez vagy két méter hi­ányzott. Három fiatalember ácsorgott a fűzfák alatt. El­mondták, hogy bizony az idén nem igazán „nyúltak bele”, bár, akinek állandó etetett helye volt, az fogott szépen, följebb egy haverjuk testes, tíz fölöt­ti amurokat „csipegetett”, de negyven fölötti harcsáról is hal­lottak, igaz, csak messziről jött a híre. Egyébként inkább a hat- hétkilós volt a jellemző. Ponty, süllő? Hát, alig-alig. Most már ráadásul csak menyhalazni A Tisza homokpadja Tárkánynál érdemes. Vissza sem léptem a kocsihoz a botért, hogy dobál­jak kicsit, a víz színén még csak kishalak mozgását se láttuk. Morva Az ország innenső (bár né­zőpont kérdése, melyik az onnansó, s melyik az innenső) végében, Dévény fölött talán háromszor ha pecáztam az idén. A Morva szűkmarkú volt, s nem csak hozzám, általános vélekedés szerint is. Kölyök- harcsák, tenyeres dévérek, né­hány laposkeszeg volt az összes zsákmányom. Szeptemberben lehangoltan vártam a városi buszt, szóba elegyedve egy öreg szakival, aki elújságolta, hogy ő sem fogott, de mellet­te egy fiatalember 97 centis csukát varázsolt ki fenekezve, ő adta neki a csalihalat. Az bi­zony uszkve nyolc kilós lehetett - folyóvízből ez kész csoda ma­napság. Nevetgéltünk: lassan már annak is örül az ember, ha azt hallja, hogy valaki fogott valamit. Nyolc-tíz éve tíz és húsz kiló közötti amurokat fog- dostunk itt, amelyek közé ötös, hatos ponty is bekéredzkedett. Igaz, rendszeresen etettünk, hétvégeken. Kis-Duna A Kis-Duna külön fejezet, három-négy éve járok ki Vők határába, s onnan lefelé, föl­felé taposom a kilométereket pergetőbottal, vagy áztatom a kanócot dévér, ponty, szebb márna reményében. Parádés éjszakáim voltak itt néhány éve, döbbenetes márnákat, dévéreket sikerült fogni, ám az idén valahogy semmi sem jött össze, kölyökbalinok, domoly- kók próbáltak vigasztalni, nem sok sikerrel. Lehet, lejjebb kel­lene próbálkozni, aj ókai refor­mátus pap szerint náluk akko­ra zsinórszaggató pontyokat lehet fogni, hogy a negyvenes kanóc se túlzás. Igaz, vödör­számra kell három-négy napig etetni, de aztán ráállnák a ha­lak a kajára, s onnantól lehet birkózni velük. A Kis-Dunáról egyébként az idén kiderült, amit a helyiek mindig is tud­tak, hogy irdatlan harcsákat rejteget, csak ki kell „seggeim” őket. Külön műfaj, rengeteg időt és türelmet kíván. Duna Az öreg Duna számomra túl nagy víz, nem is igen töröm ma­gam utána, meg aztán csónak kellene oda, az az igazi. Bará­tom megszállott dévérhorgász, az Új-Dunán (Bős és Szap kö­zött) fogja a lapátokat, most már inkább menyusokat, de a csatornában szép pisztrángokat is elcsípett. Olyankor felhív, és a frászt hozza rám meg a sár­ga irigységet. Tavaly országos rekordot fogott - hírt adtunk róla - kecsegéből, amelyet az­óta sem übereltek. Szóval a Nagy-Duna azért csak nagy víz, márpedig nagy víz, nagy hal, ugye. Idén itt is hihetedenül sokáig kellett várni, hogy végre elkezdjen kajálni a dévér meg a ponty; áttetsző kisvíz rontot­ta az esélyeket. Azért, mondja Zoli, amikor a pozsonyi bojlizók elvonulnak a bőséges etetésről, jönnek a helyiek, és fognak szép pontyokat - csontival. Ilyen időjárás mellett job­bára maradnak a halastavak. Szomszédom, aki bolgár és számítástechnikus, néhány éve lett pecás. Egyszer-kétszer vol­tunk kint együtt, de az ő két- háromórás kiruccanásai nem találkoznak az én vágyaimmal, ráadásul képes bent, a város közepén horgászni, mondjuk az IBM-toronyház árnyékában. Ez aztán végképp nem az én műfa­jom. Az őszi haltelepítés után lá­tom ám, hogy settenkedik szom­bat reggel a kis Citroenjéhez, mint kiéhezett barna medve a kuka felé, s elhajt. Este átszó­lok neki: na, jött valami? Száz pecást számolt meg a tó körül, senkinek egy pöccintése sem volt. Ez már nem normális, füs­tölgőit. Valaminek lenni kell a levegőben! Vagy nem is telepí­tettek, csak úgy tettek? Sajó Ezért tudom igazán becsül­ni Drenko Flórián gömöri hor­gásztársunk négykilós piszt­rángját, amit a Sajóban fogott. Abban a folyóban, amely két évtizede még a kommu­nista „iparral győzzük le a természeteť’-felfogás riasztó példája volt, s ahhoz képest, hogy a cellulózgyár lúgja minden élő sejtet tópusztított belőle, kész csoda, mivé lett napjainkra. Lénártfalánál, ahol a Rimával összeölelkezik, tes­tes harcsák, pontyok akadnak benne, bár nincsenek híreim, milyenek és mennyi akadt ho­rogra az idén. Jómagam ismételten meg­fogadtam, hogy nem fogom erőltetni a pontyok kergetését (kiülését). Egyrészt nincs annyi időm, másrészt állandóan egy helyre kéne járni, mert a siker kulcsa egyértelmű: etetni kell, és még többet etetni. Vödör- és mázsaszámra. Mindenki ezt te­szi. Akármennyire is szívdobog­tató a megmoccanó úszó látvá­nya, s bármily pompás érzés is megakasztani egy hét-nyolcki- lós nyurgát, visszatérek a per­gető műfajhoz. Az idei fogási naplóm csak azért nem adom le majdnem üresen, mert sikerült két gyönyörű csukát fognom. Igaz, összesen három kapásból. Ez van.Juszt se szokok rá a mű­anyag tavak műhalaira. Nem ilyenekért gyalogol kilométereket az ember HETI TIPP Mire pecázzunk télen? rögzött süllőzők pedig ilyenkor fogják a legnagyobb ragadozó­kat, fenéken keresgélve gumi­hallal, twiszterrel. Állítják, hogy néhány órás napsütés kimozdít­ja a tüskésfogúakat. Télen hiába keresgélünk ott, ahol nyáron si­keresek voltunk. (- kk -) AJÁNLÓ A lehűlt vizekben nehéz meg­találni a halat. Ám aki nem bír a vérével, nem kell letennie a horgászbotot, hiszen a halak - a közhiedelemmel ellentétben - télen is táplálkoznak. Igaz, mérsékelten. A téli hónapok­ban nagy csapatokban állnak a keszegek, ami azt jelenti, hogy kilométereken keresztül sem­mi, aztán több száz, ezer hal együtt. De a nagyobb folyókban ilyenkor is jól fogható a máma, a balm, a sodorvonal mentén a domolykó és a süllő. Igaz, ne­héz megtalálni őket. Most kell igazán a finom szerelék: a kicsi, vékony húsú horog, a 12-14-16- os zsinór és a finom spiccű bot. Ilyenkor hiába lógatjuk a kukori­cát, élő csalival kell keresnünk a halat (csonti, pinki, szúnyoglár­va, trágyagiliszta, kishal, halsze­let). A tél ajándéka a menyhal. Egyetlen tőkehalfélénk nem nő nagyra, viszont állítják, hogy nagyon finom a húsa. A legdur­vább időben eszik, leginkább hóviharban, amikor a kutyát sem engedi ki az ember. A meg-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom