Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-23 / 270. szám, szerda
14 Horgász UJ SZÓ 2011. NOVEMBER 23. www.ujszo.com Ősszel, az egyre hűlő vizekkel jön elő igazán az örök dilemma: hol keressük kedvenc ragadozóinkat? Mikor a körforgó elakad Három kiló fölötti, szép, sötä színű csuka, élvezet volt megküzdeni vele (A szerző felvételei) Görbüljön a bot! Sarkalatos igazság, hogy a munkát azoknak találták ki, akik nem szeretnek horgászni. Mégha az év nagy részében igyekszik is ehhez tartani magát az ember, így év vége felé sokan hajlamosak vagyunk megfeledkezni az egészséges arányokról. Aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy egyik, hónapról hónapra odázott feladatot oldjuk meg a másik után - csak békesség honoljon az ünnepek alatt. A „vercájg” meg ott árválkodik a sarokban, ahová néhány hete (vagy hónapja) támasztottuk. Akijárt már így, tudja, milyen szemrehányóan tud nézni a mellőzött pecabot; akadnak szakírók, akik az elhanyagolt szerető pillantásához hasonlítják, s valószínűleg nem is járnak messze az igazságtól. Az egészet csak tetézi, ha folyamatosan jönnek a hírek a haverok sikeres kiruccanásairól; a tapinta- tosabbja általában tömören fogalmaz, s kizárólag a helyszín, a halfaj és a méret közlésére szorítkozik, az arcátlanabbja viszont „ememest” küld. A fotón természetesen ott vigyorog, zsákmánya alatt roskadozva, hadd egye a munkába temetkezett sporit a rossznyavalya! Aztán a vége csak az, hogy güri ide, robot oda, rászán az ember egy délelőttöt, s ráront a vízre, mint anno Zrínyi a törökre. A terepszemle ilyenkor persze elmarad, gyors, trehány szerelés, s már csattan is a télire gondosan kiválasztott, méregdrága műcsali a túlpart létező legrosszabb helyén - ott, ahol a legelvetemültebb rablóhal sem jár. Még néhány hasonló, sikeres dobás, s oda a villantó- és wobbler-készlet java, haza lehet menni. Vérbeli, mondhatni idült pecásnak az ilyesmi persze nem szegi kedvét; az ilyen tudja, hogy a rohanva pihenésnek ára van; mint ahogy azt is, hogy - Theodore Gordont, az amerikai műlegyezés atyját idézve - a horgászati láz valós betegség, mely csak vízzel, friss és tiszta levegővel gyógyítható. Lőrincz Adrián Akár az őszi avar szín- kavalkádja, úgy kavarog bennem a kérdés: hová menjek pergetni? Az eszem azt súgja, próbálkozzak halastóval, ott több esély van megtalálni a csukát, süllőt, mint folyóvízen, ahol már beindult a halak vándorlása. KÖVESDI KÁROLY Nézem a neten a vizek hőmérsékletét, bizony 6-7 fok alatt van valamennyi. Aztán döntök - ismét a folyóvíz mellett. A lelkem mélyén érzem, rossz döntést hoztam, s a folyóhoz érve gyanúm beigazolódik: a hónapok óta tartó szárazságtól a vízállás alacsony. Ahol nyáron nagy rablások durrog- tak a vízre hajló fák alatt, a bedőlt csökök, törzsek és korhadó gallyak rengetegében, most avarszőnyeg tükröződik visz- sza. A kristálytiszta vízben lelátni a fenékre. Ami nem lenne baj, de így bizony kajtatni kell, keresni a vándorló ragadozókat, amelyek elmozdultak a vándorló kishalak után. Erre is készültem, fegyverem egy szál pergetőbot, a kis hátizsákban egy doboznyi villantó, vobler, gumihal, twiszter. Szendvics, alma, ásványvíz, váltás zokni, mert az ördög nem alszik. Egy vízbe toccsanás mindig benne van a pakliban, s ha már a puskapor nem, legalább a zokni legyen száraz. A szokásos öblöt csak megkukkantom, bokáig érő vizébe nem is dobok, ügetek az erdő felé. Persze, hogy kedvenc blinkeremmel indítok, amelybe talán a harmadik dobás után kölyökbalin csimpaszkodik bele, de olyan vehemenciával, hogy benyeli az egész hármashorgot. Az érfogó csipesszel szerencsére sikerül úgy kioperálnom, hogy nem sérül. Méltatlankodva iramodik tova. Aztán sokáig semmi. Keresem az öblöket, vissza- forgókat, a surranó és álló víz határán sejthető medertöréseket, víz alatti akadókat. Blinker után enyhén merülő voblerre váltok, majd gumihallal kotorászok a fenéken, élvezve, hogyan döcög a homokos aljzaton a műcsali, neki-nekiütődve egy-egy meglapuló fatörzsnek, belekapaszkodva egy-egy sunyi gallyba. Mindhiába, a halak nem itt vannak. Pillantásom a szigetre esik, és elcsábulok: az ottani lángot nem lehet kihagyni. Átvergődöm a hídvá- zon, jobbomban a bottal, ballal a korlátba kapaszkodva, akár egy csimpánz. Megúszom vízbeesés nélkül. Jutalmam egy másik kölyökbalin, szinte a semmiből, a lábam előtt rántotta vissza a körforgót, amikor éppen ki akartam emelni a vízből. Hát csak az apraja maradt itt? Hol vannak a nagyok? Egyáltalán, mit keresek ebben a lecsupaszodott őserdőben, amikor kényelmesen dobálhatnék a tóparton? A sovány zsákmány, három kis balinocs- ka meg a süldő domolykó fölötti elégikus hangulatom végképp nem gyógyítja a látvány, amikor visszatérve a szigetről akkora rablás fröccsen a túloldalon, mint egy puskalövés! A fene vigyen el! Juszt se megyek vissza, morgom távozóban. Mégis a tó a nyerő? Három nap múlva, amikor végképp elfogy a béketűrés, hirtelen elhatározással a tónál találom magam. Mennyivel sejtelmesebb víz ez, mint egy leapadt, kiismerhetetlen, gazos, erős sodrású folyó! Itt mélység van előttem, nádfalak, a hirtelen leszakadó part előtt mere- dező csökök lába valahol lent gyökerezik, ahol csuka, süllő, harcsa lapul. Számtalanszor láttam őket nyáron, a csuka durranós rablását, a forduló harcsa dupla örvényét a fűzfa előtt, a gilisztába csimpaszkodó süllőt, a víz tükrét szántó irdatlan balinokat. Innen nincs hová menniük, nem tudnak elvándorolni. A tó egyértelműbb terep, vagy partközeiben, vagy bent, a tó közepén, vagy vízközt, vagy a fenéken kell keresni a halat. Vagyis mindenütt. Nádas előtt indítok, körforgóval. Itt fokozatosan lejt a homokos fenék, így nem sok lehetőség van mélyen keresgélni. Vagy ott áll a csuka a nádas szélén, vagy nem. Ezúttal nem. Tovább megyek, mélyebb terepet keresve, ahol a bokrok előtt táncoltatom a vörös-sárga, majd gyöngyházszínű voblert. Csak fába akadok, nem halba. Gumihal következik, befelé suhintok, a keskeny, hosszú tó közepén engedem a fenékig ereszkedni a csalit, s onnan vontatom, emelgetve, visszaengedve, hogy sebesült kishalat imitáljak. Ez sem jön be. Vissza a körforgót, s a tó végében, a leggazosabb, legcsökösebb terepen próbálkozók. Egyszer csak elakadást érzek, de a „fa” visszarúg! Itt a csuka, dobban a szívem nagyot, végre megtaláltam. A mérges krokodilfejű néhányat kavar az „otthonában”, majd nekiiramodik, s szinte azonnal gallyat fog, érzem a súrlódást, és hiába a volfrám élőké, néhány másodperc múlva esetten a zsinór. Ez bizony hamar faképnél hagyott. Pedig szép példány lehetett, rendesen húzott. Új körforgó kerül a karabinerbe, és dobálok tovább, immár izgalommal teli szomorúsággal. Manapság jó, ha egy kapása van az embernek, ha azt elszúrja, mehet haza hal nélkül, gondolom beletörődve. De a sors ma kegyes hozzám, néhány hellyel távolabb, amikor egészen a fenékről indítom a körforgót, akkora rávágást kapok, hogy majd kirepül a bot a kezemből. Ismét rendes súlyt érzek, majd megszólal a fék is, a huszonkettes zsinórral nem akarom erőltetni a halat. A csuka kirohan, ugrik egy hatalmas szaltót, majd a mélybe tör. Két-három kilós lehet, jó lesz szigorúbbra fogni, sok a fa a víz alatt. Bot, orsó szépen dolgozik, lassan szelídül a pompás ragadozó, s egy két kör után a parthoz simul. Alá a merítőt, és ki vele a partra! Hú, de szép az élet! Megnyugvással konstatálom, hogy ismét a régi módszer bizonyult helyesnek, amikor hagytam a bünkért teljesen lemerülni a fenékre, és onnan kezdtem bevontatni. Nem először történt így. A hűlő vízzel a csukák, süllők is egyre mélyebben keresik táplálékukat, ott kell keresni őket a fenék közelében, horogmarasztaló búvóhelyeiken, a tuskók, galy- lyak rengetegében. Talán utolsó horgászatom volt ez az idén, és hálás vagyok a természetnek, hogy nem kell csalódottan távoznom. Mellettem egér szösz- mötöl, miközben összepakolok, s végül csukámat is fejbe kop- pintom - kegyesebb halál ez, mint a fulladás. Mire mindent elrakok, a vérvörös napkorong is kezd lebukni a nyárfák lombja közt. Ideje hazamenni. HETI TIPP Kevlár-, volfrámelőke a fogak ellen AJÁNLÓ Van egy kocahorgász ismerősöm, aki éjszakára is szorgalmasan felrakja a drótelőkét a kishalas szerelékre, megsuhintja a nagy sétáltatós stupekot, és várja a kapást. Hiába mondom neki, hogy fölöslegesen teszi, hiszen a csuka éjjel nem kajtat zsákmány után, a süllő és a harcsa pedig (a balinról nem is beszélve) nem tudja elharapni a monofiit, ő szívós együgyűség- gel tovább kötögeti a bodorka elé a legdurvább, sprőd drótot. Viszont nyugodtan alhat egész éjjel, mert többnyire megússza kapás nélkül. Ismerősömmel együtt sokan élnek abban a tévhitben, hogy minden ragadozó horgászatához drótelőkét kell használni. Pedig a süllő a legritkább esetben képes elharapni zsinórunkat (nincs annyi foga, mint a csukának), ugyanakkor megérzi a durva élőkét, és finnyásan kiköpi a csalit. Míg a csuka szájában az erős, tűéles fogak több sorban helyezkednek el, a süllő inkább kapófogával ragadja meg a zsákmányt. A harcsának pedig nincs is foga, csak apró, kefeszerű fogazata, amely képes ugyan eldörzsölni a zsinórt (s főleg a horgász kézfején a bőrt), de nem olyan brutálisan, mint a csukáé. Többen úgy próbálják kivédeni süllőzés közben az esetleges „csukamalőrt”, hogy több szál zsinórt sodornak össze élőkének. Megoldást azonban ez sem jelent, különösen a nagy csukáknál. Nem kell azonban durva drótot használnunk, hiszen a boltokban több változatban és hosszúságban lehet kapni a legvékonyabb kevlár- vagy volf- rámelőkéket. Jómagam utóbbit kedvelem, mert hihetetlenül szívós, ugyanakkor pókháló vékonyságban is elbír vagy tíz kilót, mindamellett lágy is. Süllőzni, csukázni egyaránt lehet vele, természetesen pergetni is. Ahogy ballagunk egyre inkább a télbe, úgy kerül előtérbe a gumihalazás, twiszterezés; a finom volfrámelőke és a kevlár ehhez is kiválóan alkalmazható. A harcsázás pedig úgyis külön műfaj, s a legtöbben fonott zsinórral művelik. (- kk -)