Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-22 / 269. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 22. Keddi faggató 17 Cs. Tóth Erzsébet: A győri színházban közös öltözőm voltTörőcsik Marival! Csodáltam őt. Tőle tanultam, hogy a nagyság mércéje a szerény egyszerűség A kiejtett szó mögé oda kell állni Derűs lénye sejteti, hogy olykor ünnepként éli meg a hétköznapokat is. A tekintetén mégis átsüt, hogy ott legbelül mintha eluralkodna benne valami bánat. Vagy fájdalom. De az a jó, hogy evvel ő egyáltalán nem foglalkozik. Örül, ha színpadra léphet, élvezi a rivaldafény éltető energiáját. MIKLÓSI PÉTER Pillanatok alatt egymásra hangolódunk. Türelemmel viseli kíváncsiskodásomat, és kulcsot ad a szívéhez. Arról szintén készséggel beszél, hogy két hirtelenül jött agyműtéttel járó betegsége sem tudott kifogni rajta; hogy akarással, vasakarattal miként sikerült legyűrnie a talpra álláshoz kimért időt. S hogy azóta a kassai Tháliában duplán élvezi színházi létét, komáromi otthonában családi mivoltát. Akaratos teremtés vagy? Olyan mértékben, amennyire szükséges. Mondjuk, hogy felépülj két váratlan agyműtétből! Ezzel kezdjük? Nem tudjuk megkerülni, hogy a betegségedről ne beszéljünk. Essünk háttúl rajta... Jó. Egyébként is a tömör, nyílt beszéd híve vagyok. Egyszóval 2009 tavaszán egy jóindulatú, de mégis két centiméternél nagyobb daganatot találtak a szemem és az agy közötti részen. Ezt kellett kétszer operálni. Nem tartottál attól, hogy akár vége is szakadhat a karrierednek? Az ennél drámaibb végkifejletről nem is szólva... Persze, ilyesmi is benne volt a pakliban. Ha ilyen dolog szakad az emberre, mindennel számolnia kell. Bizony én is visszanéztem, hogy az életben mit tettem jól, mit rosszul. De az első riadalom után teljesen megbékéltem a sorsommal. Akart gyógyulás volt a tiéd? Nagyon akartam. Erős akarattal, erős hittel. Biztos támaszom volt a féljem, a családom. És a barátaim is. Elmondhatatlanul sok biztatást kaptam. Rögtön az elején eldöntöttem, hogy mindent megteszek a gyógyulásomért. A műtétek után tízperces sétákkal kezdtem, és három hónap után, leküzdve a félelmemet, színpadra kértem magam. Ez nem volt kockázatos? Dehogynem! Én így akartam. Hogy felmérjem, mit bírok, hiszen nem mindegy, az ember csak szédeleg-e a színpadon. Akkor a szemem még nem működött úgy istenigazából, s nem tudtam, hogy a fél arcom béna marad-e, vagy sem. Naponta legalább száz- szor-százötvenszer kellett különböző grimaszokat vágnom, hogy helyrejöjjenek az arcidegek. Abban pedig szintén szerencsém volt, hogy az én színházam - mert a Thália a szívem egyik csücske - akkori vezetése igazán toleránsán bánt velem: egy új darabban epizódszerepet kaptam, és visszavehettem szerepeimet a repertoárdarabokban. Mikor kerültél a kassai Thália Színházba? Pontosabban akkoriban még a Magyar Területi Színház Thália Színpadának társulatába? Két évvel annak megalakulása után, 1971-ben. Nem vagyok tehát alapító tag, én csak dolgozom, de ez nem baj. Viszont 1968-ban, tizenöt évesen már segítettem az édesapámnak aláírásokat gyűjteni, hogy megalakulhasson ez a hivatásos magyar színtársulat Kassán. Miként emlékszel a régi Tháliára? Bennünket fegyelemre szoktattak. Talán ezért is maradtunk az akkoriak többen is mindmáig a társulatnál. Egyben szerencsésnek mondhatom magam, mert az a gárda viszonylag sokáig biztos talajt érezhetett a lába alatt. Az indulás jó pár esztendeje az önfeledt szárnyalás s egyúttal a tanulás időszaka volt. Egymás után jöttek a szerepek, és szégyelltem magam, ha a próbára a társulat idősebb, Komáromból átszerződött tagjai érkeztek korábban, mint én. Közben arra is rádöbbentünk, mekkora felelősséggel jár ez a munka, hogy a színpadról nem lehet hazudni. Hogy a kimondott szó mögé oda kell állni. Te még az a nemzedék vagy, aki többedmagaddal menet közben tanultad a Színházat, a színészmesterséget. Érezted ennek hátrányait? Akinek akár csak hallomásból, ám van némi fogalma arról, hogy mi volt Kassán Beke Sándor hivatalosan soha nem létező, viszont a gyakorlatban annál intenzívebben működő színitanodája, az nyilván nem fog kételkedni a válaszomban, ha őszintén csupán azt mondom: tőle minden tekintetben kiváló alapokat kaptunk. Egy olyan végiggondolt és sokoldalú képzést, ami körpecsétes papírok nélkül is már-már felért az egyetemi diplomával. Szereted és mindig is szeretted Kassát, a nyolcvanas évek elején mégis átszerződtél az akkori MATESZ komáromi társulatába. Itt mibe csöppentél? Családi okokból jöttem át a komáromi játékszínbe, ahol minden jól, olajozottan működött, bár emberileg kissé ridegen fogadtak. Talán mert a húszas-harmincas éveikben járó színésznőkből akkor itt nemhogy hiány, inkább többlet volt. E helyzet ellenére nem voltam boldogtalan, mert józan értékítélettel azt is látnom kellett, hogy az idők szellemét és a premierek fékezett számát (Somogyi Tibor felvétele) tekintve ez a színháznak sem volt egy művészileg fényes korszaka. Viszont a rendszer- váltás után éppen Komáromban éltem meg egy olyan színházi időszakot, amikor újra eufórikus állapotba kerültünk. A kényelmeskedő színjátszás évei után egyszerre csak valami ismét megmozdult. A történelem sodrása megadta annak ritka lehetőségét, hogy a színház és a nézőtér, a színész és a publikum egybevágó gondolatai előadásról előadásra katarzist keltsenek. Hiszen művészetként ezért fontos az életünkben a színház! Akkor újra több szép, izgalmas szerepet játszhattam el Komáromban. Kértél is valaha szerepeket? Soha. De ha a rendező választása rám esett, azt rendre megbecsültem. Még ha az éppenséggel epizódfigura is volt, hiszen egyetlen kézmozdulattal, tüskés pillantással el lehet mondani ugyanannyit, akár egy érzelemfeltáró monológgal. A színész érzékeny alkat, egy színésznő duplán az. Ez indokolta, hogy pár év múltán újra fordult egyet életed színpada? Amikor így történt, nekem már nagyon mehetnékem volt Komáromból. Az akkorra Jókai Színházzá lett társulatban ugyanis olyasmi történt velem, ami pályán tartott ugyan, de színésznőként újra Kassához kötöttem a jövőmet. Ennek pontos okáról, több évtizedes ismeretségünk dacára, kérlek, te se kérdezz! Legyen elég annyi, hogy akadnak, akik sohasem szeretik, ha a közönség kedveli a másikat. Akkoriban ott nem pici kis intrikák, apró piszkálódások, hanem testes aláfűtések mentek. A helyzet olybá fokozódott, hogy kaptam egy kisebb „idegösszét”, egyszóval besokalltam. Az életben előfordul az ilyesmi, viszont a szakorvos figyelmeztetett: lehet, hogy nem is velem, hanem a környezetemmel van baj. No, ekkor léptem. Milyen volt visszakerülni a Tháliába? Hogyan fogadtak? Szeretettel. Én oda mindig hazamentem. És végigmenni Kassa főutcáján számomra olyasmi, mint egy levegővétel. Viszont a Thália Színház megalakulása negyvenedik évfordulójának ünnepségén mégsem repdestél a boldogságtól... Volt bennem egy csöpp keserűség. Mert én, érthetően, nem tarthatom magam alapító tagnak; de az említett ünnepségen mi, idősebbek pusztán mosolyogtunk azon, mára hányán lettek színházalapítók, noha akkoriban a kassai Thália születésének közelében sem jártak. Ami viszont jó jel, hogy az évforduló óta lezajlott a szükséges szemléletváltással járó fiatalítás. Az ilyesmire időről időre okvetlenül szükség van, persze, nem az idősebb színészgeneráció feltétlen fél- reállításával. Hiszen nincs az a fa, amely gyökér nélkül lombot ereszt. Netán egyszer s mindenkorra nyugdíjba készülsz? Nézd, ha egyszer végleg meg kell válnom a színpadtól, bár biztosan fájni fog, akkor megyek. De egyelőre úgy érzem, hogy a szakma titkainak birtokában vagyok, és nincs híja a felelősségtudatomnak sem. Könnycseppet látok a szemedben! Pedig nem szoktam könnyezni. Ha túléltem, amin az operációk révén keresztülmentem, akkor talán egy idő előtti színpadi búcsút is túlélek. Csak az bánt, hogy aki pusztán az emlékeinek él, az temet. Kimondom kereken: az egy fél halál. Évekkel ezelőtt egy vallomásodban azt írtad: talán azért lettél színész, mert írni, festeni, fából vagy kőből faragni nem tudsz; neked, úgy látszik, a színészet jutott, hogy a kimondott szó erejével hass és tudd kifejezni magad... Még diákkoromban rábukkantam Alekszandr Tvar- dovszkij egyik gondolatára, amelyben az igazságot és a hazugságot állítja szembe egymással. Az ő figyelmeztetése, hogy ami a szívemen, az a lel- kemen - azóta is ez a krédóm. Tiniként Tvardovszkij? Tizenévesen lányregényeket szoktak olvasni! Talán a neveltetésem, talán a közeg, amelyben felnőttem, tette, hogy én azért mást is lapoztam. Csicserben erős közösség volt, az emberek megbecsülték egymást. Nem zárták az ajtókat. Még ha Kapósra mentek, akkor sem. És tiszta szívvel tartották meg az egyházi ünnepeket is. A különböző felekezetek három papja közös asztalnál ült. Szép volt a gyermekkorod? Nagyon. Talán kicsit akaratos, de szabad voltam. Szaladgáltunk a zsombékok között, kibicikliztünk a Latorca partjára, és remek barátságokat kötöttünk. Vannak barátaim, akikkel ha húsz évig nem találkozunk, ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol annak idején félbehagytuk. Őszinték vágjunk egymáshoz, ami mindennél többet jelent. Van, amit mégiscsak eltitkolsz az életedből? Hát kinek nincsenek titkai? Hazudik, aki ilyesmit állít. Az igazi nagy hazugság ott kezdődik, ha saját magamnak hazu- dok. Sokat nyeltél az életben? És ki nem? Az az ominózus helyzet is ilyen volt, amikor Komáromból visszaszerződtem Kassára. Fájt is, ha bántottak? Hát hogyne fájt volna! De ilyenkor mindig az édesapámra gondoltam. Ő szokta mondani: ha adni nem adhattam, elvenni nem vettem el senkitől. Én máig szeretem a szakma iránt elkötelezett kollégákat. Az ember néha a barátaiban sem bízhat. És a színész a kollégáiban? Engem a színházi kapcsolatoknak az a fele érdekel, ami a deszkákon történik. A közönségnek el kell hinnie, hogy aznap este te valóban az a figura vagy? Eleve bajos, ha a néző nem lélegzik velem együtt. Ezért kell minden előadásra külön rákészülni, hogy héttől tízig egyszer proli, másszor hercegnő legyek. Az egész napomat eszerint építem föl, hiszen minden előadáshoz más szertartás tartozik. Fejben kell ráhangolódni, hogy a szív úgy dobogjon. Sejtik a mai fiatalok, mibe vágták fejszéjüket, ha fölcsaptak színésznek? Szlovákiai magyar színésznek? Az egyetemen rengeteg mindent megtanulnak, csak épp a hétköznapokat nem. Amikor azután szembesülnek azokkal, könnyen kedveszeget- té válhatnak. Ők manapság már más szemszögből közelítik meg ezt a pályát. En büszke vagyok arra, hogy itt vagyok magyar színésznő, nekik nem biztos, hogy ez ugyanazt jelenti. De aki megmarad a pályán, hamar megtanulja, hogy csak az ügy mellé kőkeményen oda- állva lehet a színészetet komolyanvenni. Jó pár éve volt még egy izgalmas színházi kalandod: amikor Győrött Natasa voltál a Háború és békében! Az nem csak kaland, az élmény volt. Ráadásul akkoriban alakult a Győri Balett, szabad estéimen én is bámultam a csodát. És közös öltözőm volt Törőcsik Marival. Jó, hogy bennem maradt a víz! Csodáltam őt. Tőle tanultam, hogy a nagyság mércéje az egyszerűség. Hogy a legegyszerűbb a legszebb. A már említett vallomásodban azt is írod: „Színészként arra törekszem, hogy ne hazudjak, ne szégyelljem megmutatni a lelkemet, a nyavalyáimat és gonoszságomat, a tépelődéseimet és esendőségemet.” A pályádon mindez megtörtént már? Egy-egy figurában kitárom a szívemet-lelkemet. Vagy nem erről az egy mondatról beszélgettünk egész idő alatt?!...
