Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-19 / 267. szám, szombat
9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 19. ____________________________________________________________________Szombati vendég Hullán Zsuzsa: „Nem vagyok reménykedő típus. Én abban hiszek, hogy ha az ember nagyon akar valamit, azt előbb-utóbb szállítja az élet..." Interjúkötetet írt vígszínházi pályatársairól Eddig csak blogot írt a Vígszínház honlapján. Színházi próbák hangulatáról, egy-egy előadás megszületéséről. Most könyvvel lép közönség elé. Pályatársaival beszélget, eddig ismeretlen arcukat mutatja meg. Vígszínházon belül - ezzel a címmel küldte nyomdába a harminchét interjút ösz- szefogó kötetet. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hullán Zsuzsa ez idő tájt A makrancos hölgyben az Özvegy szerepére készül Gothár Péter rendezésében, a Vígszínház falai között. A Barátok köztben igazoltan van távol. Szentmi- hályi Szilviaként visszautazott Nápolyba. Ott él már évek óta. Ha hívják, jönni fog. Vissza a képernyőre. Volt olyan kollégája, aki elsőre nemet mondott? A beszélgetésre? Mindenki pozitívan állt hozzá. Talán azért, mert kedvelnek, mondhatnám nagyképűen. De nem okvetlenül kell, hogy így legyen. Egyrészt az emberek nagyon szeretnek magukról mesélni, történeteket megosztani, ugyanakkor nagyon zárkózottak is tudnak lenni. Határokat húznak többnyire, aminél beljebb nem engednek. Volt, aki annyira megdöbbentette a történeteivel, hogy a könnyeivel küszködött, miközben hallgatta őt, vagy épp ellenkezőleg: volt, akivel csak többszöri próbálkozás után jutott el arra a pontra, hogy jó, akkor kérdezz!? Van feltörhetetlen dió, de azt senki nem tudja feltörni, mert egyszerűen nem engedi. Olyan. De volt példa arra is, hogy az illető a hallgatásával felelt a feltett kérdésre, vagy azt mondta: most gyorsan el kell mennem a mosdóba. Én nem vagyok az az ember, aki erőnek erejével küzd a válaszokért. Nem akartam kihúzni senkiből olyat, amit eleve nem akart elmondani. Ilyen értelemben nem vagyok rámenős. Ellenben vagyok annyira érzékeny és kíváncsi, hogy ha érzem, hogy akar róla beszélni, kiszedem belőle. Ha nem, nem. Nem fogom sarokba szorítani, példánnyal csapkodni a fejét. Az nem az én stílusom. Egyszer említette, nagyobb részt szlovák közegben nőtt fel. Bakonycsemyében. A Felvidékről betelepített szlovákok lakják. Koczurok, Dreskák, Ho- dulák. A nagyszüleim, ha nem akarták, hogy értsük, miről beszélnek, szlovákul társalogtak. A dédnagyszüleim, anyai részről, nem is beszéltek magyarul. Anyukám is értette a nyelvet, sajnos, mi már nem. Velünk a szüléink csak magyarul kommunikáltak. Amikor a nagymamám a nagyapámat csitította, mindig azt mondta neki, hogy nyecsusís? Nem hallgatsz? Es amire még emlékszem: anyámék ketten voltak testvérek, anyukám nem nagyon tudott gyorsan enni, s mivel egy tálból ettek ketten, elhatározták, hogy igazságosan osztják el az ételt. Anyukám körbekerítette kanállal, ami a levesnél természetesen nem vált be, hogy „eddig az enyém!”, de az szlovákul úgy hangzott, hogy potemto je moje. A végén persze csodálkozott, hogy mégis elfogyott a levese. Tíz-tizenkét évesen hogyan képzeljem el? Hófehérben. Anyukám ugyanis hófehérben járatott. A szoba-konyhás lakásban mindent kézzel mosott. Három ruhám volt, három váltás. Az egyik rajtam, a másik száradt, a harmadikat meg éppen levetettem. De amit rám adott, az tényleg hófehér volt. Jön a kis hercegnő, mondták a faluban. S akkor megvan a katlanban fortyogó szilvalekvár illata, fosztott kukoricát, egyelt répát? Persze. És szőlőnk is volt, kint a világ végén. Kapáltunk, horoltunk, kötöztünk, kacsoz- tunk, szüreteltünk. Kukoricánk is volt, azt is lehetett kapálni. Tollat is fosztottam. Állandóan tüsszögtünk, ránk is szóltak olyankor, mert százfelé repült a toll. A kukoricafosztás hangulata is megvan. Kint már hidegek vannak, bent jó meleg, öt-hat család együtt, a felnőttek nagy erővel dolgoznak, mi, gyerekek pedig ott füleltünk ezerrel, hogy miről beszélnek. A disznótorokat nem szerettem. Borzasztó hideg volt, nem bírom, ha fázik a kezem. Egyszer hidegben kellett szüretelni. Azt mondtam, inkább haljak meg. Sírtam, zokogtam, minden bajom volt. Rendkívül potyogós szőlőnk volt, hozzáértél, és mind a földre hullott. De minden szemet fel kellett csipegetni, és az kesztyűben nem ment, csak csupasz kézzel. Nyolcévesen, amikor már valósággal bömböltem, annyira fáztam, anyukámék tüzet raktak, hogy felmelegedjek. A megfagyott gyermek dala. Már nem is mozogtak az uj- jaim. Azt éreztem, nekem már soha nem lesz kezem. A nagymamám jutott most eszembe, aki bár makkegészséges volt, egész életében meg akart halni. Rettenetesen gyűlölt csinálni mindent, amit muszáj volt. Még főzni, sütni sem szeretett, miközben olyan réteseket készített, hogy a csodájára jártak az emberek. De volt, hogy csak ült és beszélgetett. Hihetetlen humorérzéke volt, nagyon szerették ót a környékbeliek. Ha ott ragadt a szomszédban, estig nem is láttuk. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Visz- szatérve a kérdésedhez, hogy milyen gyerek voltam tíz-tizen- két évesen? Szőke, aranyhajú kislány voltam, mindig Pistikére fodrászolva. Egy évvel idősebb nagynéném lángoló vörös szeplőivel égetnivaló boszorkány volt, aki minden rosszba belevitt. Én meg persze boldogan követtem. Mindig együtt voltunk. Ült a fán, és fekete szederrel dobált. Ott álltam a fa alatt tátott szájjal, hogy beledobja a szedret, de nem nagyon sikerült neki. Elmentem otthonról hófehérben, és hazamentem fekete pöttyösben. Úgy elvert az anyukám, mint annak a rendje! Ugorjunk egy nagyot az időben! A veszprémi színházban töltött hat év alatt hogyan érezte magát? Veszprémből két dologra emlékszem szívesen. A legelső szerepemre, a Lila ákác Tóth Manójára, akit Szép Ernő biztosan nekem írt, és hogy ott ismertem meg a gyerekeim apját. Hogyan került aztán a Vígbe? Az a véletlen műve. Igó Éva elvesztette a hangját, be kellett ugrani A padlásba. Veszprémben én játszottam Süni szerepét, így én kaptam meg a lehetőséget, hogy az alatt a fél év alatt, amíg Évának nem volt szabad megszólalnia, ott legyek az előadásban. Veszprémben közben igazgatóváltás történt. A régi lemondott, és Kapás Dezső mellett Vándorfi László volt a másik esélyes. Én nyolc hónapos terhes voltam akkor, s bár nem korteskedtem Kapás mellett, mégis úgy gondoltam, és ezt ki is mondtam, hogy szerintem ő az alkalmasabb a veszprémi színház vezetésére. Már megszületett a gyerekem, amikor a szerződtetésre került sor, és Vándorfinak, mert ő lett az új igazgató, őszintén elmondtam, hogy Kapás mellett álltam, nehogy mástól tudja meg. Nem részletezem: éreztem, hogy el kell jönnöm, kiáll a rudam. Kopogtatnom szerencsére sehol sem kellett. Miután fél éve jártam fel a Vígbe, Marton László magától kérdezte meg, hogy akarsz idejönni? Persze, hogy akarok, feleltem. Megtárgyalta a rendezői karral, hogy mit szólnak hozzá, ha szerződtet, és két nap múlva jelezte, hogy jöhetek. Ennek már húsz éve lassan. Ha az alakításai hosszú sorát nézzük, meg kell, hogy állapítsuk: főszerepből jóval kevesebbet kapott, mint „mellékből”. Kis szerepet azonban nagyon kevesen tudnak jól eljátszani. Főleg úgy, ahogy ön viszonyul valamennyihez, hogy mindegyikből kibányászik valamit, amivel érdekessé teszi. Az orvosok ugye, felesküsznek a diplomára. Bennünket nem esketnek fel, én mégis letettem az esküt magamnak. Ami arról szól, hogy mindent csak jól érdemes csinálni. Mint ahogy élni és szeretni is csak jól érdemes. Szerintem minden azon múlik, honnan, melyik oldalról közelítjük meg a dolgokat. Én olyan ember vagyok, akinek a bögre nem félig üres, hanem félig tele van. Amikor az olvasópróbán szembekerülök a szerepemmel, végigfut az agyamon, hogy a fenébe, már megint ilyen kicsi, de a bemutatón már nem érdekel, hogy hány mondat. Egyetlen dolog izgat: az első pillanattól az utolsóig, mint egy gyöngysor, fel legyen fűzve a figura története. Amit a néző lát, azon nem lehet szakadás, mert a gyöngyök azonnal szétgurulnának. Es ez mindig így van. Addig gyúrom magamban a szerepet, amíg nem lesz teljes a gyöngysor. S az abszolút független a szöveg mennyiségétől. Mennyi várakozással áll meg a próbatábla előtt, amikor előre csak annyit tud, hogy benne lesz a következő darabban, de hogy konkrétan milyen feladat várja, azt még sejteni sem sejti? Nem vagyok reménykedő típus. Én abhan hiszek, hogy ha az ember nagyon akar valamit, azt előbb-utóbb szállítja az élet. A lelki békém, a belső kiegyensúlyozottságom fizikálisán is, mentálisan és érzelmileg is azon a szinten van, hogy az energiámat maximálisan bele tudom adni abba, amit tennem kell. A tehetségemben pedig rendületlenül hiszek, és tudom, hogy igenis eljön majd az a feladat, amellyel azt is megmutathatom majd, amit nagyon kevesen gondolnak rólam. Illetve még ez sem igaz, hiszen a környezetemben nagyon sokan tisztában vannak azzal, hogy mire vagyok képes. Nem tehetem meg, hogy megkeseredve, rossz szájízzel, gyomorgörccsel éljem az életet, mert amikor eljön a nagy lehetőség, nekem maximálisan kell teljesítenem. Azt kell adnom, amit tudok. Másfél év telt el azóta, hogy a franciaországi Saint-Jean- Pied-de-Porttól a portugáliai Finisterráig megjárta a maga (zarándok)útját. Fel tudja már mérni, mennyit változtatott az életfelfogásán? Két dolgot nem lehet különválasztani. A zarándokutat és azt, hogy három évvel ezelőtt találkoztam azzal az emberrel, akire mindig vártam. Ez a kettő szimbiózisban van egymással. Az út során negyvenkét napig csak akkor voltam kontaktusban bárkivel, ha én akartam. Nagyon sok mindent át tudtam gondolni, főleg azokat a dolgokat, amelyekben az egyedüllét is megerősített. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban az, amit a párom szinte mindennap elmond, amióta megismerkedtünk. Hogy már nem vagyok egyedül. Ez a kettő együtt azért érdekes, mert már elhitettem magammal, hogy soha senki nincs mellettem, nekem mindent, az egész életemet egyedül kell cipelnem. Az okokat felsoroltam. Nagyon kilógtam a sorból, nem passzoltam a környezetembe, hamar elkerültem otthonról, még aki szeretni akart, az sem tudott igazán. És akkor jött ez az ember, a mostani párom, amikor már megéltem, hogy milyen igazán egyedül lenni, amikor társként nincs melletted senki, és csak magadért vagy felelős... és miután a tenyerébe emelt, azt mondta: dőlj nekem, bízd rám magad, már vagyok neked. Tehát miután megértettem és feldolgoztam a magányosságomat, mellém állt egy ember, aki kiegészít, egységgé vált velem, s ez olyan önbizalommal tölt el, hogy ha summázni akarnám, miben változtam az elmúlt másfél év alatt, a zarándokúinak és Jánosnak, a páromnak köszönhetően, akkor meg kell állapítanom, hogy magabiztosabb lettem. Mintha bennem lenne egy láthatatlan karó, és már nem tudok összecsuklani. Már nem egy marionettfigura vagyok, akit ha elengednek, összerogy. Állva maradok. El tudta volna kerülni ez a pálya? De úgy nagy ívben! Nem. Olyannyira nem, hogy én többször azt gondoltam, óvónő leszek vagy valami más, de minden és mindenki úgy terelt, hogy itt kössek ki, ez legyen a hivatásom. Tudatosság nem volt bennem semmi. Még csak gyerekkori vágyam sem volt, hogy színésznő legyek. Azt sem tudtam, mi az. Tizennégy évesen voltam először színházban, amikor már felvettek a Pécsi Balett iskolájába. Balerinának készültem, de negyedévesen baleset ért, a bokacsontommal álltam bele a padlóba. Péntek délelőtt elszakadt a bokaszalagom, és csak hétfőn operáltak meg. Majdnem a térdemig csúszott fel a rojtosra szakadt szalag felső része, egy jókora darabot ki is kellett belőle vágni, hogy össze tudják varrni. Szinte újra tanultam járni, de három hét múlva már ott voltam a koncertvizsgán. Pedig előtte gipszben feküdtem, aztán lavór, melegvíz és bemelegítő gyakorlatok. Táncoltam. A vidéki tánckar helyett azonban inkább az óvónőképzőt választottam. És utána jött a színművészeti. Nem. Két év Szolnok, segédszínészként, aztán a felvételi. Ötödszörre sikerült. Hányadszorra? Ötödszörre. Bedühödtem. Piszok rosszulesett, hogy az utolsó körben kirostáltak. Hát micsoda dolog ez? Ha az elején tanácsolnak el, oké, felejtsük el! De hogy a legvégén?! Amikor ötödik alkalommal próbálkoztam, azt mondtam magamban, ha most sem vesztek fel, az a színművészeti szégyene lesz, én ide többet nem teszem be a lábamat, de hogy színész leszek, az is biztos. Szerencsére felvettek. Hát most mit tegyek? Csinálja! Csinálom is. Boldogan!
