Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-01 / 227. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 1. www.ujszo.com Egy újfajta városi folklór béta verziója egy picit már rühellenivaló, ezért újragondolt építészeti-vizuális hagyománynak Körülöttem a trend Járok a városban, annak is a kívülebb eső, lakótelepi szegleteiben, és látom, csodálom ezt a színes, fokozatos csinosítgatáshul- lámot, amely itt, körülöttem zajlik, mintha csak egy csendes, alattomos, hosszú lefolyású forradalom menne végbe (Kísértet járja be...). CSANDA MÁTÉ Egyre csak azt figyelem, ahogy a jól megszokott panelházak valami aktuális trendnek engedelmeskedve új meg új burkot, héjat, szigetelőköpenyt kapnak. Mint a középkorban a ciszterciek, akik, amerre csak mentek, szinte spóraként terjesztették a gótika elemeit, úgy kezdenek ezek a geometrikus minták is szaporodni, természetessé és megszokottá válni. Az újítások nyomában, az állványzatok elbontása után ilyen-olyan képi regiszterek, kódok és sablonok születnek, talán hogy általuk most már minden egyes blokk (panelház) picit másnak és picit egyedinek érezhesse magát - úgy viselve a ráfestett burkolatot, mint a hímzésmintát (vagy mint újabban a hitelkártyák a rájuk nyomtatott „egyedi” és „stílusos” ornamentumokat). Közben folyton ugyanaz a geometrikus formanyelv hódít: hard edge-síkok, négyszögek és hasábok, Tetrisz-kockák, mindenfelé ritmizáló, egymásnak csúszó téglalapok és négyzetek váltakoznak. Olyat is láttam, ahol igazi op-art-szerű vakablakok, színes mezőkre osztott szemtévesztő, trompe-l’oeil effektusokkal játszó, kifordítható formák telepedtek mega falon. Egy másik háztömbön pedig azt csodáltam meg, hogy bejáratok, vagyis kapualjak szerint volt tagolva és ritmizálva a masszív, tömbszerű egész, minden egyes bejáratrész egy-egy alapszínnel (kék, sárga, piros) lett megjelölve. Vajon mit szólnának ehhez a de Stilj vagy a Bauhaus buzgó teoretikusai, akik úgy kilencven- száz évvel ezelőtt mindenféle utópista összművészeti tervekre építve próbálták egybemosni a szürke mindennapokat, a használható világot a művészettel, a sporttal és ajátékkal. Mindeközben sajnálom szépség, de legalábbis dizájnos küllem után kiált és szomjazik. Merthogy amőbaszerűen terjed és hódít, a lakhelyemtől alig pár méterre, az egyik blokk oldalfalán (a legexkluzívabb felületek, ezekre simulnak a legmarkánsabb, monumentális minták vagy az éjjelente is fénylő óriás- reklámok) egy piros-fekete-fe- hér szögletes minimalista kompozíció, mint valami szuprema- tista ritmusgyakorlat, mintha csak Rodcsenko, Theo van Doesburg, Joseph Albers vagy Moholy-Nagy László tervezte volna. Ráadásul a század eleji orosz konstruktivisták legkedvencebb és legtisztábbnak ítélt színhármasában. Egy újfajta városi folklór kettőnullás vagy éppen béta verziója egy időközben picit rühellenivaló, ezért újragondolt építészeti-vizuális hagyománynak. Persze tudom, hogy csak félig- meddig tudatosan, merthogy inkább automatikusan és reflektálatlanul terjed, mármint a minták. Beidegződésekből, megszokásból hagyománnyá dagadva, mint ahogy annak idején a szobákat is rendszerint virágmintásra meszelték. Aztán meg, ki tudja, néhány évtized, egy-két generáció múlva (ha állnak majd még ezek a betonkasztnik) jön majd egy újabb trend, egy újabb felfogásbeliváltozás, és akkor, alighogy pénzben mérve megtérült volna az egész, majd sorra kerülnek le a falakról tűzveszélyes, fojtó műanyag burkok, kockás-konstruktivista mintáikkal együtt. Mindenki szabadulni próbál majd tőlük, mint ahogy annak idején, Viol- let-le-Duc meg általában a neogótika és a historizmus tisztít- gatta a középkori templomokat a későbbi toldozgatásoktól, vagyis sok esetben szó szerint kidobálta a barokk bútorzatot, oltárt, szobrot, miegymást. is a panelházakat, mert a sok év alatt éppen már megszoktam, megszerettem őket, otromba, de őszinte és meztelen kocká- zottságukat, hogy az ablakokkal nem megtört oldaluk, akárcsak egy csokitábla, híven mutatja a szerkezetüket, egyszerű, puritán, sablonos váz- és idegrendszerüket. Aztán különösen szerettem a köztes foltozgatásokat, ráncaikat, a rikító fehér anyaggal kitöltött erezetszerű repedéseket... És most mindez eltűnik egy habkarton fólia, egy többcentis szintetikus réteg alatt, hogy végső soron hasonló kül- csínt kölcsönözzön a paneltömegeknek, mint a kertvárosi polgári-barokk villák baracksárga vakolatai. Vagyis hazugságra, ámításra épül, mint egy rokokó palota, ahol lehetetlen megkülönböztetni, hol ér véget a terméskő, és hol kezdődik az olcsó gipszstukkó, ahol a talap- zati rész rusztikája símárkodó módon egybegyógyul a koronázópárkány oromdíszeivel, mintha csak egyazon fehéres-sárgás cukorvattából volnának. Bár ugyanakkor azt is szépen kifejezi, hogy a legtöbb ilyen panelház mára már közel sem annak számít, mint amikor megépült, vagyis már nem olcsó és nem mindenki számára elérhető bérlakásokról van szó, ahova várólistán előbb-utóbb szinte bárki bekerülhet. Ma már messze mindez: egy-egy ilyen fővárosi lakás árából' Újvár, Párkány környékén már emeletes, kertes családi házat vehet az ember. Ehhez pedig, mintha egy más külső, egy feljavított esztétikai tálalás, igazi arculatváltás, bren- delés is szükségeltetne. Igenis, ez már egy másik valóság, és mint a kapitalizmusnak nevezett akármiben mindennek, ennek is anyagi vonzatai vannak, vagyis mindenfajta feljavító, vidító és élénkítő szándékú látszatgeo- metrizálás, mindenfajta panel- renaissance végső soron két légynek egy csapásra való leütése (befektető célzatú tatarozás, megújult külső), és persze anyagi megfontolásokbóljön létre. Picit olyan is, mint a régi olasz bazilikák homlokzata: sokuk megoldatlan problémának, tátongó építkezésnek számított, és csak évszázadok múlva kapott (vagy még akkor se) igazi díszes, a külvüág felé is méltó és reprezentatív burkolatot. A firenzei Santa Maria Novella márványkockás, tehát szintén geometrizáló homlokzata több mint egy évszázaddal a templomhajó megépülte után jött csak, a Santa Maria del Fio- re-dóm nyugati oldala csak a kései 19. század megtoldása, a Brunelleschi-féle San Lorenzo pedig mindmáig nem kapott igazi homlokzatot: kopaszon, arctalanul, áll (és még így is milyen gyönyörű!), hiába veselkedett neki maga Michelangelo is. Egyébként nem szlovák, s még csak nem is posztkommunista ügy ez; egy sor észak-német település, ősrégi Hanza-város kezdi így végleg elveszteni megszokott arculatát, és a műemlékvédett sétálóutcákon kívül sorra tűnik el a jellegzetes, barnásvöröses Backstein, elbújva a habkarton rétegek mögé. Persze, lehet azzal is érvelni, hogy azok ott jórészt sikkes, emberléptékű polgári lakások, társas(A szerző felvételei) házak, a panellal meg mindegy, mi történik, rosszabb már úgyse lehet. Akárcsak egy továbbgondolt, mintegy bepótolt múltról volna itt szó, vagyis mintha most hoznánk be azt, amit kiböjtöltünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Mintha csak egy méltó öregkort vagy egy újabb esélyt ígérnének a csupasznak, szegényesnek, változókorúnak és persze energiaveszteségesnek ítélt háztömbök számára. Egy kicsit bulvárosabbra véve a hangot az egészet el is intézhetném azzal, hogy hiába: a kozmetikázás, az átváltoztatjuk rovatok, a plasztikai sebészet és a fotosoppolás korát éljük; ez van, mindent felfal a spektákulum, minden zsebkendőnyi üres szelet minta, tartalom,
