Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)

2011-10-26 / 248. szám, szerda

18 Horgász ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 26. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Kész szeren­cse, hogy van az internet; mióta meg­jelent, név és arc nélkül, teljes anoni­mitásban lehet hozzászólni olyan dolgokhoz (is), me­lyek tekintetében - finoman fogalmazva - nem feltétle­nül áll a helyzet magaslatán a kedves felhasználó. Az eredmény: bárki számára hozzáférhető, véleményfor­máló hatású ökörség-áradat. íme, egy példa: az egyik horgász-fórumon komolyan egymásnak esett néhány sporttárs. A vita tétje nem más, mint hogy eldőljön végre, mi a horgászat lé­nyege, s ki az igazi horgász. Bojlis írja: annak, aki nem vívott még közelharcot egy legalább tizenöt kilós potykával, lövése nem lehet arról, mi adja a horgászat igazi szépségét. A műlegyes visszavág: ne beszéljen sportszellemről, akinek tehetségéből csak annyira futja, hogy a déli harang­szóra a mázsaszám tóba szórt etetőanyagra gyűlő pikkelyeseket kiszedegeti a vízből. Jön a tenkarás: az egyetlen járható út a Japán­ban ezer éve kialakult hor­gásztechnika, mely a fifikán túl fizikai erőnlétet is kíván. Valaki közbeszól: látta, hogy a világ más tájain íjra szerelt orsóval, nyíllal ejtik el a vízfelszín közelében úszkáló halat; meg tudná mondani valaki, hol lehet beszerezni ilyen készséget? Mert az volna ám az igazi fegyvertény...! A vita rendre eldurvul - az amolyan csendes bolon­doknak tartott sporttársak elképesztő szószátyárságról tesznek tanúbizonyságot, ha egymás szapulásáról, becsmérléséről van szó. Nekem meg eszembe jut az a rég hallott bölcselet, mely kimondja: csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondani akarsz, szebb, mint a csend, így, csendesen tehát csak annyit mondok: horgász- szunk, hadd görbüljön a bot - a lényegre meg majd a végén fény derül. Lőrincz Adrián Törvényszerű, hogy a jó hal nem az „üres" vízben tanyázik, hanem az ideget, ügyességet próbára tevő akadóban Csuka a tóvégi dzsumbujból Már megcsípte a dér a füvet, s a természet, le­hámozva magáról a dús zöldet, felvette legszebb, színpompás ruháját, ami megbizsergeti a pergetőhorgász vérét: itt az ideje egy jó őszi csu- kázásnak. Annál is in­kább, mert az egész év egy fabatkát sem ért. KÖVESDl KÁROLY Alig kelt fel a nap, amikor az oroszvári holtághoz érek. Csípős az idő, kihalt a táj. Csak egy házaspár jön szembe a sűrű bokrok közt kanyargó mezei úton; tipikus kutyasétáltató panellakok. A vizslaféle eb hozzám üget, megszagol, gaz­dája visszarendeli. Hamarosan elnyeli őket a ködöt oszlató, napsütötte reggel, én pedig magányosan fürkészem a vi­zet. Amely átalakult madárre­zervátummá: hattyúk népes csapatai ringatóznak a vízen, s egy kormorán húz el fölöttük a túlpart közelében. Ahol nyá­ron testes balinok cirkáltak, gyönyörű bodorkák bandáztak, most csönd honol, szinte élette­lennek tűnik a vízinövényektől, hínártól sűrű víz. A nyiladékok­ban halnak nyoma sincs, csak egy lassan vonuló, barna felhőt pillantok meg úgy két méter­nyire beljebb: ujjnyi törpeharcsák serege nyomul több méter hosszú­ságban a gallyak közt, jelezve, hogy ezt a vizet is megszállták Őszi teríték, soha csúnyábbat ezek a rondaságok. Vagy két éve nem jártam itt, ezért lej­jebb érve megdöbbenve látom az egyre szaporodó nyaraló­kat. Kővel megrakott teherautó robog el mellettem nagy port verve, majd éktelen zajjal dönti ki terhét a parton; mellette ak­kora, vastraverzekből készült móló éktelenkedik, amely egy nagy családi házat is elbírna. Valószínűleg az fog terpesz­kedni rajta. Jut eszembe: a saj­tó néhány éve felkapta a témát, hogy a minisztérium „eladta” ezt a területet valami pénzes havernak, az oroszvári telektu­lajdonosok tiltakozása ellené­re. Nálunk már csak így van ez, eladják a másét, majd beépítik, tönkreteszik, kiszorítják a hor­gászokkal együtt a természetet is. Az új honfoglalók pedig bol­dog elégedettséggel söröznek teraszaikon, végighordozva Ágak erdeje, halak búvóhelye (A szerző felvételei) tekintetüket ebül szerzett bi­rodalmukon. Itt szemmel lát­hatóan fölösleges próbálkozni, átcaplatok a közeli tóhoz. A hetven hektáros, hosszan el­nyúló víz partján megrögzött pontyhorgászok hangoskod­nak, az egyik csapat elárulja, hogy két napja szórják a bojlit a vízbe, eredménytelenül. Ha­gyom őket, hadd ücsörögjenek. Ez egyébként sem az én műfa­jom. Egy szál bottal és egy do­boznyi műcsalival jöttem. A bot 10-40 grammos, a zsinór 22-es, melynek végére kevlárelőkét teszek. Rövid morfondírozás, mit kapcsoljak a karabinerbe, majd gyors döntéssel kiválasz­tom a legeredményesebb vil- lantót, amelyet szürke eminenciásnak hívok. Kis, szűre gumihal, előtte színtelen körforgó. Csak sem­mi hivalkodás, túl tiszta a víz, a színorgia ilyenkor riasztóan hat. Lassan ballagok a parton, meg- megállva dobálok, míg csak el nem érem a tó végét, ahol legiz­galmasabb a terep. Itt valóságos víz alatti erdő bújtatja a halat, mindenütt fölmeredező tuskók, ágak, köztük sűrű hínármezők­kel. Igazi búvóhelye a csukák­nak, és idegpróba a pergető horgásznak. De hát törvénysze­rű, hogy a jó hal nem az „üres” vízben tanyázik, hanem az akadóban. Gereblyézem is szor­galmasan a hínárt, el-elakad a blinker egy-egy ágban. Már kez­dek lemondani a sikerről, ami­kor - mindent feltéve egy lapra-, lesz, ami lesz, két tuskó közt húzom a szürke eminenciást. Hirtelen elnehezül a szerelék, a fene enné meg, megint el­akadtam, morgok, majd rúgást érzek a finom boton, amely a csuklómig hatol. Itt a csuka! Mert nem kétséges, hogy ő az. Megugrik, húzza a zsinórt, a finom fék szépen muzsikál. Ez nem bugyii, érzem, jó súllyal fut a hal. Ezekben a pillanatokban feledve minden kudarc és le­mondás, keserűség és fáradság: megvan a csuka, és gyönyörű példány! Vagyishát, megvan, egyelőre. Mert a merítő, hogyan másképp, a hátam mögött, szét se szedtem, talán babonából, talán, mert nem reméltem üyen szép halat - a kisebbjét tarkón ragadva könnyen kiveszi az em­ber. Ezt aligha. Jobb kezemmel magasba tartom a botot, hátrá­lok, és bal kezemmel kapkodva összerakom a szákot, miközben -jaj, csak ezt ne! - érzem, hogy halamnak sikerült gallyat fognia. Ott pulzál, miközben vissza- csusszanok a partra, és türel­mesen próbálom kihámozni a csukát az akadóból. Sikerül. Ki­tör ismét, majd kivágódik a víz fölé, ott lebeg, az őszi verőfény­ben, sárgás-zöldes-vörösen, szaltó közben rázva a fejét, hogy a szívem majd kiugrik, jaj, csak ki ne rázza a villantót a pofájából! Visszahullik, vadsá­ga csillapul, kavarog, rugózik, majd újból kirohan, és jön a kö­vetkező szaltó, ráng a víz fölött a gyönyörű csukatest, mintha a természet legősibb erői össz­pontosultak volna benne. Visz- szaloccsan, húz, de már lassab­ban, fogy a szilaj erő, s amikor a merítőt vízbe nyomva fölé terelem, már megadja magát. Kifarolok a nyárfák alá, s reme­gő kézzel bogozom az össze­gubancolódott hálóból a halat és a blinkert, vigyázva a tűhe­gyes fogakra. Szereztem már néhány csúnya sebet. Aztán kiterítem az avarra, lemérem, hetvenhárom centiméter. Mér­legem nincs, de kövér jószág, háromkiló fölöttire saccolom. Dél van, lekerül a meleg ka­bát, halam a haltartóban, elmaj­szolok egy szendvicset, kávézok egyet a termoszból, nézem az őszi nyárfákat, a lepergő leve­leket, a vizet, amely évről évre változik. Tőlem jobbra tündér- rózsa-mező vert tanyát, ez sem volt itt legutóbb. Jó búvóhelye lesz a pontyoknak. Gondolatban újraélem az egészet, és jólesően nyugtázom, hogy jó helyen, jó csalival, sok szerencsével, s mi tagadás, némi tapasztalattal, sikerült csukát fognom ebben a dzsumbujban. Szegény, le­rabolt vizeinket nem szabad nyakló nélkül sarcolni, ezért kis ejtőzés után összerakodok. Még kiballagok a közeli Nagy-Duna kövezésére, hátva rajcsúroznak a balinok az öbölben, de a Duna árad és zavaros, fölösleges egyet is dobni. Menjünk haza. A töltés felé ballagva hívom páromat, hogy elújságoljam a fogást. Látod, megajándékozott a ter­mészet, mondja. Valóban, teg­nap volt a születésnapom; soha szebb ajándékot. HETI TIPP AJÁNLÓ A pergető horgász előtt min­dig ott a kérdés: mivel pecáz- zon? A kínálat bősége szinte zavaró. Körforgó, támolygó ka­nál, gumihal, tviszter, vobler, sőt popper, vertikális gumihal és vobler - nem beszélve a szín­ről, nagyságról, mintázatról. Ember legyen a talpán, aki vá­lasztani tud. Leegyszerűsítve azt mond­hatjuk, a gumihalak fenékre valók, míg a voblerek (fel­úszók, merülök, mélyre törők) vízközt, vízfelszín alatt veret­nek. Legegyszerűbb a helyzet a körforgókkal, blinkerekkel. Egyszerűen azért, mert olyan mélyre engedjük őket, ami­lyenre akarjuk, s amilyenre a terepadottságok engedik. Mindenkinek megvan a maga kedvenc műcsalija, de számom­ra éppen azért a legszimpatiku­sabb valamennyi közül a körfor­gó, mert mindenre jó. Fogtam vele felszínen balint, bányató fenekén és vízközt, nádas előtt és hínárlyukban csukát, gyors­folyású, bokáig érő vízben piszt­rángot, lavómyi öbölben do- molykót, folyóöbölben, kövezés mellett, bedőlt fa előtt süllőt. Nem folytatom. Fogóssága azért „halhatadan”, mert a ragadozók valamennyi érzékszervére hat: színesen villózik, amit a hal meglát, s amire a csuka, territó­riumát védve, vagy éhségében odavág, vibrálását pedig oldal­vonalával érzékeli a ragadozó. De talán a a legfontosabb, kü­lönösen a csuka esetében, hogy milyen színű körforgóval akar­juk lépre csalni. Más blinkert kell föltennünk ködös, őszi reggelen vagy bo­rongós délután, amikor kevés a fény. Ilyenkor az erős szín a nyerő (narancssárga, sárga-fe­kete, piros-fehér stb.). Verőfé­nyes napsütésben ezek a színek már riasztóak lehetnek, ekkor a tompább színek mozdíthatják ki a csukát. Persze, ízlések és pofonok. Sok-sok kísérletezés kell ah­hoz, hogy megtanuljuk, más­más villantó kívánatos a csuká­nak tiszta vagy opálos vízben, reggel vagy délben, nyáron vagy késő ősszel, folyami kö­vezés vagy tavi nádas mellett. Leginkább olyan, amelyik az adott vízben élő kishalakra ha­sonlít. (- kk -) A körforgó színe

Next

/
Oldalképek
Tartalom