Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-26 / 248. szám, szerda
18 Horgász ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 26. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Kész szerencse, hogy van az internet; mióta megjelent, név és arc nélkül, teljes anonimitásban lehet hozzászólni olyan dolgokhoz (is), melyek tekintetében - finoman fogalmazva - nem feltétlenül áll a helyzet magaslatán a kedves felhasználó. Az eredmény: bárki számára hozzáférhető, véleményformáló hatású ökörség-áradat. íme, egy példa: az egyik horgász-fórumon komolyan egymásnak esett néhány sporttárs. A vita tétje nem más, mint hogy eldőljön végre, mi a horgászat lényege, s ki az igazi horgász. Bojlis írja: annak, aki nem vívott még közelharcot egy legalább tizenöt kilós potykával, lövése nem lehet arról, mi adja a horgászat igazi szépségét. A műlegyes visszavág: ne beszéljen sportszellemről, akinek tehetségéből csak annyira futja, hogy a déli harangszóra a mázsaszám tóba szórt etetőanyagra gyűlő pikkelyeseket kiszedegeti a vízből. Jön a tenkarás: az egyetlen járható út a Japánban ezer éve kialakult horgásztechnika, mely a fifikán túl fizikai erőnlétet is kíván. Valaki közbeszól: látta, hogy a világ más tájain íjra szerelt orsóval, nyíllal ejtik el a vízfelszín közelében úszkáló halat; meg tudná mondani valaki, hol lehet beszerezni ilyen készséget? Mert az volna ám az igazi fegyvertény...! A vita rendre eldurvul - az amolyan csendes bolondoknak tartott sporttársak elképesztő szószátyárságról tesznek tanúbizonyságot, ha egymás szapulásáról, becsmérléséről van szó. Nekem meg eszembe jut az a rég hallott bölcselet, mely kimondja: csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondani akarsz, szebb, mint a csend, így, csendesen tehát csak annyit mondok: horgász- szunk, hadd görbüljön a bot - a lényegre meg majd a végén fény derül. Lőrincz Adrián Törvényszerű, hogy a jó hal nem az „üres" vízben tanyázik, hanem az ideget, ügyességet próbára tevő akadóban Csuka a tóvégi dzsumbujból Már megcsípte a dér a füvet, s a természet, lehámozva magáról a dús zöldet, felvette legszebb, színpompás ruháját, ami megbizsergeti a pergetőhorgász vérét: itt az ideje egy jó őszi csu- kázásnak. Annál is inkább, mert az egész év egy fabatkát sem ért. KÖVESDl KÁROLY Alig kelt fel a nap, amikor az oroszvári holtághoz érek. Csípős az idő, kihalt a táj. Csak egy házaspár jön szembe a sűrű bokrok közt kanyargó mezei úton; tipikus kutyasétáltató panellakok. A vizslaféle eb hozzám üget, megszagol, gazdája visszarendeli. Hamarosan elnyeli őket a ködöt oszlató, napsütötte reggel, én pedig magányosan fürkészem a vizet. Amely átalakult madárrezervátummá: hattyúk népes csapatai ringatóznak a vízen, s egy kormorán húz el fölöttük a túlpart közelében. Ahol nyáron testes balinok cirkáltak, gyönyörű bodorkák bandáztak, most csönd honol, szinte élettelennek tűnik a vízinövényektől, hínártól sűrű víz. A nyiladékokban halnak nyoma sincs, csak egy lassan vonuló, barna felhőt pillantok meg úgy két méternyire beljebb: ujjnyi törpeharcsák serege nyomul több méter hosszúságban a gallyak közt, jelezve, hogy ezt a vizet is megszállták Őszi teríték, soha csúnyábbat ezek a rondaságok. Vagy két éve nem jártam itt, ezért lejjebb érve megdöbbenve látom az egyre szaporodó nyaralókat. Kővel megrakott teherautó robog el mellettem nagy port verve, majd éktelen zajjal dönti ki terhét a parton; mellette akkora, vastraverzekből készült móló éktelenkedik, amely egy nagy családi házat is elbírna. Valószínűleg az fog terpeszkedni rajta. Jut eszembe: a sajtó néhány éve felkapta a témát, hogy a minisztérium „eladta” ezt a területet valami pénzes havernak, az oroszvári telektulajdonosok tiltakozása ellenére. Nálunk már csak így van ez, eladják a másét, majd beépítik, tönkreteszik, kiszorítják a horgászokkal együtt a természetet is. Az új honfoglalók pedig boldog elégedettséggel söröznek teraszaikon, végighordozva Ágak erdeje, halak búvóhelye (A szerző felvételei) tekintetüket ebül szerzett birodalmukon. Itt szemmel láthatóan fölösleges próbálkozni, átcaplatok a közeli tóhoz. A hetven hektáros, hosszan elnyúló víz partján megrögzött pontyhorgászok hangoskodnak, az egyik csapat elárulja, hogy két napja szórják a bojlit a vízbe, eredménytelenül. Hagyom őket, hadd ücsörögjenek. Ez egyébként sem az én műfajom. Egy szál bottal és egy doboznyi műcsalival jöttem. A bot 10-40 grammos, a zsinór 22-es, melynek végére kevlárelőkét teszek. Rövid morfondírozás, mit kapcsoljak a karabinerbe, majd gyors döntéssel kiválasztom a legeredményesebb vil- lantót, amelyet szürke eminenciásnak hívok. Kis, szűre gumihal, előtte színtelen körforgó. Csak semmi hivalkodás, túl tiszta a víz, a színorgia ilyenkor riasztóan hat. Lassan ballagok a parton, meg- megállva dobálok, míg csak el nem érem a tó végét, ahol legizgalmasabb a terep. Itt valóságos víz alatti erdő bújtatja a halat, mindenütt fölmeredező tuskók, ágak, köztük sűrű hínármezőkkel. Igazi búvóhelye a csukáknak, és idegpróba a pergető horgásznak. De hát törvényszerű, hogy a jó hal nem az „üres” vízben tanyázik, hanem az akadóban. Gereblyézem is szorgalmasan a hínárt, el-elakad a blinker egy-egy ágban. Már kezdek lemondani a sikerről, amikor - mindent feltéve egy lapra-, lesz, ami lesz, két tuskó közt húzom a szürke eminenciást. Hirtelen elnehezül a szerelék, a fene enné meg, megint elakadtam, morgok, majd rúgást érzek a finom boton, amely a csuklómig hatol. Itt a csuka! Mert nem kétséges, hogy ő az. Megugrik, húzza a zsinórt, a finom fék szépen muzsikál. Ez nem bugyii, érzem, jó súllyal fut a hal. Ezekben a pillanatokban feledve minden kudarc és lemondás, keserűség és fáradság: megvan a csuka, és gyönyörű példány! Vagyishát, megvan, egyelőre. Mert a merítő, hogyan másképp, a hátam mögött, szét se szedtem, talán babonából, talán, mert nem reméltem üyen szép halat - a kisebbjét tarkón ragadva könnyen kiveszi az ember. Ezt aligha. Jobb kezemmel magasba tartom a botot, hátrálok, és bal kezemmel kapkodva összerakom a szákot, miközben -jaj, csak ezt ne! - érzem, hogy halamnak sikerült gallyat fognia. Ott pulzál, miközben vissza- csusszanok a partra, és türelmesen próbálom kihámozni a csukát az akadóból. Sikerül. Kitör ismét, majd kivágódik a víz fölé, ott lebeg, az őszi verőfényben, sárgás-zöldes-vörösen, szaltó közben rázva a fejét, hogy a szívem majd kiugrik, jaj, csak ki ne rázza a villantót a pofájából! Visszahullik, vadsága csillapul, kavarog, rugózik, majd újból kirohan, és jön a következő szaltó, ráng a víz fölött a gyönyörű csukatest, mintha a természet legősibb erői összpontosultak volna benne. Visz- szaloccsan, húz, de már lassabban, fogy a szilaj erő, s amikor a merítőt vízbe nyomva fölé terelem, már megadja magát. Kifarolok a nyárfák alá, s remegő kézzel bogozom az összegubancolódott hálóból a halat és a blinkert, vigyázva a tűhegyes fogakra. Szereztem már néhány csúnya sebet. Aztán kiterítem az avarra, lemérem, hetvenhárom centiméter. Mérlegem nincs, de kövér jószág, háromkiló fölöttire saccolom. Dél van, lekerül a meleg kabát, halam a haltartóban, elmajszolok egy szendvicset, kávézok egyet a termoszból, nézem az őszi nyárfákat, a lepergő leveleket, a vizet, amely évről évre változik. Tőlem jobbra tündér- rózsa-mező vert tanyát, ez sem volt itt legutóbb. Jó búvóhelye lesz a pontyoknak. Gondolatban újraélem az egészet, és jólesően nyugtázom, hogy jó helyen, jó csalival, sok szerencsével, s mi tagadás, némi tapasztalattal, sikerült csukát fognom ebben a dzsumbujban. Szegény, lerabolt vizeinket nem szabad nyakló nélkül sarcolni, ezért kis ejtőzés után összerakodok. Még kiballagok a közeli Nagy-Duna kövezésére, hátva rajcsúroznak a balinok az öbölben, de a Duna árad és zavaros, fölösleges egyet is dobni. Menjünk haza. A töltés felé ballagva hívom páromat, hogy elújságoljam a fogást. Látod, megajándékozott a természet, mondja. Valóban, tegnap volt a születésnapom; soha szebb ajándékot. HETI TIPP AJÁNLÓ A pergető horgász előtt mindig ott a kérdés: mivel pecáz- zon? A kínálat bősége szinte zavaró. Körforgó, támolygó kanál, gumihal, tviszter, vobler, sőt popper, vertikális gumihal és vobler - nem beszélve a színről, nagyságról, mintázatról. Ember legyen a talpán, aki választani tud. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a gumihalak fenékre valók, míg a voblerek (felúszók, merülök, mélyre törők) vízközt, vízfelszín alatt veretnek. Legegyszerűbb a helyzet a körforgókkal, blinkerekkel. Egyszerűen azért, mert olyan mélyre engedjük őket, amilyenre akarjuk, s amilyenre a terepadottságok engedik. Mindenkinek megvan a maga kedvenc műcsalija, de számomra éppen azért a legszimpatikusabb valamennyi közül a körforgó, mert mindenre jó. Fogtam vele felszínen balint, bányató fenekén és vízközt, nádas előtt és hínárlyukban csukát, gyorsfolyású, bokáig érő vízben pisztrángot, lavómyi öbölben do- molykót, folyóöbölben, kövezés mellett, bedőlt fa előtt süllőt. Nem folytatom. Fogóssága azért „halhatadan”, mert a ragadozók valamennyi érzékszervére hat: színesen villózik, amit a hal meglát, s amire a csuka, territóriumát védve, vagy éhségében odavág, vibrálását pedig oldalvonalával érzékeli a ragadozó. De talán a a legfontosabb, különösen a csuka esetében, hogy milyen színű körforgóval akarjuk lépre csalni. Más blinkert kell föltennünk ködös, őszi reggelen vagy borongós délután, amikor kevés a fény. Ilyenkor az erős szín a nyerő (narancssárga, sárga-fekete, piros-fehér stb.). Verőfényes napsütésben ezek a színek már riasztóak lehetnek, ekkor a tompább színek mozdíthatják ki a csukát. Persze, ízlések és pofonok. Sok-sok kísérletezés kell ahhoz, hogy megtanuljuk, másmás villantó kívánatos a csukának tiszta vagy opálos vízben, reggel vagy délben, nyáron vagy késő ősszel, folyami kövezés vagy tavi nádas mellett. Leginkább olyan, amelyik az adott vízben élő kishalakra hasonlít. (- kk -) A körforgó színe
