Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-25 / 247. szám, kedd
Magyar paraszt-enteriőrök A nép egészen primitív lakása, amelyben csak a legszükségesebb holmi van s az is olyan takarékos ízléssel, hogy már- már nem is ízlés, csak némi tisztaság - és rendszeretet - a műgyűjtőt bizonyára nem érdekli, legfeljebb az etnográfust. VISKl KÁROLY Az ilyen lakásban ugyanis semmi sincs abból a „mű”-ből, amely a művészet szóval tart etimológiai rokonságot. Régiség ugyan gyakran van benne és erről az oldalról a régészt is érdekelhetné, ha már egyszer elhinné, hogy az etnográfiai tüneményekben és tárgyakban ősrégi művelődési színvonalak szívós maradványai lappanga- nak. Az aranyosvölgyi mócok házában például csakúgy a földhöz van rögzítve az ágy lába, akár Odysseus idejében. Tanulságosnak persze az is nagyon tanulságos s kétségkívül tanultunk is belőle, különben a falakkal egybeöntött betonbútorok mai korszakában, a (bútorlappantyúk, csaptatok és leffentyűk divatjában) az ágy továbbra is elmozdítható, sőt szétszedhető maradna, ellenére az ithakai vagy móc példának. Szóval most ne emlékezzünk régiekről és régiségekről, csak azokról a magyar nagyházakról, első házakról, amelyekből nem áramlik kevesebb ízlés és szépszeretet, mint lakóinak dalaiból, zenéjéből vagy táncából. A mai magyar paraszti házbelső - ha régi ízlésű - sokoldalú népművészeti gyűjtemény. Van benne faragott, festett bútor, mázas cserépedény, tarka szőttes, hímzés, faragott tárgy, gyékényfonat, színes, ünnepi ruha. Minden a maga helyén. A hímzés nincs a mokett átvetőn, a cserép nincs az összerakható amerikain, a szőttes nem tapéta- ajtó-pótlék s a népviselet természetes nagyságban ott kenyerez mosolyogva a padkán. Ha pedig a debreceni piacon sétálva egy kofát tetszik látni széles rokolyája alatt valamit melengetve, hát akkor ne a pesti teamelegítőre tessék gondolni, mert amit ott a népviselet melegít, az - egy fazék parázs a hidegben. Mára ez a leírás talán csak Erdély, és ott is csak bizonyos részeire lehet igaz. Minden a maga helyén, rendeltetése szerint, természetesen, harmóniában. Az egész ház is harmóniában környezetével s a szomszéd faluval. De már más a világ a csíki fenyvesek alatt s megint más a nagykunsági sziken, amit fátlan kietlenséggel ver meg a sors. „Se viráguk, se fájuk” - mondja Ady. De hogy nem szeretnék, nem fogható rájuk. Sehol sincs annyi virág annyi jó ízléssel ruszobabelseje közel sem jár az erdélyiekhez. Az Alföldön meg már éppen semmi sincs. De a múltban a tiszántúli régi párna- hímzéseknél szebb országszerte nem termett. De gyűjtő legyen a talpán, aki ezekből hat darabot- amennyi legalább szükséges egy ágyra - még össze tud keresgélni. Egészséges paraszti szobabelső legfontosabb kelléke a tűzhely, azaz kemence: nagy a változatosság bennük. Nem divatból, hanem bizonyos gazdasági parancsolatból. Boglyakemence csak ott van, ahol hagyományos a szalmatüzelés (pl. az Alföldön), cserepes-füstfogós szabadtűzhely csak ott van, ahol hasábfával, ággal tüzelnek (pl. a Székelyföldön) stb. A tüzelő milyensége és szükségszerű elhelyezése bizonyos mértékig irányítja is a berendezést. Más a berendezés, ha az utcára csak egy ablak néz s megint más, ha kettő. A még ma is eléggé általános, úgynevezett sarkos berendezés inkább csak az előbbi esetben szokásos, a kétab- lakos szobára pedig jellemző a két ablak közti sublót (kasztén). Az ablakról azt is meg kell említenünk, hogy ha parasztszobát rendezünk be modem házban, az ablakot kellő mértékre kell kicsinyítenünk. Nem csupán a hűség kedvéért, hanem azért is, mert a sok tarka holmi csak így tompul halkabb, megnyugtató színkeverékké. A kemény világítás károsan részletezne mindent. Jó festő vásznán a trágyadomb is lehet szép - túlságos részletezés híján - még napsütésben is. Sőt a maga helyén költői hasonlatnak is kitűnő, teszem azt Arany János jeles eposzának seregszemléjében: „Láttad-e tavasszal, de mikor még hó van, Szemétdomb körül a havat olvadóban? Itt kibamul a domb, fehér még amoda: Ilyen ősz hajával a tisztes La- boda. ” Szóval a világítással (részletezéssel) igen csínján bánjunk. A sok kisebb-nagyobb különbség közül említsünk még egyet: a falu vallásfelekezetét. Katolikus szobabelsőt csinálni könnyebb, sőt olcsóbb, mint reformátust: könnyebb a falak díszítése. Amott sűrűn sorakozó szentképekkel, emitt cserépedénnyel, textiles holmival díszítjük a falat- persze, a maga módján s az ott szokásos tárgyakkal. Milyen vidék szobabelsejét rendezzük be tehát? Azét, ahol lakunk, vagy ahonnan származunk, amelyiknek szokásait, rendjét legjobban ismerjük. A gondosan, hűségesen berendezett parasztenteriőr nemcsak szép, kedves, hanem muzeális értékű gyűjtemény, az illető vidék nagy értékű néprajzi múzeumi alapvetése is. m hafélén, mint az alföldi subán, szűrön. A természeti környezeten kívül más is irányítja a lakásberendezést: történet, hagyomány, etnikai eredet, idegen népekkel való érintkezés, foglalkozás, gazdasági színvonal. A magyar házbelső tehát, ha országszerte sok mindenben megegyezik is, viszont vidékenként különbözik is. Nem lehet tehát berendezni a magyar parasztszobát (pl. múzeumban, kerti házban, nyaralóban stb.), hanem csak ilyen vagy olyan vidékit: székelyt, szatmárit, nyitrait vagy veszprémit. Népies szobát ugyan csinálhatunk, innen-onnan összeszedett más-másféle holmiból is, mint ahogy lehet népiesen írni vagy beszélni, anélkül, hogy valamely nyelvjárás kiérződne belőle, de az ilyen szoba nem népi, nem paraszti, legfeljebb népies, parasztos. Az egyes tárgyak lehetnek benne szépek, értékesek, de az együttes semmivel sem jobb, harmonikusabb, mint a színpadok népies női öltözetei. Ha a székely bútor alapszíne kék, a kunsági fehér, a torockói zöld, s a tolnai vöröses barna, ebből nehezen áll össze a parasztszoba bútorzatának összhangja. Szóval az „egyesbútoť’-ral nem tanácsos kísérletezni. Ha parasztszobát akarunk berendezni, egyetlen vidékre kell szorítkozni, ha úgy érezzük, hogy kitartásunk is edzett s áldozatkészségünk lankadatlan. Egy jó parasztszobát csinálni ma már nehéz, nem olyan könnyű, mint egy biedermeiert, empire-t. Művelt gyűjtő birtokában nincs is egyetlen egy sem az országban. Múzeumainkban is alig egy-kettő, bár raktári anyaguk csak a lehetőséget várja, hogy formásán kibontakoztassák. Éppen azért, mert nincs s mert összegyűjtése, főleg helyes, igaz felállítása jó minták híján egyre nehezebb, igen nagy becsülete lenne annak a gyűjtőnek, aki meg tudná csinálni. A magyar parasztszoba legalább kétszáz esztendeig várta a gyűjtőket, hiszen már Bél Mátyás a 18. század közepén olyannak rajzolja, amilyen ma. Most azonban már megunta a várást és elindult. Megy az örök megsemmisülésbe, ahova minden népi hagyatékunk és hagyományunk törekszik. Vele megy a magyar szellem, ami ezekben a tárgyakban éppen olyan sajátosan nyilatkozott, mint nyelvünkben vagy zenénkben. Isten veled, „magyarok szimfóniája” - mondja könnyedén a magyar műgyűjtő -, zokszó nélkül emelvén meg biedermeier cilinderét, anélkül, hogy keblét hevültebb érzemény pihegtetné. Elvégre, egy rendes européer azt gyűjt, amit Európában gyűjteni szokás, s ha már éppen egzotikumot kell gyűjteni, hát akkor inkább néger kisplasztikát, mert annak van ma teteje. Magyar szobát ugyan ki gyűjt Európában? Éppen úgy senki, mint például nyakoiját sem szokás tömetni (ahogy a zsiráfot egykor nevezték biedermeier magyar nyelven). Kár volna azt is hinni, hogy mert valamely vidék egyik-másik népművészeti ágazatban kiváló - szobabelseje is annak a legszebb. Annyit azonban mondhatunk, hogy az a szobabelső a legkedveltebb, legpuhább s talán legszínesebb is, ahol női kézimunkájú szövött és varrottas holmik is díszítik a szobát; ágytakarók, hímzett párnák, asztalterítők, rúdráva- lók. A matyó legény és leány, sőt az asszony is, rakva van ugyan színnel - kissé túlsággal is -, de SZINFOLK 2011. október 25., kedd 4. évfolyam, 3. szám Ha parasztszobát akarunk berendezni, egyetlen vidékre kell szorítkozni, ha úgy érezzük, hogy kitartásunk is edzett s áldozatkészségünk lankadatlan
