Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-25 / 247. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 25. Keddi faggató 9 Dr. Haid Katalin: A gyász segíthet felismerni hibáinkat és szembesülni az árnyoldalainkkal, melyekkel eddig nem igazán tudtunk mit kezdeni Elfogadni a lényegében elfogadhatatlant (Somogyi Tibor felvétele) Küszöbön a mindenszentek és a halottak napja. Magam sem tudom, hogy ezt a rövidke időközt nem tisztelem-e őszintébben, mint a karácsonyt. Eddig ugyanis még nem találtatott reklámguru, aki szembeszökően, blikkfangos óriásplakátokon népszerűsítette volna az emlékezés ünnepét. MIKLÓSI PÉTER Egyelőre, szerencsére, attól sem kell hát tartanom, hogy úton-útfélen fekete kapucnis csuhájában elém toppan egy Kaszás, hogy nyomában a kis- kaszások karával a fogát csattogtatva afelől győzködjön: Ember, porból lettél, porrá leszel! Még egyetlen kereskedelmi adó sem bömbölte: Ma tiszta haszon meghalni; ha 24 órán belül megteszi, féláron eltemetjük! Időjárás-biztos sírokat az exitus@mortiscausa.sk e-mail címen keressen!!... Persze, annyira azért én sem vagyok naiv, hogy ne tudjam: mind az elhalálozás, mind a temetőjárás mégiscsak üzlet. Sőt, olyannyira az, hogy reklámra sincs szüksége. Mert minden temetés kiadásokkal jár, az elmúlást idéző napok pedig városon és falun a halottakra való emlékezés halk, bizton ismétlődő ünnepei. Ekkor elválhatat- lan szokás a temetőbe látogatás, a sírok rendbehozatala, a gyertyagyújtás. Hiszen amióta ember él a földön, volt és van halotti kultusz. Nem kötődik feltétlenül sem vallásos meggyőződéshez, sem a halhatatlanság hitéhez, „pusztán” része minden kultúrának, formáiban pedig tükrözi a földi létet. És hogy a halottak a sírgödör mélyéről is látják, figyelmezik a mi földi világunkat, arról a temetőkben fáradhatatlanul növekvő fű tanúskodik... S mert halot- tai mindenkinek vannak (függetlenül attól, hisz-e valaki a lélekvándorlásban), lelkűnknek a halállal, a gyásszal kapcsolatos titkairól Haid Katalin pszichológussal egy napsütéses, de áthatóan őszi fényekben borzon- gó októberi délutánon beszélgetünk. Doktornő, avatatlanként szabadjon rákérdeznem: a pszichológus, tehát egy hivatásos lélekbúvár könnyebben dolgozza fel a gyászt, mint az egyszerű halandó? Bonyodalmas kérdés. Mert igaz, hogy a pszichológusnak a napi munkája révén bőven vannak gyakorlati tapasztalatai, és megvan természetesen a racionális tárgyi tudása, ám ő is csak ember, akiben ott élnek az egyéni érzelmek és élmények, így ha a szűkebb környezetében meghal valaki a hozzá közelálló személyek közül, akkor neki szintén ugyanazt a gyászmunkát kell elvégeznie, mint bárki másnak. Ennek pedig már a pszichológusi hivatáshoz semmi köze sincs. A gyászmunka elől egyszerűen lehetetlenség kitérni. Bizonyos fokú különbség csak annak mélységében lehet, hiszen mindenkinek legszemélyesebb magánügye, hogy az a másik, annak elhunyta után, mennyire fog hiányozni neki. íratlan szabály, hogy ezt sohasem lehet előre tudni. A halál ténye, a vele való szembesülés sokáig csupán közvetetten, ám egyszer akarva-akaratlanul közvetlenül is valamennyiünket megérint. Ön a rendelőjébe lépők körében gyakran találkozik ama felfogással, hogy ez az egyetlen igazság a földön? Igen. Főleg olyankor, ha az illető önmaga és az elhunyt között érdemtelenül bántó különbségeket vélt tapasztalni, ha a köznapi igazságtalanságok sokaságával bajlódik, esetleg évek, évtizedek óta lenézettnek, kisemmizettnek érzi magát. Ilyenkor szokott belőle kitömi a sóhaj, az élet egyetlen igazságaként, hogy egyszer mindenkit leterít a halál. Mi enyhít az őszinte gyász okozta emberi fájdalmon? Erre nincs általánosítható szabály. A gyász okozta fájdalmukban egyesek magukba zárkóznak, és a magányt keresve dolgozzák fel a történteket. Mások épp fordítva, kerülve a szorító magányt, kapcsolatot keresnek a szűkebb környezetükkel. De egyvalami elkerülhetetlen: ha elveszítünk valakit, azt a személyt meg kell gyászolni, el kell tőle búcsúzni, és tudatosítani, hogy az illető ezentúl hiányozni fog az életünkből. Olyasmi ez, mint egy utolsó kézfogás. Jelképesen találkozik az elhunyt erőtlen keze a mi kezünkkel. Mert ha ez nincs, akkor ez a mulasztás később jóval gyötrőbben tör föl a gyászmunkát elhanyagolok leikéből. Sokan vagyunk, akiknek kapcsolatai lezáratlanul maradnak? Vagy az olyanok, akik nem tudnak megalkudni, megbékélni a rájuk szakadt új helyzettel? Szinte törvényszerű, főként a hirtelen bekövetkezett halálesetekben, hogy az életnek, az emberi kapcsolatoknak szép számmal maradnak befejezetlen dolgai, elvarratlan szálai. Sok esetben nyűt konfliktusok, korábbi családi feszültségek maradnak így. Az üyen helyzetekben az elhunytat búcsúztatók lelkifurdalása gyakran nehezíti a gyászmunkát. Öntől gyakran kérik gondjaik könnyítését, akik a gyászukban segítségre szorulnak? A leggyakrabban azok jönnek, akik képtelenek felülkerekedni az elhunyt elvesztésén. Akik eddig, még a teljes családban tulajdonképpen mindig függőviszonyban voltak, mert nem is törekedtekkülönösebben az önállóságra, a döntések jogára. Most viszont egészen elbizonytalanodtak, és a korábban megszokott támasz híján már- már alkalmatlannak érzik magukat az önálló életvezetésre. Senki haragját sem szeretném kihívni, de nyilván nem egyedül vagyok, aki már eltűnődött azon, hogy miért is járunk ki a temetőbe. Hiszen akihez megyünk, akit rendre keresünk, ő úgy van ott, hogy még sincs jelen... A temetőkben egy kicsit megáll velünk az élet. Ott nincs rohanás, nincs hajtás; ha csak lélekben is, de újra találkozunk elhunyt szeretteinkkel. Én azt mondanám: fizikaüag valóban nincsenek ott, nem állnak mellettünk, ám a megfoghatatlan valóság révén mégis ott vannak! Hiszen esztendőkön, évtizedeken át részesei voltak az életünknek. Nem tudjuk, mert nem is lehet őket csak úgy elfelejteni. Ez az alkalom egyúttal arra is szolgálhat, hogy egyszerűen megérintsen bennünket az a felismerés: az élet részeként, annak természetes rendje szerint halál is van. Amíg egészségesek, szépek, teljesítő- képességünk teljében vagyunk, ritkán jut eszünkbe a halál. Sőt, annak gondolatát is riadtan elhárítjuk magunktól. A halottak ■ napja erre is figyelmeztet. A temető az elhunytak és az élők találkahelye? Mondhatjuk annak is. Bár a temetőkerteknek elsősorban a lelki kapcsolatteremtésben, az emlékidézésben van pótolhatatlan küldetésük. Gyertyagyújtás közben, a sír fölött állva tudunk a leg- összefogottabban az elhunytra gondolni? Igen. Azokban a percekben például visszatükröződik a gyermekkorom vagy az életemnek bármely más emlékezetes időszaka. Bizonyos értelemben ez számvetés is, hiszen mindenkinek a múltba is vissza kell pülantania. Elvégre a családi, a rokoni szálak örökre velünk maradnak. A kérdés pusztán az, vagyunk-e annyira őszinték önmagunkhoz, hogy ennek kívánalma természetes igényként jelenjen meg a tudatunkban. Aki ugyanis folyton csakis előre néz, elszakad a gyökereitől. De szavaimat értheti úgy is, hogy emlékeznünk kell a halottainkra, noha sokszor csak a halottak napján megyünk ki a temetőbe. Bár akkor legalább kimegyünk. Emberiességből, szeretetből, mert valóban a temetőben tudunk leginkább megkapaszkodni az elhunytakhoz fűződő emlékekben. Beszéljünk pár szót a halállal való szembenézésről, annak egyéni és külső jegyeiről! Szinte valamennyien átestünk már azon, hogy a temetés napján - a ravatalozóban, a nyitott sír fölött állva - zűrzavaros érzések hullám- zanak bennünk; aki gyászol és temet, árva felnőttnek érzi magát. Ám ugyanígy igaz az is, hogy pár hét múltán sokan arra sem képesek, hogy eltakarítsák a sok-sok elhervadt virágot, elszáradt koszorút... Ha szülő, közeli családtag, netán fiatalon elhunyt házastárs vagy gyermek a megboldogult, akkor a temetés napján mindenképpen érthető, mi több, természetes a kétségbeesés, a szorongás, az elkeseredés. Ha lelkiekben erős az illető, és a gyász mellett képes egyedül is szembenézni a hétköznapokkal, akkor jó eséllyel átvészeli a legnehezebb időszakot. Ha viszont túlzottan ragaszkodott a szüleihez, a testvéréhez, az élettársához és erős fájú kötődésben éltek, akkor a hozzátartozók támasza, a környezet odafigyelése nélkül az illető könnyen depresszióssá válhat gyászában. És akik az elszáradt virághalmok és koszorúhegyek dacára mit sem törődnek pár hete temetett halottaik sírjaival? Ezt sem szabad visszkézből vádaskodva elítélni. Könnyen lehet, hogy akiről rosszallóan vélekedünk, a mindennapok feladatainak halmozásával akarja enyhíteni a gyász mélységét. Miközben megállás nélkül hajtja magát, egyszerűen nem marad ideje másra, így arra sem, hogy kimenjen a temetőbe. Tulajdonképpen a munkába menekül. Vagy érzelmileg sikerült feldolgoznia a történteket, és nem a temetőjárásban, a sírhoz való zarándoklás- ban találja meg a természetes gyász értelmét. Gondolatban viszont annál gyakrabban foglalkozik a történtekkel. Az ilyen ember nem okvetlenül érzéketlen teremtés. Az elhunyt ott él az emlékeiben, így továbbra is szüárd helye van az Ulető életében. És vajon miképpen tudunk szembenézni az elkerülhetetlennel - önnön halálunkkal? Egyelőre időzzünk még annál a szomorú gondolatnál, hogy mi veszítünk el valakit a család közeli tagjai közül. Az emberben ugyanis él egy fel- dolgozási modell. Ha legközelebb álló családtag hal meg, eleinte mintha nem hinnénk el, hogy ez igaz! Azután jöhet a düh, hogy miért éppen ennek az embernek kellett meghalnia, miért épp a mi családunkat érte ez a tragédia. Ezt követően jön a sírás, ami az ilyen szituációkban sosem a gyengeség jele. Esetleg felléphet még a másik elvesztéséből származó depresszió. Ezeket a fokozatokat leküzdve jön el a tények elfogadása. És ez hasonlóképpen működik a saját halálunkkal is. Hiszen sok esetben már nem is a halál tényétől tartunk, hanem az élet legutolsó szakaszának megpróbáltatásaitól. Attól a hosz- szabb-rövidebb folyamattól, amíg a Teremtő magához szólít valakit. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a fájdalmak, esetleg az emberi méltóság elvesztésének nehéz időszakától félünk. Önnek mi a véleménye az eutanáziáról? Engem is el-elgondolkodtat ez a dilemma. És többnyire arra a megállapításra jutok, hogy ami az emberi méltóságot, az élettől való kulturált búcsúvételt illeti, azt mondom: igen. Mert ha az ember egyedül, szabadon eldöntheti, hogy nem akar gépekre kapcsoltan, csöveken táplálva élni, akkor ezt választom. Egy ép elméjű, tiszta állapotban, csöndben elbúcsúzhatok mindenkitől, és elmegyek... Persze, ennek jogi háttere is van, de érzelmi szempontból, illetve az emberi méltóság és az egyéni szabadság szemszögéből nézve értékes döntési, választási lehetőség. És a hospic? Indokolt, előnyös ápolási formának tartja? Nézze, ha valaki idős, beteg, jóformán tehetetlen, ezért állandó segítségre és ápolásra szorul, akkor nem mindenki kíván otthon, a család többi tagjának terhére lenni. Ha az illető megvan inkább saját magával, életének korábbi élményeivel s egykori emlékeivel, akkor számára a hospic és a két-három közvetlen látogató jelenti a nyugalmat. Kora, betegsége révén olyan állapotban van már, hogy leszűkül az érdeklődése, többnyire legbelsőbb énjének emlékeivel foglalkozik. Ezért fontos, hogy amíg erőnk teljében vagyunk, addig tartalmas életet éljünk. Hogy meglegyenek az emlékeink életünknek üyen helyzetére. Hogy a végelszámolás, az utolsó összegzés időszakában legyen mihez visszanyúlni, és azt mondani: értelmes életet éltem, kihasználtam a rám szabott élet idejét. Eszerint igaza volt hát a halhatatlan színésznőnek és énekesnőnek, Marlene Diet- richnek, hogy nem a haláltól, hanem az élettől kell tartani? Okos dolgot mondott, elvégre az élet meg a halál szorosan összefügg. És az ember jobbára úgy búcsúzik el az élettől, ahogy élt. Persze, ha valaki nem akar meghalni, akkor meg kell öregednie, ami szintén nem könnyű. Haid Katalin fél a haláltól? Ilyet ne kérdezzen, még ragaszkodom az élethez. Még megvan hozzá az energiám. És vigyázok rá, beosztom; noha egyszer mind meghalunk. Kérdésem nincs is több, szabadjon inkább Weöres Sándor Bolero című versét idéznem: „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át / a száraz ég alá, ahá- nyan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, / végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad / és lépdelünk a csülagok mögött a menny abroncsain, / tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, / hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán / ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, / ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk / mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, / ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” Látja, ezért fontos tudni elfogadni a lényegében elfogadhatatlant!
