Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)

2011-10-22 / 245. szám, szombat

20 Szalon ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 22. www.ujszo.com (Folytatás az előző oldalról) Az első Orbán-kormány egyik legfontosabb bűne a ciklus első felében a tétlenség volt. Magyarországnak ekkor kellett volna a lendületet ki­használva folytatnia a reformo­kat, hogy megtarthassa éllovas pozícióját. Például tovább pri­vatizálni, egészségügyi refor­mot csinálni versengő magán­kézben lévő biztosítókkal, kór­házakkal (és igen, vizitdíjjal meg kórházi napidíjjal), és mondjuk bevezetni az egységes adót (amelyet így úttörőként el­sőként alkalmaztak volna a ré­gióban, ahelyett hogy végzete­sen megkésve utolsóként fanya­lodjanak rá). A ciklus második felében már kifejezetten káros és egyre populistább lépések jöttek, főleg a minimálbér drasztikus megemelése és az új­ra elszabaduló osztogatás (gya­korlatilag választások előtti sza­vazatvásárlás). Már ekkor erő­södőben volt Orbánék között a gazdasági törvényszerűségeket fölülírni kívánó, a parancsural­mi döntésekben bízó gondolko­dás. Ahogy a kommunisták is folyton széncsatákat vívtak és vesztettek el, úgy gondolták, hogy megfordíthatják a folyókat (nem sikerült) és parancsolni fognak az időjárásnak (ez sem jött össze), a Fidesz is egyre in­kább elhitte, hogy elég törvény­be foglalnia, hogy jó lesz, és a dolgok ettől jobbra is fordulnak. A csúcs kétségtelenül a 2002-es és a 2006-os kampányban a jó­zan észt teljesen felülíró ígéret­verseny volt, és ennek megkoro­názása, a Medgyessy-kormány száznapos programja. Ennek el­fogadása természetesen a szo­cialista-szabaddemokrata kor­mány lelkén szárad, de ne ter­jedjen már odáig a kollektív amnézia, hogy feledésbe merül­jön, a pokolba vezető út a Fidesz szavazataival is ki lett kövezve. A kérdés csak az, hogy ha már az ország fenntartható növekedé­se szempontjából rossz volt a populista balra át a Fidesz gaz­daságpolitikájában, legalább magának a pártnak kedvezett-e. Aválasz: aligha. Orbán és csapa­ta 1998 és 2010 között legalább két választást nagy valószí­nűséggel akkor is megnyert vol­na, ha pontosan ellenkező néze­teket képvisel. Ennyire azért ne becsüljük le a szocialisták ön- sorsrontó képességeit. A Fidesz ráadásul ostobán rövidlátó is volt, amikor mindent megtett a Gyurcsány-kormány reformjai­nak ellehetetlenítéséért. Ezzel lényegében azt érték el, hogy rosszabb állapotban vették át az országot 2010-ben, és a megol­datlan problémák az ő nyakuk­ba szakadtak. De itt még mindig megvolt az esély, meg a példát­lan kétharmados többség, hogy történelmi tettet cselekedjenek, és a populista ígéretek meg a túlfűtött elvárásoknak való megfelelés helyett visszatérje­nek a jobbközép alternatívához. Ezt nagyban megkönnyítette a Bajnai-kabinetnek a - Fidesz ál­tal vadul támadott - felelős poli­tikája. Ehelyett azonban tétlen­ség, majd egyévnyi kapkodó ámokfutás következett, ami mi­att már az sem kizárt, hogy Ma­gyarország még a görög állam­csőd előtt megint a pénzügyi összeomlás szélére jut (30 év alatt már ötödször). Az már ko­moly bűvészmutatvány (vagy inkább bohócprodukció), ami­kor csaknem tízmilliárd eurónyi államosított nyugdíjvagyonnal sem sikerül stabilizálni a köz­pénzügyeket. Orbánnak és Matolcsynak ez is sikerült. Köz­ben Magyarországból nemhogy a térség éllovasa nem lett újra, de egyre inkább egy szánalmas negatív példává válik, amely ál­latorvosi lóként mutatja a popu­lizmus nevű, immunrendszert megtámadó vírus valamennyi következményét. És ehhez jön még a növekvő elszigeteltség, amikor még az országot hagyo­mányosan empátiával szemlélő partnerekkel (Németország) is sikerül összeveszni. Határon tú­li magyarként az sem mellékes, hogy a gazdaságpolitikájában egykor példaképnek számító Magyarország immáron tartós hanyatlása, elszigetelődése és érdekérvényesítő képességének drámai csökkenése milyen (ne­gatív) hatással lesz ránk, ki­sebbségi magyarokra. Nem mehetünk el szó nélkül a választók felelőssége mellett sem, hisz pontosan ők azok, akik hisznek a felelőtlen ígéretekben, és hatalomra emelik a demagóg hordószónokokat, majd amikor kiábrándultakbelőlük, akkorvé- letlenül sem a józan eszüket használják egy életképesebb al­ternatíva mellett döntve, hanem átvonulnak egy még nagyobb populista hordószónok táborá­ba. Ahelyett, hogy racionálisan mérlegelve, saját és országuk jobbra fordulását szem előtt tartva járulnának az urnákhoz, inkább az emóciók és a hit moz­gatja őket. Eközben templomba egyre kevésbé járnak, a vallástól egyre inkább elfordulnak, Isten és a halálon túli megváltás he­lyett a populista illuzionisták ál­tal ígért földi megváltásban (ál­lami gondoskodás, „szociális biztonság”) hisznek. Röviden, a túlnyomó többség egy raci­onálisan mérlegelő polgári gondolkodás helyett a demagó­gok által manipulált hívő birka­csordaként viselkedik. Ez ko­rántsem egyedülálló jelenség térségünkben, a választókjelen- tős része, gyakran többsége mindenhol ilyen, az arányok te­kintetében azonban megint csak Magyarország-viszi el a pálmát. Gyönyörűen illusztrálta ezt a 2006-os parlamenti válasz­tás. Az urnákhoz járulók 85%-a a két egymást túlígérgetni igyekvő pártra szavazott. Az MSZP-re, amely kormányának szociális vívmányaival büszkél­kedett (igen, azokkal, amelyek csődbe vitték Magyarországot, és igen, úgy, hogy hazudtak reggel, délben és este - Gyur- csányt idézve), meg a Fideszre, amelymégrátett az őrületre egy lapáttal, azt állítva (helyeseb­ben mondva, hazudva), hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, és beígérte a tizennegye­dik nyugdíjat. Az egyetlen párt, amely nem szavazta meg a száznapos programot és amely következetesen figyelmeztetett az osztogatás és a felelőtlen ígérgetés veszélyeire, csak haj­szálnyival tudta meghaladni a parlamentbejutási küszöböt. Az MDF, mert róluk van szó, négy év­vel később már nem jutott be a Parlamentbe. A magyar válasz­tók azért büntették meg, mert előállt az egyetlen reális (Bok­ros Lajos által kidolgozott) terv­vel, amely kezelni tudta volna Magyarország gazdasági prob­lémáit, de bizonyára nagyon idegesítően hatott az is, hogy az MDF előre figyelmeztetett az osztogatás veszélyeire. A fele­lősséget magán viselő választó ezért alibista módon nem mondhatja azt, hogy (a politi­kusok közül) senki sem szólt előre, hogy mindenki hazudott, hogy nincs reális alternatíva, és ezzel senki sem meri szembesí­teni a társadalmat. Ez a komoly bűnlajstrom fölöttébb irritál­hatta a magyar társadalmat, amely meg is szabadult az MDF- től (a párt bukásának persze több oka is volt, de a választók ostobasága messze a legfonto­sabb) .2010 után a magyar poli­tikai élet el is jutott oda, hogy nincs egyetlen párt sem, amely a szabad versenyen alapuló kapi­talista piacgazdaságot védené, és támogatná (teljes mellszéles­séggel, nemcsak szavakkal, de akár tettetekkel is) a stabil, vál­lalkozóbarát környezetet, a kül­földi tőkebefektetéseket és egy jól működő bankrendszert. Ehe­lyett jóformán csak abban kü­lönböznek, hogy milyen oldal­ról és milyen okok miatt utálják a kapitalizmust: ki szélsőjobbról (Jobbik), ki szociálliberális és zöld szempontból (LMP), ki nemzetpolitikai szemszögből (Fidesz), ki meg csak a hagyo­mányok tiszteletben tartása vé­gett (MSZP). És persze mind­annyian a népszerűségre való tekintettel, hisz a lakosság nagy része is utálja a piacgazdaságot, a multikat, a külföldi tőkét, meg a bankokat, egyszóval mindent, ami egy kis, nyitott és sebezhető (mert nagyon eladósodott) ke- let-közép-európai ország szá­mára életbevágóan fontos a si­kerességhez. Hogy a kontraszt még nagyobb legyen, utazzunk most egy nagyon távoli bolygó­ra: „A kormány úgy fog visel­kedni, mint egy felelősségteljes család vagy vállalat. A kiadások hosszú távon nem haladhatják meg abevételeket... Arendszert átalakító változások mellett ezért a kormány a következő in­tézkedéseket javasolja: az álla­mi költségvetésből finanszíro­zott bérek 10%-os csökkentését és három évre való befagyasz­tását... az összes állami szociá­lisjuttatás 10%-os csökkentését és három évig változatlan szin­ten való hagyását, a nyugdíjak befagyasztását 2011-ben... a születési és temetési támogatás megszüntetését...” Az idézet nem egy távoli ga­laxisról jött, hanem a csehor­szági TOP 09 párt programjából való, a 2010-es parlamenti vá­lasztásokon a párt megszerezte a szavazatok 16,7%-át, Prágá­ban a legerősebb párt lett 27,3%-kal. Egy közeli ország, mégis olybá tűnik, hogy fény­évekre van. Vajon egy ilyen programmal mire vitték volna a legutóbbi két magyar választá­son? A felelősség Magyarország helyzetéért egyszerűen nem tolható át teljes egészében a po­litikai elitre, legyen az bármi­lyen felelőtlen és gátlástalan is. A választóknak vagy legalább egy kritikus részüknek is fel­nőttként kéne viselkedniük, ahelyett hogy újra és újra be­dőlnek a meséknek. Ezzel szorosan összefügg az értelmiség és a közgaz­dász-társadalom felelőssége is. Ők felrázhatták volna a válasz­tókat vagy legalább megőriz­hették volna szakmai tekinté­lyüket. Többségük azonban csődöt mondott, és nem csak azok, akik beálltak az MSZP vagy a Fidesz mögé kampá- nyolni. A humán értelmiségiek többségére kár a szót veszte­getni, mert nagyjából hasonló mértékben vetik el a kapitaliz­must (és hisznek az állami be­avatkozásokban), mint a lakos­ság meg az általa megválasztott politikai elit, csak legfeljebb szofisztikáltabb gondolatmene­tek révén jutattak el ebbéli utá­latukig és hitükig. A közgazdá­szok többsége pedig (a komoly szakmai színvonal ellenére) csődöt mondott abban, hogy élesen szembeszálljanak a po­pulista osztogatással és az el­adósodással, és egyszerűen, a többség számára is érthetően megpróbálják elmagyarázni annak veszélyeit. Egyrészt ezt nem tartották feladatuknak, úgy érezvén (s ez emberileg érthető is), hogy belemászná­nak a politikai sárdobálásba, másrészt meg figyelve a politi­kai diskurzust, teljes joggal gondolhatták úgy, hogy észér­vekkel nem lehet túl sokra menni. Sokaknál személyes anyagi érdekek is lehettek a hát­térben (remélt állami megbízá­sok, pozíciók), amelyek miatt nem jó nyíltan összeveszni a po­litikával. Csakhogy a politikától való távolmaradás elvitte a szakmai tekintély és hitelesség egy részét is. Az ún. jobboldali vagy Fidesz-közelinek tartott közgazdászok például eléggé elkéstek azzal, hogyjórészt csak 2011-ben kezdtek el hangosan és nyíltan fanyalogni az Orbán-Matolcsy-féle gazda­ságpolitikán. Az utolsó alka­lom, amikor ezt még viszonylag hitelesen meg lehetett tenni, a 2006-os ígéretdömping volt. Aki a 14. nyugdíj felvetése után sem sokallt be, és elintézte azt valami hümmögéssél arról, hogy kampány van, azt nem le­het igazán komolyan venni, amikor öt év múlva ismer rá a Fidesz hibáira. Még sötétebb a kép a hosszú és lehangoló gondo­latmenet végére érve, mert nem látni azt a politikai erőt (és a mögé felsorakozó választókat meg a mellette vagy eszme- rendszere mellett kiálló értel­miségieket), amely vissza tudná hozni a politikába a megfontolt, piacbarát jobboldali gazdaság- politikát és a populizmus ellen­súlyává merne és tudna válni. Pedig Magyarországnak most erre volna a legnagyobb szük­sége. A Fidesz, beleértve annak minden vezető politikusát már rég kollektive alkalmatlanná és hiteltelenné vált erre a feladat­ra. Egy igazi magyar tragédia. A szerző a pozsonyi Comeni- us Egyetem politológia tan­székén tanít (és komolyan aggódik Magyarországért) Mr. Brainwash fia élet... és a ...csodaszép című képei előtt londoni tárlata megnyitóján (Kép: TASR/AP Photo/Marta Óvod) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom