Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-18 / 241. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 18. Keddi faggató 17 Hunčík Péter: A hatalom azzal árt birtokosának, hogy folyvást megerősíti benne, a dolgokat csakis ő látja jól, és amit tesz, egyedül az a helyes A hatalom tébolya, a téboly hatalma (Somogyi Tibor felvétele) Egy B-terv nélküli rebellis, aki elsüllyesztette Radičovát és a saját kormánykoalícióját. Richard Sulik SaS-elnök egyszerre két pofont adott saját magának. Noha egy percig úgy tűnt, Sulik nem az öngyilkosjelölteknek az a típusa, aki végre is hajtja tettét, ennek homlok- egyenest a fordítottja történt. MIKLÓSI PÉTER Ezek csupán találomra kiragadott címek, gondolatok a 2011. október 12-én megjelent lapokból. Miközben olvasom őket (meg a többi hasonló vélekedést), a középkorú és az annál fiatalabb politikusok, illetve a köznapi halandók részére írt, némi iróniával fűszerezett politika-lélektani kiskáté egyik gu- nyoros ajánlása jut eszembe: Értékes ember sohase akarjon politikus lenni; ő ugyanis nem fejlesztette ki magában azokat a ronda jellemhibákat, amelyek révén el is követi azokat a bűnöket, amelyek a politikai közélet sajátjai!... De mert a nyers valóság lényegesen komolyabb a játékosan élelmes ajánlásoknál, a kisistenség cinizmusáról a téma ismerőjével, az orvos, a kommunikációs szakember és társadalomkutató Hunčík Péterrel beszélgetek. Hiszen szemforgatás volna tagadni, hogy intő példaként nem csupán R. S. esetlenkedik a honi politika vegyesboltjában. Doktor úr, talán nem tévedek túlságosan, ha laikusként azt mondom, hogy az birtokol hatalmat, aki kényszeríteni tudja a másikat; vagy ha hozzáfűzöm, hogy amikor általában hatalomról szólunk, a politikai hatalomra gondolunk. E gondolat- menet végén viszont ott a kérdés: vajon miként hat a hatalom annak lelkére, aki azt pozíciójából adódóan gyakorolja, illetve van-e a politikának lélektorzító hatása? Nem is kell különösebben körbepillantani, hogy észrevegyük, a hatalom rendkívül sokféle formában jelenik meg, elvégre a hatalom birtokosa és a hatalom elszenvedője többnyire számos áttételen érintkezik. A hatalom birtokosa így azzal árt a leginkább, hogy folyvást erősödik benne a meggyőződés: a dolgokat egyedül ő látja jól, helyesen, csupán ő akar jót, s amit tesz, az makulátlanul jó és hibátlan. Ezeknek a saját egojukat hangsúlyozó, túlértékelő embereknek állandóan csak növekszik az éntudatuk, ezért a magatartásukban, a környezetükkel való kapcsolataikban „csupán” annyi az izgalmas, hogy a hatalmuk tudatában miként reagálnak a mindennapok hozta élethelyzetekre. A hatalomelméletnek ez az egyik régen tudott, már tudományosan is elemzett sarkigazsága. Ami viszont az utóbbi fél évszázadban minden korábbi hasonló tapasztalatnál erőteljesebben felbukkant jelenség, az az úgynevezett motivációs háttér, tehát a pénz, a hatalom, a szexualitás és a dicsőség iránti fokozott igény megjelenése. Manapság ez a négy dolog, illetve ezek különböző kombinációi mozgatják az embereket. A modem idők - nálunk az utóbbi bő húsz esztendő - egyszerűen azt sugallják, hogy a pénzen keresztül a hatalom megkaparintása a legfontosabb, hiszen ha ez megvan, akkor már minden megvan. A rendszerváltást követő történések egész sora bizonyítja, hogy akik pénzzel rendelkeznek, azok hirtelen és szinte páros lábbal beleugranak egyenesen akár a legmagasabb szintű hatalmi státusokba - az odavezető természetes lépcsőzetesség jó néhány fokát kihagyva, így egyelőre nem egy egészséges szelekció eredménye, hogy valakiből legyen, lehessen is Valaki. Akinek pénze van, annak elég összegründolnia például egy politikai pártot, és az illető rögvest ott lehet, ott van a napi politika sűrűjében. Netán annak csúcsain, ahol viszont könnyen kiütközik, sőt akár veszélyessé is válhat az a bizonyos személyiségtorzulás. Egy pszichiáter munkájában azt tartom különösen tiszteletre méltónak, hogy úgyszólván mindenről van véleménye, szinte mindenhez kommentárt tud fűzni. Eszerint a pszichiátria szakértőjében ott a kísértés, hogy páciensként tekintsen a társadalomra? Én semmiképpen. Bár csak a saját nevemben beszélhetek, hiszen azt, hogy valaki a saját fejével s tőlem eltérő módon gondolkozzon, nyilván nem lehet kizárni. De két alapvető igazságot bátran leszögezhetek. Egyrészt a társadalom egészét azért távolról sem csak lelkileg sérültek vagy elmebetegek alkotják, másrészt viszont senki sem tudja ádépni a saját árnyékát. Ez utóbbi okozhatja, hogy viszonylag sok embernek eleinte megnövekszik, később felülkerekedik, végül előnytelen irányba fejlődik a számára egyre fontosabb éntudata. Gondolom, ezen a ponton alkalmas rákérdeznem: egy ígéretteljesen indult kormány tizenhat havi országlá- sa, majd gyors bukása után - aminek egyedi pikantériája, hogy a kabinetet nem az ellenzék, hanem épp a koalíciós partnerek egyike utalta a politikai alvilágba! - nem ok- tondi kérdés azt firtatni, vajon a politika a hatalom tébolya, vagy a téboly hatalma? Akkor most Richard Sulikról beszéljünk? Például. Ámbár akad nem egy más mellkasfeszítő politikus is a Tátra és a Duna között... Maradjunk Sulik úrnál. Alapvetően egy éles döntés- helyzetben a hatalom megrészegítő állapotába került, ru- tintalan politikus döntése volt az övé, jóllehet egyéb tényezők szintén közrejátszottak. Meggyőződésem, hogy volt ebben az elhatározásban cinizmus, masszív önzés, a láthatóvá válás kísértő esélye, mégpedig nemcsak szlovákiai, hanem európai viszonylatokban. Az a felismerés, hogy az euroszkepti- kusok zászlajukra tűzik az alig másfél-két éve alakult SaS-t, amely konokul vállalta a kiállást, a szembefordulást. Az ilyen fellobbanás mindennél egyértelműbben jelzi, hogy akiben nincs meg a kellő alázat, rugalmasság, mértékletesség, kompromisszumkészség, az ne tévedjen a nagypolitika mezejére. Európában a toleranciával, empátiával, olykor kisebb hátra lépésekkel kicö- vekelt demokratikus politika nem arról szól, hogy blöffölök, vagy hogy csak egyeden igazság van, ezért rácsapok az asztalra, és punktum! Ugyanis ha egy párt, annak elnöke, aki történetesen maga a házelnök, az olyan horderejű kérdésben, amellyel az Európai Unió 450 mülió lakosának sorsát is befolyásolhatja, hirtelen s mérhetetlen egótúltengéssel úgy érzi, hogy a saját nagysága mellett országa ötmillió polgárát is egymaga képviseli, az bizony csúfosan kóros képzet. Énképének ilyetén alakulásában szintén szerepet játszhatott, hogy korábban emigránsként élt és tanult Németországban, ami mindig a keserű kenyér megpróbáltatásaival jár? Biztosan. Odakünn valószínűleg saját bőrén tapasztalta a bevándorlók, a vendég- munkások sohasem könnyű sorsát. Ugyanakkor a hazatért emigránsok többségére az is jellemző, hogy sokkal okosabbaknak tartják magukat a hazai környezetüknél. Előjönnek a „nálunk Németországban ezt úgy szokták csinálni”, a „most jöttem haza Amerikából, ott ez úgy van” szindrómái. A személyiségtorzulásnak ez a tünete is előtörhetett. Hogy „ebben a kis vacak országban” ő szinte mindenkinél jobban tud mindent. A politika háza táján maradva: ami annak felturbózott énképű képviselőin kívül történik, az számukra banális? Sajnos, általában igen. E probléma alfája és ómegája a hibás önismeret. Ezek az emberek egy világos önkép híján nem tudják, mik a valós lehetőségeik, s hol vannak a határaik; nemigen tudják - sem pozitív, sem negatív értelemben hogy mire is képesek. Ebben a szituációban születnek a megvalósíthatatlan tervek, a vágyálmok, s ha mindez füstbe megy, eluralkodik bennük a sértődött és jókora egó, az a bizonyos Én. Persze, SzlovákiáAz SaS visszasegítette a hatalomba azt a személyt, akitől eddig megszállottan oltalmazta az ország minden polgárát. ban ez nemcsak Richard Sulikra és az SaS-re vonatkozik. Az ország politikusaiból hiányzik a racionalitás? Nem. A modern kor emberében inkább túlteng a racionalitás. Csakhogy: ha nincs megfelelő környezetbe ágyazva, nincs meg mögötte az emocionális háttér, annak tudatosítása, hogy bizonyos cselekedeteink miképp változtatják meg az emberi kapcsolatokat; ha sokunkból hiányzik az egy lépéssel előre gondolkodásnak, a következmények felmérésének tudománya, akkor a legőszin- tébb szándék is a visszájára fordulhat. Elsőre talán meglepő, ha azt mondom: az SaS kisstílű képviselőinek saját, de csakis a saját értékrendje szerint akár igazuk is lehetett, hiszen a kormányzás első 15 hónapjában szinte semmit sem tudtak megvalósítani saját programjukból. Most kamatostul visszaadták az egészet. Ám ha egy éretten mérlegelő ember szemével nézem a történteket, s felmérem annak belföldi következményeit, illetve európai és pénzügyi kihatásait, akkor nem rejthetem véka alá: döntésük rendkívül veszélyes agyszülemény volt. Teljesen csődöt mondtak. Ráadásul elhatározásuk oldalvizén más pártok néhány képviselője is szelet fogott. Mindemögött politikusi agresszivitás keresendő? Inkább az államférfim magatartás egocentrikus hiánya. A gyalogpolgártól mind a politikus, mind a politika rendre elválja, hogy önkritikus, megértő, türelmes legyen, fogadja el másvalaki nézetét. Az „államférfi” miért nem tudja megtenni ugyanezt? Mert a modem kor nem engedi meg, vagy csak nagyon ritkán a tévedésbe esés lehetőségét. Nagyon nehéz beismerni a melléfogást, a politikus az ilyesmivel akár egy életre leírhatja magát. Különösen a magasabb rangú pozíciókban. Ahhoz bizony nagy formátumú személyiségnek kell lennie valakinek, hogy azt mondja: pardon, tévedtem! Tájainkon inkább az a filozófia járja, hogy itt vagyok már a megállóban, miért nincs hát itt a busz, ha én már itt vagyok. A politikusok ritkán közlekednek busszal... Attól még az értékrendjük nem lesz körültekintőbb, megfontoltabb, csiszoltabb. Mert az még hagyján, ha nem tudnak közös nevezőként a legkisebb jóban megegyezni, hogy tisztázzák: miért is vannak épp ők kormányzati pozícióban. De hogy a legkisebb rosszban sem képesek megállapodni, noha mindegyikük programjában ott volt a Fico elleni föllépés, azt már nagyon nehéz megbo- ■* csátani. Mint ahogy azt is, hogy a legkisebb közös nevezőn a demokrácia Szlovákiában elért vívmányainak megóvása sem tartotta őket össze 2014-ig. Az SaS nem tudta meggátolni az eurósáncot, és visszasegítette a hatalomba azt a személyt, akitől eddig megszállottan oltalmazta az ország minden polgárát. Nyakunkon az újabb választások. Ön hinni fog a pártok programjainak? Hinni nem fogok. De keresni fogom azok filozófiáját, hiszen abban van benne a párt értékrendje. Én eleve nem szavazhatok például egy olyan pártra, amelynek programja meg sem említi a ltisebbségeket; nemcsak az etnikaiakat, hanem az egyéb kisebbségi közösségeket is. Ha valakik számára ez nem érték, az olyan párt nem demokratikus, tehát a szavazatomra sem számíthat. Ezt a mérlegelő, latolgató, józan hozzáállást várnám el majd 23 évvel a rendszerváltás után az emberek többségétől. És aki így gondolkodik, az valószínűleg azt szintén tudja, hogy ki az a 10-12 vezető politikus Szlovákiában - beleértve a jelen parlamentet is -, aki úgy általában betartja a szavát. Aki úgy általában józanul szokott dönteni bizonyos helyzetekben, akiről tudom, hogy tőle mit várhatok. Neveket szándékosan nem mondok, de nyilván sokan tudjuk: ki kiben nem csalódott, ki teljesített a megbízatások különböző posztjain a képességeinek megfelelően, ki játszotta végig a szerepét úgy, ahogy lehet, és nem bonyolódott nagy aljasságokba. Mindez egyfajta iránytű számomra, noha csodákat nem remélek. A demokrácia a polgár akaratán is múlik? Igen, akár a gyógyulás az orvosnál. Ő csak segíthet, a gyógyulás szándékát a betegnek kell vállalnia. Úgy tűnik, a társadalmi légkör, a demokrácia gyógyulásához Szlovákiában húsz esztendő sem volt elég. Mennyi idő kell a hatalom tébolyának, a téboly hatalmának lecsillapodásához? Ha szerencsénk van, akkor másfél, ha nem, úgy két-három generáció. Sajnos, a rendszer- váltás idején már felnőtt korú nemzedékből jobbára csak a csökött bolseviket engedték szabadjára. Ezért már az is elő- relépés4esz, ha megtanulunk a legkisebb rosszat meghatározva a lényegre koncentrálni, s abban szavatartóan megegyezni. Doktor úr, nálunk érdemtelenül túlpolitizált a köztudat. Fordult-e már önhöz szakorvosi, lélektani, kommunikációs tanácsért olyan ember, akinek a hatalom gyakorlása okozott problémát? Nem. De erre nem is számig tottam.
