Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-15 / 239. szám, szombat
Szalon 19 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 15. Erősen művészi alapállás, hogy a közérdeklődés perifériájára szorult csökevényekkel foglalkozik: javítgat rajtuk, rehabilitál és új köntösbe öltöztet... Rózsaszín tetthelyek Emlékszem, az első alkalommal eszembe se jutott volna azon rágódni, miért is változott a sarkon díszelgő, amúgy nap mint nap látott betonoszlop egyszer csak rózsaszínné. CSANDA MÁTÉ De amikor egy hétre rá - úgy kétszáz méterrel arrébb - megpillantottam egy ugyancsak rózsaszínné lett porolóvasat, már igenis megakadt rajta a tekintetem. Lassanként pedig jött a többi, szép sorjában: szemétkuka (váz) , földig hajlított jelzőtáblavas, állványmaradék. Mindmind egyforma módon rózsaszínre mázolva. Lassacskán kezdett összeállni a kép: összefüggéseket kezdtem szimatolni, és noha továbbra sem kutattam utánuk, minden egyes újabb színes felfedezésnek, minden további darabnak külön örültem. Kezdtem magam egy komoly detektív-konstelláció közepében érezni, nyomozói szerepekben tetszelegni, és mostanra már-már büszkén a magam kis alkotásának tekintem őket. Noha nem én vagyokaz elkövető (a színező), azért mégiscsak én figyeltem fel rájuk, sorozatjellegükre, összetartozásukra, vagyis az én fejemben áll és érik össze az egész. Ami összeköti őket, az az, hogy mindegyik esetben rendeltetésüket vesztett, használatlan és használhatatlan, láthatóan gazdátlan tárgyakról van szó - van ebben egy erősen művészi alapállás, hogy az elkövető nem a közeli minisztérium előtt parkoló szolgálati Audi- kat, nem is valami félreeső szö- kőkutat színez be, hanem egytől egyig a közérdeklődés perifériájára szorult beton- és vas- csökevényekkel foglalkozik: javítgat rajtuk, rehabilitál és új köntösbe öltöztet. A szociális érzékenységnek egy igencsak finom és zavarba ejtően egzotikus formája. A tettes, bárki legyen is, valószínűleg nem bandatag, nem képet fest, nem stencilez, privát értékrendjében nem a full train számít a legnagyobb kihívásnak: semmiféle tag, minta vagy lógó, semmi előrerágott, köny- nyen emészthető üzenet. Az illető úriember (hölgy?) nyilván egy kicsit más körökből származik: dicséretesen minimalista, nem leképező, szinte biztosan összeolvasott már néhány művészetelméleti traktátust. Aztán lehet, hogy nagyon is tévedek, de az sem baj. Merthogy engem személyesen a következő érdekelt az egészben: hogy fokozatosan, tetthelyről tetthelyre, darabonként fedez- gettem fel, sétálva, hazafelé sietve, jórészt akaratlanul, véletlenül, lakótelepek sűrejében, s így kezdett összeállni a kép. Közben pedig egyre erősödött bennem a jóleső gyanú, hogy itt bizony egy anonimitásba vesző kortárs művész alkot, ténykedik és folytat csendes gerillaharcot a nem is tudom mi ellen. Vagyis hogy talán itt van, itt él köztünk (vagy át-átjár Ligetfaluról, Rácséról), szó szerint kozmetikázza a valóságot, illetve a kiszemelt tárgyakat, és kritikus rálátással (kritikus spraydobozzal) lenyomatokat, kommentárokat hagy maga után. Rafinál és glan- col, nemesít, de mindenképpen kiemel valamit a valóságból. Akcióinak lehetne egy vulgár- feminista olvasata is, mivelhogy eredetileg szürkés-rozsdás vas- meg betontárgyakból lesznek rózsaszín objektumok, mintegy elkülönítve egy „szebbik” nemet a városszerte kallódó névtelen és igencsak földhözragadt tárgyakból. Lehet, hogy az illető most is mutogatja, beszél róla, ki tudja merre a világban, előadást tart róla, vagy létezik valahol a ne- ten egy fotóalbum, egy online portfolió, ahol tán további több tucat „munka” sorakozik még, mint megannyi skalp vagy mint egy vérbeli urban space-project (egyik tanárom mondta nemrég, hogy mára már minden művészeti termék projektté lett, semmi sem mű vagy alkotás, vagy ami igen, az rendszerint snassz). Szóval, lehet, hogy a szálak egy elszánt intermédia tanszékes doktoranduszhoz vezetnének, aki gimnazista korában talán még valami graffitis klikkhez tartozott. Ez az egész mintha csak azt mutatná, hogy igenis vannak, élnek ezek a leheletfinom szociális praktikák, amelyek minden mű, azaz minden projekt mögött ott húzódnak, egy láthatatlan pókhálófonálon, és amik hirtelen, egyfajta látens időnélküliségből, egyszer csak kidomborítják, sőt valósággal kirepesztik és kirobbantják a szemem előtt egy-egy ilyen oldalukat, és akkor hirtelen beugrik, hogy hahó, művészet ez itt, a tegnap-tegnap- előtt látottak kontextusában, ezen a pisiszagú, legyúrt kis placcon, nos igen, ez itt alighanem művészet. Persze a szeria- litás itt (is) kulcsfontosságú, a második-harmadik adag nélkül talán sosem kezdtem volna gyanakodni, és továbbra is a legnagyobb közönnyel mentem volna el az elsőként látott oszlop (herma) mellett. Remek kis mintapéldája annak, amit Wittgenstein mondott, mármint hogy mennyire fölösleges azt kérdezni a művészettől, hogy mi az (Was ist Kunst?) - a sokkal inkább jogos és égető kérdés az lenne, hogy mikor van: Wann ist Kunst? Illetve, ahogyan azt a Duchamp utáni rácsodálkozások episz- temológiáját illetően Thierry de Duve megfogalmazta, már rég nem az számít igazán meglepőnek, hogy hiszen „ez gyönyörű”, hanem hogy végső soron azt kiáltjuk, hogy „ez művészet”. Eleve ez a leöntés egy önálló gesztus. Vagyis hogy mi mindent tesz és jelenthet egy vékonyka festékréteg. A cseh botrányművész David Černý egy szovjet tankot festett rózsaszínre, és máris mekkora műalkotás lett belőle (igaz, ott az egészhez hozzátartozott az is, hogy a masina a föld alá lett süllyesztve, srégen, ágyúcsővel lefelé, s csak a hernyótalp egy része kandikált ki a fűből). De vissza a pozsonyi tetthelyekhez. Könnyen lehet, hogy maga a koncepció, kifejtve, leírva, hozzámagyarázva aztán már közel sem olyan érdekes és szellemes. Viszont a privát kis felfedezéseimben az a jó, hogy én akarva-akaratlanul csak a másik, kifordított, tettes vagy művész nélküli oldalát látom és gombolyíthatom fel. Vesztenivalóm nincs, eleve nem hallok- olvasok róla, csak egy névtelen, sétáló voyeurként toppantam be az egészbe, így esélyem sincs megtudni, mit akart ezzel mondani az elkövető, mi mindenre akart rámutatni. Csak egy-egy gondolati nyomot hagyott nekem, egy kis odaszáradt maradékot, egypár szokatlanul rózsaszín utalást, és kész. Nem, nem is a mindenkori művészet érdekel már, sokkal inkább annak rejtőzködő arcai, szagai (felszaglásai), az egészben ott rejtőzködő erotika, a művészet .. —^ (A szerző felvételei fenomenológiája. Ez a pozsony- ružinovi felfedezésem (és ki tudja, hogy időközben hova mindenhova metasztazált már, Vereknyére, Püspökire, Nové Mestóra) teljesen posztmodern (posztakármilyen) módon belesimul, belegyógyul a környezetbe, önmaga kontextusába. Szétbomlott, leépült, darabjaira hullott, mint a laca- ni szubjektum vagy mint Cindy Sherman (Madonna, Lady Gaga) folyton változó arcai, helyenként kivillan egy-egy szelete, de csak annak, aki éppen vevő rá, akit már megcsapott a Wann ist Kunst? szele. Sosem mutatja, mert talán nem is akarja önmaga egész testét feltárni, hanem csak foltokat, nyomokat, tetthelyeket hagy maga után. Tetszik benne, hogy fragmentumokból épül fel, picit hasonlóan, mint ahogyan a szerelem - Roland Barthes a Wert- hert olvasva gyönyörűen leírja, hogy a szerelem, a szerelmes tekintet is rendszerint fragmentumokba botlik és azokba feledkezik bele (Lotte képe, amint kenyeret szeletel). Ez az egész közben hasonlít Dániel Buren egyik híres munkájához (megvalósult projektjéhez) is - a conceptual art mára már klasszikusnak számító nagymestere Párizs-szerte bérházak, középületek tetőin szétpakolta pirosfehér sávos minimalista anti- festményeit, mint valami terv szerint maga mögött hagyott óriáskódokat, amiket csakis a levegőből, repülőgépből lehetett érzékelni, vagy egy külön, speciálisan ehhez rajzolt térképen. Vagyis ez az „én” projektem egy igazi szövetet, egyszemmel alig befogható mikrokozmoszt alkot, mint ahogy állítólag a macskatársadalom is éjjelente körbejárja és -pisálja a fél világot, szigorú, hierarchikusan szervezett körzetekre és parcellákra osztva azt, amiről napközben nagy boldogan azt hiszi az ember, hogy az az övé, vagy az önkormányzaté: utcát, udvart, kertet, parkolót, hivatalok és irodaházak tövét. Ez az öt-hat rózsaszín dolog mindeközben felveti azt az időszerű kérdést is, ami nyilván sokunkban ott motoszkál: hogy vajon mi minden gyanús és nem kóser dolog, mennyi piszkos, zavaros projekt megy végbe éjszakánként, kultúrintézmények falai közt és nyílt téren egyaránt, amíg az ember az igazak álmát alussza. Itt, körülöttünk - ki tudja, akár csak egy sarokkal arrébb is.
