Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-06 / 206. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 6. Keddi faggató 17 Quittner János: Aki a táncművészetben csak egyetlen útra esküszik, az nem is tud másikat. Vagy egyébre nem futja a tehetségéből, felkészültségéből „Én nem kérek számon semmit...” A koreográfus és rendező Quittner János szeptember végén lesz 70 éves. Hajának karakterisztikusan ősz, hosszú, sűrű tincseiről enyhén dohogva dörmögi, hogy azokban nemcsak a kor, hanem a gondok szintén bőven benne vannak. MIKLÓSI PÉTER Különböző szakmai díjainak sorát, színpadi táncainak számát már csak lajstromba venni bajos lenne. Kereken fél évszázadot átölelő munkásságában nem is alkotásainak számszerűsége fontos, hanem a bennük feszülő erő, a néptánccal, a táncszínházzal kapcsolatos művészi hitvallás. És ami örök érdeme: mind Szlovákiában (még a múlt század hetvenes éveinek elején), mind később (a nyolcvanas esztendőkben), a világ túlsó felén, Ausztráliában elsőként térítette a tiszta forrásként tisztelt folklórt a dramatikus néptánc felé. Vereknyei születésű, de hát a szülői ház már régen nem áll. 1983-ban kilátástalannak látja az általa 1969-ben Pozsonyban, a Csemadok élegyütteseként alapított Szőttes Kamara Táncegyüttes jogállását és jövőjét; ezért életének egy keserű pillanatában, németországi kitérővel, Ausztráliába disszidál. Melbourne-ben köt ki, ám évek múltán - azonban még a ’89-es rendszerváltás előtt - visszatér Európába. Pontosabban Magyarországra, hiszen az akkori Csehszlovákiába továbbra is tilos belépnie. Csupán a rajkai határsorompóig juthat el, ahol át- átpillangat Oroszvár felé... S mert a közelben, Pozsonytól szinte macskaugrásnyira kíván maradni, a Dunasziget zátonyi ágánál fekvő Sérfenyőszigeten telepszik le. Mindmáig csak tartózkodási engedéllyel él itt, mert - mint mondja - a szíve hangján ma is vereknyei, po- zsonypüspöki srác ő, csak megöregedett... „Két ország között autózom, két kontinens között röpködöm a gyerekeim, az unokáim, a munka és a nyugdíj miatt. Aki egyszer elhagyja a hazáját, nyilván haláláig, hontalan marad” - szól jellegzetesen fénytelen hangján. Csönd ereszkedik közénk. Sérfenyőszigeten, a kertben ülünk, szikrázó augusztusi verőfényben. Tudja, hogy tudom: élete ezerszer több az alkalmi faggató- dzásnál, mégis, immáron nem először, maradunk „csupán” a baráti csevejnél. Pedig nyakán a hét évtized élethelyzeteinek örvénylései igencsak arra predesztinálnák őt, hogy megmondja a magáét. „Talán majd tavasszal, ha hazajövök" - tűzi ki az újabb, sokadik határidőt. Mert a kétlaki mesterkoreográfus novemberben több hónapra újra az Óperencián túlra készül. Vagy vágyik? Jancsi, mert megbocsáss, de negyven éve így szólítlak, szoktál álmodni? Igen. Bár sohasem hosszan, összefüggően, hanem csak úgy bekattan egy-egy jelenet. A pozsonyi Duna-part a legendás propellerrel, a melbourne-i Szent István-templom és az ottani barátaim arca, vagy a Kis- Duna és a régi Vereknye, a mi egykori házunk, a szomszédok portái. Bizonyára már az idősebb kor jele, hogy a gyerekkorom képei jelennek meg a legtisztábban. De előfordul, hogy előre álmodok, önmagamat látom öt-tíz év múlva... És? És aztán semmi. Fölébredek. S nem a jövőn gondolkodom, hanem a mélyen őrzött fájdalmaim nyomasztanak. Te készséggel vállalkoztál erre a társalgásra, most mégis mintha kissé feszélyezve éreznéd magad. Miért? Mert eljutottam egy olyan fordulóponthoz, amikor azt hiszem, inkább befelé kell figyelni, mint kifelé beszélni. Van így. Akkor nem kérdezek keresztbe, hanem beszéljünk erről a fordulópontról! Ha érdekel... Tudod, én az életemet periódusokban élem. Az első szakaszban még otthon voltam a szüleimnél, ismerkedtem a világgal meg elemibejártam. A második periódus, amikor apám beíratott Pozsonyban a Széna téri művészeti alapiskolába, ahol nemcsak táncoktatás folyt, hanem rajzolni, énekelni tanultunk, színdarabokat játszottunk. Úgy gondolta, ez megfelelő iskola lesz számomra, hogy se tízévesen, se később ne legyen gondom a származásommal, mert a családunk osztályellenségnek számított. Ugyanis Beneš elnök dekrétumai a Quittnerek kilencvenöt százalékát érintették; így apám testvérei már 1947-ben faképnél hagyták Csehszlovákiát. A szüleim pedig jól, bölcsen döntöttek hivatásom iskoláját tekintve, bár én akkoriban annyira ellenkeztem, hogy még a balettrudat is leköpködtem... Később azután voltam a Teslában szerszámké- szítő-inas, és persze katona. Életem rákövetkező fejezete viszont már a néptánc, kezdve a sort a Kis-Duna Néptáncegyüttessel, következett a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, a Cse- madok-központ népművészeti osztálya, a főiskola, tizenhárom termékeny esztendőn át a Szőttes, majd az ausztráliai évek, illetve azóta a kétlakiság. Hát ez volt... Eddig. És most? Most eljutottam életemnek egy olyan pontjához, ami akaratlanul is felkavart. Hetvenévesen rengeteg kérdést kell intéznem önmagamhoz. És úgy érzem, ez a mérföldkő lezár egy folyamatot. S jön egy új periódus? Egy olyan periódus, amit még nem látok tisztán. Érzek dolgokat, az erőm szintén megvan még, hogy újra lépni tudjak, csak magamban kell eldönteni, hogy mi az, ami felé. Azt hiszem, ezt szokták művészi útkeresésnek nevezni a tánckultúra, a néptánc világában is otthonosabban mozgók. Én sajnos ez ügyben - minek tagadnám? - készületlen vagyok. Ráadásul botfülű és falábú. Mégis rátapintottál arra, hogy aki a táncművészetben manapság csupán egyetlen útra esküszik, az nyilván nem is ismer másik utat. Vagy egyébre nem futja a tehetségéből, fel- készültségéből. Ma a világ úgyszólván napról napra változik, így a jó értelemben vett kísérletezésnek kétszer olyan létjogosultsága van, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Persze, a néptánc színrevitelének, a táncszínházi alkotásnak továbbra is csak az eredeti folklóranyag lehet a kiindulópontja, de sohasem úgy, hogy annak lelketlen, ötlette- len, már-már plágium ízű meg- elevenedése kerüljön a néző elé. Napjainkban már távolról sem pusztán az üres, faképű mosoly, a funkciótlan csujoga- tó, a formás női combok villanása a néptánc, hiszen aki ma beül egy-egy színház nézőterére, az a táncművészettől is mélyebb gondolatokat, mondanivalót, színpadi üzeneteket vár. Mit jelentett számodra a Szőttes? Álmaim megvalósulását. És a lehetőséget, hogy az együttessel megmutathassam, hogyan gondolkodom én a néptáncról. Egy további célom pedig az volt, hogy a Szőttes táncosai - akiket mindenkor a tanítványaimnak tekintettem - lehetőleg elvégezzék az akkori Népművelési Intézet koreográfusképző tanfolyamait, s így ők jelentsék a szlovákiai magyar néptáncművészet jövőjét. Meggyőződésem, hogy ezeknek a táncosoknak mindmáig megvan az ehhez szükséges művészi tudásuk, kellő látókörük, színpadi tapasztalatuk. Ment is a dolog, akár a karikacsapás, hiszen röpke tizenkét esztendő alatt kereken egy tucat egész estés és négy kamaraműsor premierjét tartottátok! Pont ezért fájlalom, hogy az 1981/82-es évad második felében megszakadt ez a munka, ugyanis a szlovák kulturális minisztérium, ráadásul korábban sohasem tapasztalt hévvel, nekilátott a Szőttes ellehetetlenítésének, felszámolásának. Történt ez egy olyan időszakban, amikor Prágában tarthattuk az Ugorjunk a táncba! című tánc- színházi műsorunk ősbemutatóját, és amelyet a népszerű Žofínban állótapssal fogadott a nemzetközi közönség; ezután pedig hasonló sikerrel még napokig turnézhattunk Csehországban. Hazajövet viszont mindennemű gázsi híján kényszerszabadságra kellett küldeni az együttest, a Csemadok pedig tétlenül szemlélte az eseményeket. Ezt a műsort Pozsonyban csak decemberben mutathattuk be, igaz, egy 1200 nézőt befogadó teremben és átütő sikerrel. Ekkor ért bennünket a döbbenet, mert a felettes szervek reakciója a működésünk felfüggesztése lett. Ez volt az a karácsony, amikor kiutat keresve ebből a zsákutcából a közvetlen munkatársammal, Reicher Gellérttel még szenteste is kérvényeket meg beadványokat fogalmazgattunk, de az ünnepek után is mindenütt zárt ajtókat, süket füleket találtunk, közömbösséget és érdektelenséget tapasztaltunk. Én úgy emlékszem, azokban a napokban-hetekben azt mondogattad: van neked még egy „dobásod”! Nevezetesen a költészet pozsonyi kisszín- házában akkor véletlenül épp téged kértek föl a szaktárca miniszterének, Miroslav Vá- leknek bemutatandó versműsorában a mozgásrendezésre, és mert a próbákon találkoztatok is párszor, megpróbálsz hát bejutni a magosságos tárcavezetőhöz... El is mentem, persze a magam naiv módján. Farmerben, pólóban odaültem az emeleti folyosó lépcsőjére abban a reményben, hogy ha majd Válek elvtárs kilép a dolgozószobájából, akkor szóba elegyedhetünk... Nem telt el tíz perc, megjelent két rendőr, és elcipeltek, mondván, ülősztrájkot folytatok! Ekkor tört meg bennem valami, fölöslegesnek és kijátszottnak éreztem magam; ezért 1983 márciusában egy ausztriai baráti meghívásnak eleget téve a családdal együtt néhány nap szabadságra utaztunk. Onnan is telefonálgattam még Pozsonyba, de jó vagy legalább biztató hírt egyet sem kaptam. Rövid tanácstalanság után Németországba, Münchenbe mentünk, majd hónapokkal később Melbourne-ben landolt velünk a repülőgép. Hogy végül is így döntsél, ahhoz egy világnak kellett összeomlania benned? Nézd, maradjunk annyiban, hogy eléggé érzékeny ember vagyok. A pályám is ezt mutatja, bár mindig megpróbálok tanulni egy-egy kudarcból. Az akkortájt a Szőttessel, meg hát természetesen a veled is történtek miatt még ott munkál benned a csalatkozás, a kiábrándultság tüskéje? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy már nem jutnak eszembe ezek a dolgok, hogy mindenen túltettem magam; bár éppen úgy igaz az is, hogyénnemkérek számon semmit. Senkitől. Ennyi idő múltán minek tenném. így hát nem is bánt semmi? Legföljebb az, hogy Sérfe- nyősziget hiába van csak egy izmosabb kőhajításnyira Pozsonytól, a szlovákiai magyar néptáncmozgalom manapság szinte egyáltalában nem tart igényt a tudásomra. Félreértés ne essék, nem kívánom eljátszani, úgymond, a sértett művész szerepét. De ha hívnak, például hébe-hóba a Csemadok, szívesen segítek. Rosszulesik, hogy téged ma már alig-alig tart számon a szlovákiai magyar köztudat? Hát persze, hiszen a szlovákiai magyar néptáncmozgalom rabszolgája voltam. Aki megkért rá, annak zokszó nélkül és jobbára bérmentve segítettem. De üsse kő, ha ez fáj nekem, viszont a mozgalom egészére nézve ez jóval károsabb, mert a gyakorlatban a gyökerek elvágását jelenti. Pusztán emlékként említem, hogy hajdanán a Szőttesben csak úgy lehetett valaki újoncként táncos, hogy megtanulta képről felismerni és megnevezni a régi táncosokat. Még idehaza évekig az a tudat erősíthetett, hogy másként gondolkodsz, néptáncosként vagy rebellis, hogy küzdesz a valamikori Csemadok meg a kultúrpolitika korifeusaival, Németországban viszont temetőket söpröget- tél, Ausztráliában hórukk me- lós is voltál. Megérte? Részben. Ha nem így alakul az életem, sohasem ismertem volna meg a munkásmentalitást. A Széna téri művészeti alapiskolában ilyesmit nem tanítottak. Hol vannak a barátaid? Melbourne-ben, Vereknyén, a Dunaszigeten? Szétszórva. De odakünn élénkebbek a kapcsolatok, erősebbek, őszintébbek az emberek közötti baráti szálak. És a gerincességnek is nagyobb a becsülete. Ha Ausztráliába szólít a kötelesség, ott mi vár rád? A melbourne-i Magyar Kultúr Kör Néptáncegyüttese, ugyanitt a Gyöngyösbokréta Néptáncegyüttes, a hagyományos Hungarofest, a nevem kezdőbetűit is őrző „QUJ Character 8: Folk Dance Theater, és hát mindig akadnak meglepetés-feladatok is. A szürke hétköznapokon mi érdekel a világból? Számomra a munkáim a legfontosabbak. És persze az unokáim. Betöltik az életemet. Konfuciusz bölcseleté szerint: amikor megszületünk és elvágják a köldökzsinórt, akkor csak mi sírunk, mindenki más boldog körülöttünk és nevet. Te tartalmasat tet- tél/teremtettél eddigi életedben - tudsz mosolyogni? Tudok, bár sohasem voltam egy nagy mosolygó. Nekem inkább a lelkem és annak tükre, a szemem mosolyog. Ha valamitől boldog vagyok.
