Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)

2011-09-10 / 210. szám, szombat

2011. szeptember 10., szombat SZALON 5. évfolyam, 36. szám A gyűlölet mára globalizálódott, nemcsak a szűkebb hazákban és Európában, világszerte a politikai termékenység jegye lett Terek, tűhegyen Manhattan tíz évvel ezelőtt a lángoló ikrekkel - és napjainkban, nélkülük (Képek: TASR/AP Photo/Jim Collins, Mark Lennihan) I. Aki befordul Robbin Ami Silverberg és Böröcz András műterem- lakásának nyílegyenes brooklyni utcájába, az Manhattanre lát. Az ikertorony hiányára. SZIGETI LÁSZLÓ Mintegy két hónappal szep­tember 11-e után arra kért Štefan Hríb, töltsünk egy hetet New Yorkban. Barátként tudta, ottléteimkor számtalanszor föl­mentem a WTC kilátójára, hogy átadhassam magam a látvány­nak. Talán a devalvált tér kivál­totta mentális állapot, felhábo­rodásunk ottani alakzatai érde­kelték, vagy csak szerette volna a megapolisz szeretőjének tár­saságában átélni a fölfoghatat- lant. Vájkálni a sebben. Arany Jánost idézhettem volna neki: nem tudni, emlék itt minden legkisebb hely, a haza teste mindenütt egy sebhely. A bosszú tombolásakor, a Bach- korszakban írta. De Štefan nem ismerheti. Ha elutazom vele, ki- tömettetem magam, mint egy kimúlt sólyom. Hét évnek kellett eltelnie. De ekkor jólesett érzékelni, hogy Robbin Ami Silverberg képző- művészeti munkái az enyém­mel egyívású mértéktartó vi­gasztalásról, lelki segélyszol­gáltatásról szólnak. Kifinomult rajzainak alsó horizontján cet­liként letéphető, kézzel írott üzenetek állnak. Elképzeltem őt, ahogy teleragasztotta velük Brooklynt és Manhattant, kivált a sebhely környékét. Az egyik délután, kifacsartan a két kü­lönc, Gilbert&George vízióitól, a Brooklyn Museumhoz közeli parkban ücsörögtem, amikor megelevenedni véltem Walt Whitman lélekkel teli öreg­asszonyát. Reumás kézmozdu­lattal lecsípte Silverberg rajzá­nak betűüzenetét, amely a ba­nálisán fájdalmas, ám a bol­dogság áhítatával telített vá­gyakozás megértéséről szól, szeméhez emelte, majd reszke- tegen tovább ballagott. Kezé­ben a szegénység bevásárló­szatyra. Szeretet nélkül műkö­désképtelen az emberélet, jó­indulat nélkül nincs megértés - elsősorban ezt szeretnék tuda- tosíttatni Silverberg tündökle­tes finomságú munkái, de mindeközben néhány végezet­szerűségre utaló mozzanattal azt a fortéimét is tudomásunk­ra hozza, hogy megint mindent eluralt a közömbösség és a gyűlölet torzszülöttje, a hábo­rú. Toldalék, hogy munkáinak személyessége felidézte a Si­mone Weil-i kegyetlen részvé­tet, és Dosztojevszkijt, hiszen az egzisztencialisták előfutára­ként elsőként ő vetette fel a vi­lág abszurditását. II. Folytatnám azzal, hogy há­ború van. A két világháború, s az őket követő hidegháború nyomán az állandósult háború korába léptünk. A huszadik szá­zad az egoista nemzetállamok és az iparosított népirtás száza­da volt. Százmilliók lelkesedtek a fasizmusért és a kommuniz­musért. Százmilliók remény­kedtek a kollektív megváltás­ban, s csak néhányan érzékel­ték, hogy a csodavárásban a ha­láltánc ritmusa lüktet. Ez a két ideológia teremtette meg az eddigi két európai forradalom, az Angliából induló ipari és a francia társadalmi ellenforra­dalmát. De nagyapám nem az ipari meg a társadalmi, hanem a negyvennyolcas nemzeti forra­dalomra volt büszke. Sosem te­kintett túl a magyar látóhatá­ron. A gőzgép, a Code Napoléon és egyéb jogi kodifikáció nem izgatta, legfeljebb mint erény­ből, de inkább kényszerből ho­nosítandó szükségszerűség. Hűséges alattvalóként még 1918-ben is hitt a királyságban. Trianont követően a méltóság kőlenyomataként hordozta szí­vében az egykori államhatáro­kat. Összhangban a korabeli magyar szellemmel, búskomor revizionista lett, s ha élt volna, magyarsága okán Kádár Jánost is csodálta, de legalábbis elis­merte volna. A nemzeti felsőbb- ség alattvalójaként sosem baj- molódott közgondokkal, szinte mindenben viharosan enge­delmeskedett. Napjainkban az ő szelleme kérvényezi a magyar állampolgárságot. A szabadságharcot a nemzeti eufória majdnem mindenütt forradalomnak nevezi, azon­ban a lokális szabadságharcok és az emberi társadalomfelfo­gásban radikális változásokat eszközlő két említett forrada­lom hatósugara messze nem azonos egymással. Az egyik a kontinentális méretű, a másik a provinciális hatékonyságot je­lenti az idő sodrában. Barbár elme volna, aki fölcserélné e kettő megértésének és megkö­zelítésének térképét. Az egyik, költői képpel szólva, maga az égbolt, a másik útvonal, amely fölvezethet rá. Ha. A közép-eu­rópaiság közöse mindent felna­gyít. Nem a ravaszdiság vagy alattomosság okán, hanem me­tafizikai sunyisággal. Ugyanúgy működik, mint a terrorizmustól való félelem közöse. Amely lét- fontosságú éberség, de szerke­zetének ráfogásos jellege ugyanúgy a kirekesztés gyűlö­letfokozó mechanizmusaiból építkezik, mint minden háború. Mintha a gazdasági és pénzügyi válságból, amely korántsem biztos, hogy azonos azzal, ami­nek jelöli magát, és a kórként terjedő anyagi világszegény­ségből nem telne reális szemlé­letmódra, legfeljebb hamis ön- és helyzetértékelésre, és valami folytonos késettségről árulkodó realitáshiányra. Ady intelme örök. Nem válságban, hanem nagyítások és sunyiságok szo­rongató öntörténeteiben él a vi­lág, benne Közép-Európa, Ma­gyarországgal és Szlovákiával egyetemben. E két ország ter­melékenysége a világ évi össz­termékének mindössze 0,33 százalékát képes nyújtani. Nem olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat, de sajnos olyanok sem, amilyenek szeret­nénk lenni. S hogy mi a térség egyik legnagyobb pofátlansá­ga? Hogy a fasiszta és kommu­nista szellemiség farvizén tá­madja a terrorizmust. III. Amióta átadták, berlini tar­tózkodásaim során még sosem tudtam elkerülni a Holokauszt Emlékművet. A meggyilkolt eu­rópai zsidóság tiszteletére emelték a legfőbb tettesek or­szágában. Hosszú, gazdag vita után. Több ilyen tér él bennem. Irodalmi, képzőművészeti, ze­nei, de csak a fizikailag konkrét terek működnek úgy, mint szú­rás a szembe. Ezek a terek nem annyira a művészetükkel', mint inkább a nyerseségükkel, bar­bárságukkal tartanak fogva. Többnyire talán a diadalérzet vezetett vissza a kőtömeghez. A puszta esély örömének megelő­legezése, hogy mégiscsak le­győzhető minden őrült hata­lom. Pár méterre húzódott a faj­tiszta egység kancelláriája és Hitler bunkere. Goebbelsé pe­dig ma is érintetlenül rejtőzik a műemlék mélyén. Akár az elé­gedettség nyugalmával is el- tölthetné az embert, hogy sza­badon járhat a törvényesített téboly fészekhelyén, ha zsigere- iben nem érezné a bejáratnál olvasható Primo Levi-idézet igazát: „Megtörtént, követke­zésképpen újra megtörténhet. Lényegében ezt akarjuk mon­dani.” Fiatalabbként úgy vél­tem, az emberi kreatúra gyűlö­letszükséglete kisebb, mint a reményszükséglete, de ma már tudom, hogy értelmetlen szem­beállítani ezt a két fanatizmust, hiszen mindkettő a félelem tö­véről fakad. S de facto mind­kettő figyelemelterelés arról, hogy a félelem alávetett vi­szonyban tart. Hitler bukását követően a ki­alakult helyzethez és a reális mértékhez ragaszkodó néme­tek euklideszi világának is több mint húsz év kellett a kilábalás­hoz. Ennyi idő kellett túlhergelt hegemón hajlamaik megzabo- lázásához, a fel- és újjáépülés- hez, ahhoz, hogy vereségükkel megbékélve méltósággal mász­hassanak ki bűneik démonikus szakadékából. Sok magyar szá­mára máig fölfoghatatlan, hogy a német megújulás képes volt hatalmas német területekről és több millió német emberről le­mondani. Pedig csak időben fel­ismerték, akkor szabadulhat­nak meg a német szellem koc­kázati ellensúlyától, s bújhat­nak ki a gyanúnak még az ár­nyékából is, ha egyszer s min­denkorra feladják a revizioniz- musra okot adó bázisaikat. Igaz, a németek nem tagadhat­ták bűnösségüket, ez lett a sze­rencséjük. Ä bűn vállalásának elkerülhetetlensége felszaba­dít, szembenézésre, lemondás­ra alapozó erőgyűjtést követel. Tiszta lapot. A csatlós vezeklése azáltal válik bonyolulttá, hogy bűnösségét hárítva a bűn erede­tét nem ismeri el sajátjának, és a kíméletlen önszembenézés hi­ányában tisztázatlanul maradt múltja lehetetlenné teszi csele­kedeteinek hitelét. IV. Láttuk, hogy ezek a győzel­met ígérő ideológiák az egység biztonságát és könnyebb létet reveláló őrülteket juttattak ha- tahatalomra. Hitlert és Sztálint, meg a gépezeteiket működtető mutánsaik seregét, akik áthágva (folytatása a túloldalon) Pillanatkép az egyik broadwayi McDonald's felől: 2001 és 2011 szeptemberében (Kép: TASR/AP Photo/Mark Lennihan)

Next

/
Oldalképek
Tartalom