Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)

2011-08-11 / 186. szám, csütörtök

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 11. www.ujszo.com MOZILES A majmok új bolygója Akinek nincs élménye A majmok bolygójával kapcso­latban, az azért, akinek van - látta Tim Burton tíz évvel ezelőtt készült A majmok bolygója című moziját, eset­leg a még korábbi verziók va­lamelyikét - az azért fog be­ülni a moziba Rupert Wyatt rendező A majmok bolygója: Lázadás című sci-fijére. Kö­zönségcsalogató produkció már magával a címmel és a filmtörténeti hátterével, és minden bizonnyal közön­ségsiker is lesz. Erre utal a tény, hogy a premierhétvé­gén Észak-Amerikában 54 millió dollárért keltek el rá a jegyek, ezzel a produkció el­ső lett az ottani kasszasiker­listán. A pénztárrobbantó si­ker ellenére az új műaTim Burton-os opus első hétvé- gés nézettségét nem szár­nyalta túl. Talán mert túl sok meglepőt nem hoz azon túl, hogy alko­tói meglovagolták a techni­kát. Olyan majomlényeket teremtettek animációval, hogy azokat a képességeket, amelyekkel ezek a filmbéli lények élnek, még a sci-fi lepie alatt is nehéz elfogad­tatni. Ez a leginkább kizökkentő: hogy a karakterklisékre és megoldássablonokra építő sztori abszolút hiteltelenbe megyei (nem elsősorban az ábrázolt majomintelligenci­ára gondolok). A lázadásig, illetve a táma­dásig azonban képes elra­gadni a látvány, bár már ad­dig is érezhető, ki a jó, ki a rossz a mesében. Ám a törté­netjó ideig pontos érzékkel dolgozik olyan motívumok­kal, amelyek telibe hatnak az érzelmekre (pl. amikor a be­zárt főmajom, Caesar olyan ablakot fest a falra, amilye­nen korábban otthon nézett ki a szabadba; s az apa-fiú kapcsolat is végig ilyen). Az érzelmi ráhatás a főmajom viselkedésével és intelligen­ciájára épülő cselekedeteivel irányított a leginkább: ma­gával ragadó ereje van annak a bájnak, amely a majmot körülveszi. De az abszolút pozitív kisugárzású James Francónak, illetve az általa életre keltett figura, Will Rodman naivitásának úgy­szintén vonzereje van. Az alapötletből izgalmasan és humorosan, emberi lép­tékkel követhetőn bonta­koznak a szálak, mígnem minden megtörik, és a film átmegy túl hangos, túl tűzo- kádó akcióőrületbe, amely­nek pusztító lángjait szép romantikus csöpögéssel olt­ják el a végén. Tallósi Béla Értékelés: <#«QO Az abszolút pozitív hős, Will Rodman (James Franco) és ro­konszenves társa, Caroline (Freida Pinto) (Fotó: Bontonfilm) Egy hét munka, kacagás, egy összetartó kis csapat, könyvborítókról lelépett bálványok Ir(T)áS - IRodalmi Tábor STb Nem titok, hogy az SZMÍT tehetségkutató és -gondozó munkáját látva és benne ténykedve erő­södött meg az elhatáro­zás bennem, hogy Ma­gyarországon is szükség van egy hasonló rend­szerre, így született meg az Ir(T)áS tábor ötlete. CSAPODY KINGA Ezt a Szépírók Társasága és szerencsére az NKA is támoga­tandónak ítélte, és elkezdhet­tük szervezni az augusztus 1. és 7. közötti időszakra az IRo­dalmi Tábor STb névre keresz­telt rendezvényt. A helyszín Visegrád, a Mo­gyoróhegy teteje, igazán mesés díszlet az alkotáshoz. Huszon­négy középiskolás, egyetemis­ta költözött be augusztus 1-jén a faházakba, azzal a céllal, hogy minél többet tudjanak meg a kortárs irodalomról, vé­leményt kapjanak saját szöve­geikről, feladatokon keresztül teszteljék magukat. Az ország minden pontjáról érkeztek - Pécstől, Szegeden át, Veszp­rémig -, valamint Szlovákiából is hárman, Miklós Eszter, Nagy Csilla és Puzsér Zsuzsanna. A szemináriumi munka négy csoportban zajlott, mentorok terelgették a legkülönfélébb olvasottsággal és technikai tu­dással érkezett markáns karak­tereket - Bíró-Balogh Tamás, Szabó Tibor Benjámin és az én csoportomban prózások és lírá­sok egyaránt kerültek, Jenei László a kritikaírás fortélyait próbálta átadni a rábízottak- nak, pihenésképp pedig ők is elvégezték a közös feladatot - náluk közös novella született. Az irtás, a tábor és a nagyvillám szavaknak kellett beépülniük a szövegekbe, ezt igazán egyedi módokon oldották meg - kinél indiántábort idézett a nagy vil­lám, kinek mellkasra tetoválva jelent meg, valaki szúnyogot, darazsat irtott, mások érzel­meket vagy épp férfiasságot. Talán az sem véletlen, hogy az a csoport, ahol a FIK-es fiata­lok voltak, talált ki magának egy fiktív női karaktert, Hajdú Hanna Zoét, és írta meg kalan­dos életének momentumait. Hogy a fiktív személyekkel kü­lönösen aktív viszonyt ápol-e az, aki Tsúszó Sándor mellett nő fel, vagy a Hizsnyai Zoltán­nal folytatott beszélgetés - mely során mesélt a szlovákiai magyar irodalomról az Iródiá- ról, és olvasott a Tsúszó- életműből is - adta az ötletet, vagy az őszi Textúrán kreált Cservenka Krisztián született újra Zoé (szöveg)testében, nem tudni. A feladatokon és javítgatáso­kon kívül a napközbeni előadá­sokból is rengeteget lehetett ta­nulni, például ikonográfiát, a szemiotika alapjait, vagyis a képző/művészetről való más­hogy gondolkodást Géczi János a reneszánszon messze túlmu­tató előadásából. Vagy épp a nyomtatott irodalmi lapokról és az online felületekről, portálok­ról. Hogy hova lehet vagy ér­demes és miként szöveget kül­deni, melyek azok, amikre napi rendszerességgel illik ránézni. Kosztolányiról is lehullt az iro­dalomkönyvek sztereotípiája, bicikliztünk a vajdasági magyar irodalomban Török Zolival (a szerző, Aaron Blumm és beszél­getőtársa, Ladányi István navi­gálásával), és Erdély sem ma­radt ki, Balázs Imre József ava­tott be minket az ottani kortárs irodalmi életbe. Az igazi íróportrék azonban esténként keltek életre, eljöttek közénk, hogy válaszoljanak a felmerülő kérdéseinkre, taná­csokat adjanak, olvassanak ne­künk. Varró Dani hajnali kettő­kor még bírta a költészetről va­ló diskurzust, és a reggelinél már újra figyelmesen hallgatta, ahogy az egyik táborlakó sza­valja neki verseit. Háy János olyan vehemensen, akkora át- érzéssel beszélt az alkotási fo­lyamatról, és mindez olyan szépen összecsengett azokkal, amikről szemináriumokon be­széltünk, hogy mindenkit lenyűgözött. Grecsó Krisztián nem csak íróként és szerkesz­tőként volt jelen, hanem az este egy pontján gitárt ragadva még koncertezett is, a Kispál-vonu­lat egy idő után átfordult Csók­királyba, sőt még azt is meg­tudtuk, hogy Kossuth Lajos mit üzent. Garaczi László táboro- zós novelláján, a Sóderezésen röhögött mindenki a legtöbbet, a csapat együtt élt a szöveggel, feleségét, Nagy Ildikó Noémit meg azért várták külön, mert Eggyétörve című prózakötetét szedték szét darabjaira a kriti­kaírók. Karafiáth Orsolya és Csema-Szabó András színpadi marakodása is szórakoztató volt, a szövegeikkel pedig bebi­zonyították, hogy a médiahac- keken túl is, valóban megér­demlik a figyelmet. Az utolsó esti tábortűz mel­lett Csapiár Vilmos, a Szépírók Társaságának elnöke mondott véleményt" a gálán elhangzott szövegekről, értékelt, Kollár Árpáddal és Balázs Imre József­fel együtt tanácsokkal látta el a fiatalokat. A gitár és a táborla­kók hangja még szombaton is betöltötte a hegyet, és reméljük jövőre is be fogja, még többen csatlakoznak hozzánk, addig pedig marad a szöveggondozás, amihez szintén lehet csatlakoz­ni az Ir(T)áS facebook oldalán vagyablogunkon. Nulladik napon még nem volt ennyi ember a Szigeten; s talán nem túlzás leírni, hogy máris lezajlott az idei fesztivál legjobb koncertje Mindenkit meghódított a kis herceg JUHÁSZ KATALIN Budapest. Az aggodalom szerencsére feleslegesnek bizo­nyult: nem volt elégedetlenség, az utolsó sorokban is jól szóra­koztak, és senki sem dúlt-fúlt, hogy rosszul lát, és nem tudja megközelíteni a színpadon cso­dát művelő apró embert. Prince nem egy langaléta termet, nem is a legfiatalabb a maga ötven­három évével, a végére mégis beleszerettek a kiscsajok, sőt az őket kísérő férfiak is elégedet­ten rángatóztak a tömegben. Nulladik napon még nem volt ennyi ember a Szigeten. És hogy milyen volt a koncert? Nos, talán nem túlzás leírni, hogy máris lezajlott az idei fesz­tivál legjobb koncertje. Ez az ap­ró ember hatalmas zseni. A régi számait is abszolút frissen tudja tartani, áthangszereli, kor­szerűsíti őket, a főleg nőkből álló zenekar tagjai, ha kell, bravúro­san vokáloznak és énekelnek is, a fény- és hangtechnika szintén jelesre vizsgázott, Prince pedig már az első tíz percben meghó­dított mindenkit, hogy aztán két és fél órán keresztül azt csináljon velünk, amit akar. Ha azt kérte, hogy lendüljenek magasba a ke­zek, az utolsó sorokban is csá- polni kezdtek, ha pedig énekel­tette a közönséget, még én is be­kapcsolódtam, pedig nekem az­tán tényleg nincs hangom. A leg­szimpatikusabb az volt, hogy szemmel láthatóan ő is élvezte a koncertet, egyáltalán nem tekin­tette vidéki hakninak. A fesztivál honlapján valaki azt írta, ez volt a nyolcadik Prince-koncertje, de ez volt a legjobb. Nos, ez min­dent elmond. A hardcore-fanok egyébként már fél öttől ott álltak a nagy­színpad első soraiban, és ez komoly teljesítmény, mert fél kilencig kellett várniuk a pop­ikonra, akiről állítólag soha nem lehet tudni, mit kapunk tő­le. Hírlik, hogy zenekarával 120 dalt próbált el a koncertturné előtt, hogy mindenütt mást kap­janak a rajongók, azok is, akik országról országra követik őt. Funkys szettel kezdett, a Pop Life és a Musicology után pedig rövid szünet és a kötelező átöl­tözés után megszólalt a Cream, utána a nyolcvanas évek ro­mantikus megaslágere, a Purple Rain, ami alatt bíbor konfettiesőt zúdítottak a nya­kunkba. Aztán a ráadásban jött egy egyveleg, pár perc egy cso­mó slágerből (When Doves Cry, SingOtheTime...) Áz, hogy remek hangja van, nem meglepő, elvégre énekes. Azt is tudjuk, hogy egész jól gi­tározik és zongorázik. Amikor viszont basszusgitárt ragadott és lejátszott rajta néhány futa­mot, tényleg leesett az állam, mert ilyen basszusmeneteket rég hallottam bárkitől. De nem ez volt a legelképesztőbb, ha­nem az, hogy a számok alatt ritmusra beszélt, mintegy a dal­ba rímekkel beleimprovizálva kommunikált a zenészeivel és a világítókkal. Ez valami egészen fenomenális ritmusérzékről ta­núskodik. A második ráadáskor a Let’s Go Crazy-vel indult az 1984-es Purple Rain-lemezről, persze rendesen áthangszerelve, mo­dernizálva. Aztán elénekelte nekünk a Nothing compares to you-t is, amelyről megoszlanak a vélemények, hogy Sinead O’Connor énekli-e jobban, vagy Prince, de az biztos, hogy Prince írta, úgyhogy akkor énekli, amikor csak kedve tartja. Ekkor már sírtak a lányok az első so­rokban, a kivetítőn többször mutatták őket. A legszebb a vége volt. A vo­kalista lány lement a közönség közé, és egy csomó emberrel tért vissza a színpadra. Az a 20-25 szerencsés ott táncolha­tott az est sztárjával. Olyan volt, mint valami klubkoncerten, le­számítva a marcona biztonsági­akat, akik nyilván bárkit tarkón csaptak volna, ha kárt tesz a kis hercegben. De persze felesle­gesnek bizonyult az aggoda­lom. Hiszen bármennyire is a show része volt ez a pár perc, úgy tűnt, tényleg barátok tán­coltak ott együtt... Miklós Eszter, Nagy Csilla, Puzsér Zsuzsanna Ez az apró ember hatalmas zseni...

Next

/
Oldalképek
Tartalom