Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-30 / 201. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 30. Keddi faggató 9 Baki Attila: A szlovák nemzeti felkelésről mindmáig nem merünk eléggé nyíltan, az összes történelmi együttható figyelembe vételével beszélni Nyitott tétel, nem csak történészeknek (Somogyi Tibor felvétele Juraj Spitzer 1992-ben közreadott véleménye szerint a szlovák nemzeti felkelést mindig az épp hatalmon lévő személyiségek - az 1944 nyarán/őszén történtek egyéni politikai célokra hasznosítható örökségét papolva - kisajátították önmaguknak; miközben a valóságban történtek öröké már-már a tartalmátveszítette. MIKLÓSI PÉTER Ténynek tény, nyilván nem alaptalanul szaporodnak az olyan, a fentiekkel rokonítható vélemények, hogy a Közép- Szlovákiában kirobbant felkelést mind a történelemtudomány, mind a társadalmi érdeklődés évtizedeken át nem a história tényei, hanem az ideológiák és a napi érdekek tükrében vizsgálta. De e tekintetben mi a helyzet bő húsz évvel a rendszerváltás után? A kérdést Baki Attila szlovákiai magyar történésznek szegezem, aki Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte tanulmányait, s az egyetemi éveit lezárandó szakdolgozatát Ipolyság zsidóságáról írta. Jelenleg az akkoriban hivatalos nevén „Bars-Hont közigazgatásüag egyelőre egyesített vármegyék” 1938-1945 közötti történelmével és zsidóságának történetével foglalkozik. Pár éve élénk visszhangja volt egy budapesti történészkonferencián A zsidók Szlovákiában 1939-1942 című előadásának; legfrissebb szakmai sikere viszont, hogy idén a New York-i Randolph Braham professzor szerkesztésében megjelenő Tanulmányok a ho- lokausztról V. című kötetben látott napvilágot tanulmánya. Központi kutatási területe tehát a holokauszt, de mint beszélgetésünk során kiderült, a szlovák nemzeti felkelés témakörében szintén biztos otthonossággal tájékozódik. Történészi vizsgálódása bizonyára sok szempontból fontos, de már az sem érdektelen, hogy olyasvalaki, aki a hazai történészek fiatalabb nemzedékéhez tartozik, vajon mikor és milyen tálalásban találkozott a szlovák nemzeti felkeléssel? Tizenhét évesen került a kezembe egy olyan munka, amely első kíváncsiságomban sok újat mondott nekem ebben a témakörben. Hogy azután elmélyültebben is foglalkozzam a szlovák nemzeti felkeléssel, ahhoz már az egyetemre kellett kerülnöm. Noha csaknem hét évtized telt el a Szlovákiában 1944-ben történtek óta, a felkelés szélesebb mederbe ágyazott hátteréről - legalábbis a köztudatban és objektív szemmel - vajmi kevés tudható. Első kézből mi lehet ennek a magyarázata? Gondolom, hogy a szocializmus négy évtizedét megélt idősebb emberek már nemigen foglalkoznak a felkeléssel, a fiatalabb generáció pedig, ahogy manapság „ülik”, amit csak lehet, azt elhanyagol. Pedig napjainkban szinte minden idevágó tanulmány könnyűszerrel hozzáférhető. Sőt! A szóban forgó témakörben már a rendszerváltás után írt magyar nyelvű munkák is olvashatók. Ön történészként nyüván joggal fájlalja a szlovákiai közvélemény közömbösségét. Ennek talán egyik valószínűsíthető oka, hogy - nagyobb időívben tűnődve - a szocializmusban nem volt módi mindavval behatóbban foglalkozni, ami az évente nagy pompázattal ünnepelt dátum: 1944. augusztus 29-e előtt történt... Pedig éppen az előzmények tudatában nem is ez volt a felkelés kitörésének tervezett időpontja! Viszont a két előző napon már olyan események történtek, amelyek arra késztették a német haderőt, hogy megkezdje Szlovákia megszállását. Az egyik ilyen affér Rózsahegyen történt, ahol az akkor már hónapok óta szerveződő partizánok német polgárokat végeztek ki; a rákövetkező incidens színhelye Turócszentmárton volt, amikor is az itt lévő partizánegységek egyszerűen likvidáltak egy 28 fős, Romániából visszatérő német küldöttséget. Ezek a fejlemények késztették augusztus 29-én a kora hajnali órákban az akkori szlovák állam vezetőit, illetve személyesen Tisót, hogy Németország pozsonyi nagykövete révén a német haderő bevonulását s ezzel a rend helyreállítását kérje. Erre a lépésre a Közép-Szlo- vákiában, főként Besztercebánya környékén tavasz óta szerveződő partizáncsapatok válasza a felkelés, bár annak idő előtti kirobbanása volt. Tiso miért tartotta fontosnak, hogy a német hadsereg megjelenjen Szlovákiában? Mert mmd ő, mind az ország többi vezetője is érezte, hogy egyre fokozódó feszültség van a társadalomban. Hallatták hangjukat a rendszer ellenzői, illetve a magas katonai körökben is egyre többen hangoztatták: Németországgal eddig és ne tovább! A Rózsahegyen és Turóc- szentmártonban augusztus 27-28-án történtek csak kiváltó okai voltak az események föl- gyorsulásának. Ráadásul pár nappal korábban a román királynak sikerült elérnie országának kilépését Hitler szövetségeseinek táborából. Tiso tudta, amennyiben meg akarja tartani a hatalmát, ahhoz német felügyeletet kell biztosítania. Idestova hét évtizede esett történésekről beszélgetünk. Ekkora időköz elmúltával mi az oka annak, hogy a szlovák nemzeti felkelés megítélésére mindmáig a kettős történelemszemléletjellemző? Mai szemmel vizsgálódva kár volna túl sok szót vesztegetni a kommunizmus évtizedeinek egyoldalú történelemszemléletére. Ugyanakkor látni tanácsos azt is, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz-huszonkét esztendőben valóban kétpólusúvá vált az sznf történészi megítélése. A szélsőjobboldali történészek negatív értékítélete alapján a felkelés kitörése Szlovákia számára hátrányos volt, mert állításuk szerint a felkelők az akkori jólét ellen fogtak fegyvert. Tény, hogy az akkori szlovák állam gazdaságpolitikája, fejlettségi szintje - a német megrendeléseknek köszönhetően - 1944-ig távolról sem volt az utolsó a hitleri csatlósországok sorában. Ezzel szemben a kortárs szlovák történészek közép- és fiatalkorú nemzedéke nem ebből a kirakatállami jólétből indul ki, hanem őszinte, nyüt szemléletű és tárgyilagos a felkeléssel kapcsolatos kutatásai közreadásában. Azok a munkák, amelyeket ebben a témában végiglapoztam, rendre erről tanúskodnak. Kettőnk társalgása 2011 nyarán zajlik, ezért 67 esztendő távolából bizonyosan rákérdezhetek: 1944 augusztusa, a szlovák nemzeti felkelés élő történelem? Az évforduló közeledtével mindig napirenden van, egyébként nem jellemző. Eszerint a hétköznapokban, az ország természetes büszkeségeit tekintve, nem is örökbecsű hivatkozási alap? Meg-megjelenik, de a napi politika szintjén. Történészként ellenben nem az én tisztem értékelni, hogy az aktív politikusok mikor, miként nyilatkoznak, milyen szövegkörnyezetben említik föl az sznf-et. Gondolom, annyi okvetlenül leszögezhető, hogy az a fasizmus elleni fegyveres megmozdulás volt. Ennek tükrében hová sorolandó a nemzetközi antifasiszta egységfrontban? Más szavakkal: minő hullámokat vert? A maga nemében az egyik legjelentősebb Hitler-ellenes felkelésnek minősítendő. Függetlenül attól, hogy a számok nyelvén hány résztvevőről beszélünk. Egyesek 50-60 ezer szlovák katona és 18 ezer partizán részvételéről tesznek említést, ezzel szemben más történészek e számadatokat minimalizálva 14-15 ezer katonáról és 2500 partizánról beszélnek. Ami viszont tagadhatatlan, az a felkelés sokszínűsége és antifasiszta üzenete, hiszen a görögtől a zsidón át az amerikaiig, vagy a magyartól a francián át a lengyelig még tucatnyi más nemzet fiai is igazolhatóan részt vettek benne. Melyek voltak a felkelés tagadhatatlan tévedései, negatívumai? Elsősorban a hibás, katonai szempontból összehangolatlan időzítés. Ezért tárgyüagosan megállapítható, hogy tulajdonképpen már az elejétől fogva bukásra volt ítélve. Ráadásul ez a kaotikusán irányított partizánharc számos esetben fölösleges kegyetlenkedést, embertelenséget vont magával. Persze, negatívumokat mindig mindenben nagyon könnyű találni; a história tudományának ennyi esztendő távolából ezért is van szüksége a történészi objektivitásra. Mert nem kevésbé igaz, hogy a szlovák nemzeti felkelésnek pozitív hozadéka is volt. Például az, hogy a szlovák nemzet - amely 1944 augusztusáig hithűen a németek oldalán állt - ezzel a vállalással megmutatta, hogy a háború után a győztesek táborába sorolandó. Több történelmi forrásmunka is utal arra, hogy Sztálinnak nem volt fontos az sznf győzedelme... Megítélésem szerint a felkelés kimenetele Sztálin szempontjából teljesen közömbös dolog volt, hiszen a Vörös Hadsereg már régen az ország keleti kapuja előtt tartózkodott, csupán a duklai hágónál folyó harcok tartottak a vártnál hosszabb ideig, és a szövetséges nyugati haderők szintén a közelben jártak már. A kérdés csak az volt: ki hová ér oda előbb? A Vörös Hadsereg duklai megtorpanásának tudatában érdekes részletkérdés, hogy Szlovákiát a nyugatiak sem bombázták, holott az angol légierő gépei 1944-ben már bőven képesek lettek volna a berepülésekre. Mivel magyarázható ez a kivárás? Erre nem tudok egyértelmű választ adni, legföljebb holo- kausztkutatóként visszakérdezni: miért nem bombázták le az Auschwitzba vezető vasútvonalakat? Erről a dilemmáról is mindmáig megoszlanak a vélemények. Miért volt annyira erőtlen, már-már pipogyamód gyámoltalan a szlovák hadsereg? Például a pozsonyi helyőrség hétezer katonája zokszó nélkül megadta magát ezer német katonának! Mert a szlovák haderő a szó eredeti értelmében megosztott volt. Egy szűkebb tiszti csoport már jó pár hónappal 1944 augusztusa előtt a felkelés előkészítésén, a németekkel szembeni ellenállás megszervezésén fáradozott. A tiszteknek egy másik, számottevően nagyobb csoportja nem volt feltétlen híve a felkelésnek, sőt a németektől való elpártolásnak sem. Ezért a szlovák hadosztályokat mind az ország nyugati, mind a keleti részében a németek könnyen lefegyverezték; a felkelés hadászati központjának számító Közép-Szlovákia pedig erősen magára maradt, és a németekkel szembeni fegyveres szembefordulás hatósugara sem nyúlt túl ezen a régión. Arról vannak-e ma már adatok, hogy a partizánok soraiban akadtak-e a németekkel összejátszó kollaboránsok? Néhány éve létrejött egy kiállítás, amely címében a partizánokat említve élére állította a kérdést: hősök vagy banditák? Ez eleve kényes megközelítés, ráadásul a partizánokat hamis általánosítással gyükoló és rekviráló banditákként mind egy kalap alá venni súlyos igazságtalanság volna. Bár nyilván akadtak, akik nem pusztán a jó ügy érdekében cselekedtek. A jeles történész, Jozef Jablonický utalt egy interjúban arra, hogy a szlovákiai levéltárakban ezerszám találhatók iratok arról, ki kit jelentett föl, ki kit juttatott börtönbe. Evvel vajon mikor fog szembenézni a honi társadalom, a szlovák közvélemény? Minden történelmi szembenézésnek nincs egyéb előfeltétele, mint az akarat. A régebbi mozidarabok közül elég Jancsó Miklós filmjére, a Hideg napokra gondolni, vagy akár egy vadonatúj történelmi vallomást, a Lidice című cseh filmdrámát említeni... A Jablonický úr által sürgetett múltfaggatással egyelőre valóban adós a hazai történetírás. Az adósságtörlesztésnek ez a fejezete már csak azért is fölöttébb időszerű lenne, mert a levéltári dokumentumok önmagukért beszélnek ugyan, de a levéltárakban az 1989 novemberét követően elő-előfordultakra gondolva, bizony annak lehetőségét sem tartom kizártnak, hogy az sznf kevésbé dicső mozzanataira utaló személyes anyag itt-ott nem vész el, csak„átalakul”. Nocsak! Eszerint a fizika törvényszerűségei, a sumákolás vektorai mentén, a história berkeiben is érvényesülhetnek. Különösképpen, ha egyazon történelmi eseményről, egyazon országban egyesek a szó eredeti értelmében bátran vállalt felkelésről, mások polgár-, netán testvérháborúról beszélnek. Miként látja hát a gyakorló történész: mikoron jövend el ama idő, hogy az egyelőre több részletében is nyűt tételnek tűnő szlovák nemzeti felkelésről a józanul gondolkodó polgár számára egy árnyalataiban is őszinte, elfogadható és teljes kép alakuljon ki? Nem szokásom sem összeesküvés-elméleteken gondolkodni, sem csodavárásban reménykedni. Inkább örök optimistának tartom magam. Ennek fényében abban bízom, előbb-utóbb akad történész, aki azt mondja: nekiülök, feltárom, összegyűjtöm, és amit csak lehet, azt a széles nagyközönség elé tárom, hogy az majd szabadon alkothasson magának véleményt. Úgy saccolom, hogy egy üyen valóban leülepedett, valamennyi aspektusában kiforrott szintézis megjelenésére cirka tizenöt-húsz évet kell még vámunk.
