Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-02 / 178. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 2. Keddi faggató 13 Bandor Éva: Én itt jól érzem magam, miért kívánkoznék hát Pestre, Pozsonyba, szappanoperákba, bárhová? Ezt a közeget, ezt a társulatot szeretem A szerepet, erős lélekkel, élni kell Huncut mosoly. És nevető szemek. Noha időnként hosszan elgondolkodik, különös derű árad belőle. De beszélni végig komolyan beszél. Féltő szavakkal, kissé aggódva. Akkor is, ha könnyed témák kerülnek szóba. Például Kéménd, gyermekkorának faluja, ahonnan becsületet, tartást, tisztességet hozott magával az életbe. MIKLÓSI PÉTER Főszerepeket, mi több, előadásokat építenek rá. Nem véletlenül persze, elvégre figuráinak emlékezetes karaktert ad. Egyébként is pontosan fogalmaz, mint aki tudja tartani életének fontossági sorrendjeit. Búcsúzáskor megköszöni, hogy interjút kértem tőle; nem ok nélkül azt hitte/hiszi: 40 évesen, pályája teljében sem igazán fontos a mindkét színházunkkal eléggé mostohán bánó hazai magyar sajtó számára. A 2004 tavasza óta Jászai-díjas, 2011 júniusától pedig Ferenczy Anna-díjas Bandor Évával Komáromban, a Jókai Színház emeleti társalgójában találkoztunk. Nyüván örül a komáromi színtársulat szakmai, ráadásul korhatárhoz kötött díjának! Hát persze. Hiszen az utolsó pillanatban, még pont a negyvenedik születésnapom előtt pár héttel vehettem át ezt az elismerést. így viszont duplán is kötelez. Mind a társulattal, mind a díj alapítójával, Ferenczy Annikéval szemben. Ővele, szerencsémre, több darabban is együtt játszhattam még a színpadon, s azoknak az előadásoknak emlékét esztendők múltán is élénken őrzöm. Annak pedig külön örülök, hogy Annika személyesen is a ott lehetett a díjosztó évadzáró ünnepélyen. Éva, hogy most sem a lakásán vagy egy presszóban beszélgetünk, számomra azt jelzi: a nyári szünet alatt sem képes teljesen elszakadni a színházától. Elárulná, milyen hát a saját, privát világa? Teljesen hétköznapias. Ha befejezzük ezt a beszélgetést, szaladok haza szilvásgombócot főzni. A gyerekemmel együtt imádjuk. Frissen, egy kis fahéjas cukorral, pirított zsemle- morzsával. Vagy mákkal, ahogyan a nagymamám csinálta, akitől egy régi darálót örököltem. Az istenien kisajtolja a mákszemekből a fincsi olajokat. Nyaranta különösen szívesen vagyok háziasszony, mert a vakációban a gimnáziumban tanító párom is otthon lehet. És különben? Főzés, mosás közben is színésznő? A színházi évad alatt bizony igen. Nemegyszer takarítás, kávézás közben is memorizálok. A legutóbb például Csehov jelentett számomra kihívást, vagy rögtön utána a Hentessegéd Riečannéjának szövege. No, az igen, az kis híján tényleg kifogott rajtam. Ha már szóba jött Csehov, a Cseresznyéskert... Mi kellett ahhoz, hogy beleélje magát Ranyevszkaja szerepébe? Egy figura sikeréért nemcsak én teszek, ahhoz sokban hozzájárul a rendező is. Ez a közös útkeresés beindít az emberben bizonyos gondolatokat. Természetesen, a színész közben hozza a saját világát, hiszen mindenkinek megvannak az egyéni élményei. Nekem is volt Ranyevszkaja tépelődéséhez, pszichés vesződségéhez közeli emlékem. Kéménden mi is eladtuk a család jelképes „cseresznyéskertjét”: a nagymama házát, utána a miénket is. Én csupán tizenhét éves voltam, és a lelkivilágomban hirtelen azt kerestem, hogy hol lesz megint az otthon?... Néha elég egy-két emlék, s abból fakadóan már jönnek a gondolatok, éltető leheletként az érzések. A színház, maga a színjátszás az életről szól? Igen. Talán csak arról. A szerepeket élni kell. Erős lélekkel. A Cseresznyéskert premierje utáni fogadáson a rendező, Mikuláš Huba kertelés nélkül felhozta, hogy a pozsonyi Nemzetiben örömtáncot járnának, ha lenne egy olyan színésznőjük, mint Bandor Éva! Ön viszont ki sem jött az emeleti társalgóba, a bemutatót követő recepcióra. Mert egyedül, magamban akartam maradni. Ranyevszka- jában én annyira kiadtam magamból mindent a színpadon, hogy a tabló, a tapsrend végére egészen kimerültem. És az szintén nyomasztott, hogy a darab próbái alatt meghalt az édesapám. Ez nemcsak dupla stresszt jelentett, hanem sokáig hatalmas versenyfutást is - egy életért, meg egy szerepért. Dolgoztam, s amíg lehetett, az apámmal is állandó kapcsolatban voltam. Eközben förtelmesen elfáradtam, a premier után pedig nehezen tudtam mosolyogni. Egy időcskét még az öltözőmben ültem, utána ugyan lementem, de csak a színészbüféig. A szavakat vagy a gesztusokat kedveli inkább? Attól függ, hogy két ember között mennyire egyenesek a gondolatok. Ha őszinték, akkor a belső folyamatok hitelessége révén a gesztusok szintén hitelt érdemlőek, letisztultak. A színész csupán úgy érzi magát teljes biztonságban a színen, ha hiánytalan belső átéléssel tudja átérezni a színpadi szituációt. A színészek egyszer csöndes érzületeket, másszor hangos emóciókat közvetítenek a színpadról. Ön érzéki teremtés? Szerintem igen. Meg sok esetben forrófejű is. De ez talán nem baj, mert nagyon érzékenynek kell lenni ahhoz, hogy ezen a pályán megállja a helyét valaki. És egyben befogadónak is, hogy az illető minél tüzetesebben magába szívja a környezetét. Bizony jó párszor megyek az utcán, közben azon kapom magam, hogy figyelek, hogy rögzülnek a látottak. Hölgytől, pláne egy színésznőtől nem eretnekség megkérdezni: ha holnapra átfestené a haját, az sok újat hozna ki önből? Jézusom, micsoda dőre ötlet! Nem festeném át. Hacsak valami szerep végett nem, de a magánéletemben határozottan nem. Én barna vagyok. És őszülök. Aki zsinórban jelentős szerepeket játszik, annak nagyon kell ismernie önmagát? Alapvetően igen. Bár akadnak meglepetések is, amikor a rendező tud kihozni belőlem olyasmit, amire mondjuk én nem is gondolok. Eszembe sem jut, hogy a lelkem mélyén egy ilyen új vonás is felismerhető. Ezek a színészi pálya igazi felfedezései, megismételhetetlen pillanatai. Ilyenkor felizzik az emberben a játéköröm. Bandor Éva milyen teremtésnek látja önnönmagát? Őszintén feleljek? Bízom benne. Kaotikus, szétszórt és sokszor komolytalan vagyok. Negyvenéves leszek, de számtalanszor úgy érzem, önmagam számára leragadtam a huszonhatnál... Tud lebegni az örömtől? Igen. És szeretek is. Néha elég hozzá annyi, hogy öt hét után megérkezzen végre a lakásunk felújításához szükséges csempe, s én máris felhőtlenül boldog vagyok. Miről szólhatna az a darab, amit ön írna? Vagy „csak” rendezne! Valószínűtlent kérdezett. Színésznőként viszont az izgat az emberben, ami annak lelke legeslegmélyén zajlik. Talán azért, mert érdeklődve olvasgatom Feldmár András könyveit, aki pszichológusként előszeretettel foglalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal, különböző közösségekkel. Tanulmányaiban akaratlanul is elgondolkodtató jelenségek háttere mögé pillant. Hogy miben nőttem föl, mit kaptam eddig az élettől? Mitől lettem annyira érzékeny, miként is zajlik az életem? Az ilyesmi sokkal jobban izgat, mint az, hogy plázacicaként elmenjek shoppingolni. Bohumil Hrabal viszont úgy vélte: a világ mindig szép; de nem azért, mert valóban az, hanem ha annak tudja látni valaki! Ezt a látásmódot is elfogadja? Teljes mértékben, bár ezek pusztán pillanatok lehetnek. Feldmár arról is ír, hogyan szakadt el a szüleitől, 1956-ban miért vándorolt ki már 16 évesen Kanadába... Én is nagyon szeretem az édesanyámat, az apámhoz is erősen ragaszkodtam, noha vele komolyabb konfliktusaim azért akadtak. Szerencsére, azokat még időben sikerült elsimítani; de akár rögtön ezt a gondolatmenetet követve - és persze az érem másik oldalát tekintve -, miért ne mondhatná ki valaki egyenesen, hogy függetlenedni kíván a szüleitől? Vagy hogy ne adj’isten szakítani akar velük?! Ugyanakkor tudom, szerfölött fura és bizarr, talán még félelmetes dolog is kijelenteni az ilyesmit. Ám ha egy szerep keretén belül adott egy ember - például épp Ranyevszkaja -, miért ne elemezhetnénk őt efe- lől is? Mert mit tesz ez az asszony, akinek meghalt a gyermeke, de ott van még a lánya, s az ő kettejük kapcsolata máris egy Feldmár-történet lehetne. Ha Ranyevszkaja elvin- né hozzá Ányát, hogy megkérdezze: mi baja ennek a leánynak; a pszichológus azt válaszolná: asszonyom magában van a baj, nem a gyerekében! Ranyevszkaját viszont nem érdekli, hogy van egy lánya, egy családja, hogy elúszik a cseresznyéskert, őt Párizs vonzza, meg a nagynénitől kapott pénz, amit önmagára költ. Milyen ember is hát Ranyevszkaja?... Ebben a figurában még most is vannak részemre olyan mozzanatok, amelyek, nincsenek nálam eléggé a felszínre hozva. Művésznő, hová jár nyugalmat keresni? Most a tengerhez szeretnék elmenni. De van, amikor csak ledőlök egy könyvvel, és olvasok. Otthon is megtalálom a nyugalmamat. Szülei szívesen engedték a színészi pályára? Nem. És nem is örültek neki. Mégis eldöntöttem, hogy színésznő szeretnék lenni. Úgy éreztem, nekem ez menni fog, bár sokáig akadályokba ütköztem. A döntő pillanat az volt, amikor 1990-ben fölvettek az akkori Magyar Területi Színház kassai együtteséhez kezdő színésznek. Ma már az is csak emlék, hogy a pozsonyi szín- művészeti főiskolára csupán negyedszerre vettek föl. Az előző próbálkozások során nem voltam kellőképpen magabiztos, féltem megnyilvánulni, önmagamat adni. Pedig az ilyen felvételiken - mint az életben is nemegyszer - jó értelemben véve gátlástalannak, nyitottnak kell lenni, menni- menni, bizonyítani. És negyvenévesen? Ez már az a kor, amikor az embernek akarva-akaratlanul konfrontálódnia „illik”? Inkább az olykor hamis valósággal való őszinte szembenézést tartom fontosnak. A szembesülésnek ez a formája ugyanis nem zárja ki, hogy meglegyen bennünk a kellő elszántság a békés párbeszédre. Hogy szülővel és élettárssal, a gyermekünkkel vagy a legjobb barátunkkal mindenről őszintén beszélni tudjunk. Megbeszélni a dolgokat, de arra ügyelve közben, hogy a békés alkuból ne megalkuvás legyen. Mi az, amit mindmáig képtelen elengedni az életéből? Párkány, Kéménd, a zselízi gimnázium? Minél közelebb kerülünk az ikszedik ikszhez, legalábbis szerintem, annál többször jut eszünkbe a gyermekkorunk. Én például rengeteget gondolok Kéméndre. Ott minden szép volt. Mondjuk a csütörtökök, amikor az üzletbe kiszállították a jégkrémet, a népszerű „nanu- kot”, piros csomagolásban az orosz fagyit, vagy amikor a friss kenyérért álltunk sorban. Mára mindez megszépült varázslat, én pedig érzem, egyre inkább erősödnek bennem az odatar- tozás gyökerei. Miért fontos, hogy Szlovákiában legyen magyar színésznő? Mert számomra ez nem egy idegen nyelvű ország, nekem, sokadmagammal, ez a szülőföldem, a színészet pedig számomra itt egy feladat. Nekem ez a természetes, én a komáromi társulatban érzem jól magam. Mi értelme lenne hát elszerződnöm Pestre, Pozsonyba, vagy bárhová? Viszont az kissé bánt, hogy ritkán tartunk előadást éppen Pozsonyban vagy Kassán, Dél-Szlovákiában bármerre egyebütt. Ahogy az sem esik jól, hogy visszhangta- lanul marad, ha a túrócszent- mártoni országos színházi szemlén épp a Jókai Színház tarthatja a nyitóelőadást! Nézem a szemét, s nem állom meg lenyelni a kérdést: monodráma bemutatására nem gondolt? Itt az épületben többnyire üresen áll a Vasmacska Stúdió! Tűnődtem rajta, de egyelőre nem vagyok annyira elszánt, hogy már belevágjam a fejszémet. Ráadásul ehhez olyan rendezőt kell találni, akivel igazán szívesen vállalhatnám ezt a színpadi kalandot. És ha akár főszerepre csábítva egy amatőr együttes hívná? Elmennék. Én szeretem az ilyen kiruccanásokat, A Cseresznyéskertben van egy izgalmas kulcsmondata: „Egy kő van a nyakamba kötve, s ez húz le a mélybe, de én szeretem ezt a követ...” Ön milyen „kő” nélkül nem tud élni? A kérdés olyan nehéz, mint maga a „kő”. Bár a színház az, ami nélkül képtelen lennék élni! Ezért nemcsak a „nyakamban”, hanem a szívemben is ott van.
