Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-16 / 190. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 16. Keddi faggató 13 Burián László: Hinni kell a boldogságban! Ezt osztom meg a világgal, hisz a keresztény vallás közügy: másoknak jót téve, szeretetet adva, megbocsátva Küszöbén az estnek, csillagfakadáskor (Somogyi Tibor felvétele) Elemista koromban rendszeresen kirándult, játszott, focizott, számháborúzott velünk, mintha nem is hitoktató, hanem tornatanáraink egyike lett volna... Ekkoriban még csak harmincas éveinek első felében járt, de máris megélt annyit, mint más talán egy teljes élet során sem. MIKLÓSI PÉTER Merthogy ekkorra már mögötte van az esztergomi bencéseknél tett érettségi, a pappá szentelése Pozsonyban, első állomáshelye egy színszlovák községben, az önként vállalt csehországi lelkészi misszió a deportált magyarok körében; a pöstyéni s nagylévárdi káplánkodás, politikai fogolyként a börtönbüntetés Lipótváron és Illaván, majd ama időszak is, amikor fizikai munkás Lónya- bányán, később a pozsonyi Gu- monban. Már közelebb jár a negyvenhez, amikor először helyezik magyar környezetbe plébánosnak, azóta Helemba, Szalka, Bart, Párkány, Ebed a lelkipásztori stációi. Hivatalosan. Hiszen a valóságban - mind reverendában, mind civilben - nemcsak Duná- nak-Ipolynak hangja ő, hanem a szlovákiai magyar lelkiismeretnek, kötelességtudásnak, odaadásnak is. Ő Burián László. A nyugalmazott esperesplébános. Tekintélyt parancsoló kora dacára őrzi fürge járását, gyors beszédét, élénk tekintetét, egy esztendő híján kilenc évtized világos látású bölcsességét. És persze barátkozós emberiességét. Párkányban, a lakásában társalgunk. Pusztán a tréfabeszéd kedvéért: mi az, amit egy lelkiatyától, a kilencvenedik életévébe lépő esperesplébánostól nem szabad megkérdeznem? Még akkor sem, ha az ötvenes évek derekán a mi- nistránsod voltam, te pedig a hitoktatóm, ráadásul immár évtizedekkel ezelőtt megengedted, hogy tegezzelek! Te mindent megkérdezhetsz. Nincs olyan kérdés, amire ne válaszolnék. Kereken 65 éve szenteltek pappá, s pár nappal később pont a szülővárosodban, Szencen tarthattad első szentmisédet. De vajon milyen volt ez a városka még korábban, a gyermekkorodban? Kedves, kis magyar városként élte a hétköznapokat, ahová először a kolonistákat, utánuk a hivatalnokokat telepítették be, majd az idők haladtával szlovák káplán is érkezett. Azonban bármit is hozott a történelem, a múlt század húszas-harmincas éveinek Szen- cét sohasem felejtem el. A régi iskolát, a hajdani Rákóczi utcát, ahol laktunk és a patikánk is itt volt, természetesen a templomot sem, alatta a lour- des-i barlangot, ezeket a helyeket, amelyek egyben a fiatalok találkahelyei voltak. És arra szintén kitűnően emlékszem, amikor épülni kezdett az új katolikus iskola, amelynek építkezési munkálatait elsőként a külhoni magyarság ügyeit napjainkig aktívan támogató Halzl József nagyapja irányította. Vagy arra is, hogy a leendő épület alapköve mellé az én édesapám szép kézírásával egy díszes papírlapon, üveghengerbe csavarva elhelyezték az önzetlen iskolaalapítók üzenetét. Később ebben az épületben kapott otthont a magyar gimnázium. A bencések között nevelkedtél - azért, mert pap akartál lenni, vagy azért lettél lelkész, mert épp ott nevelkedtél? Már elemista koromtól foglalkoztam a gondolattal, hogy pap lennék, viszont kolostorba vonulással járó szerzetesi hivatást sohasem éreztem. Ami tetszett a bencéseknél, hogy intelligens, jellemes papjaik rendre kiálltak a magyarságért, ugyanakkor ez sose jelentett magyarkodást náluk. Körükben otthonosan éreztem magam, hiszen a családomban is természetes volt, hogy ember vagyok, magyar vagyok. Ez a felismerés egy életre összenőtt bennem; mindmáig tudom: hol állok, mi a kötelességem, de anélkül, hogy ehhez mellveregetős, nagy magyarnak kellene lennem. Becsületérzéssel, tisztességgel, a magyarságomhoz ragaszkodva éltem és élek ma is. S a szülőknek is mindig azt mondom, nem azzal segítenek gyermeküknek, ha magyarokként szlovák iskolába adják, hanem azzal, ha jellemes, a nemzetiségéhez és a vallásához hű embert nevelnek belőle. Mert ezek az emberek állják majd meg minden körülményben a helyüket. Természetesen, ez nemcsak ránk, magyarokra vonatkozik. Amikor a felszentelésem után Nyitrakoroson szlovák közösségben tevékenykedtem, nekik is azt hirdettem, legyenek hűek anyanyelvükhöz és hitükhöz. Ők tudták, hogy magyar vagyok, hiszen csak törtem a szlovákot, mégis elfogadtak, szerettek. Ha egy-egy zarándoklaton, egyéb egyházi eseményen találkozunk, ragaszkodva megkérdezik: hozzám jöhetnek-e gyónni? Ez a bizalom számomra boldogságot jelent, mert annak idején harcolnom kellett azért, hogy pap lehessek. Ugyanis az édesapám, épp attól tartva, hogy boldogtalan leszek, féltő gonddal még a felszentelésem előtti estén is megpróbált lebeszélni elhatározásomról. Hálás vagyok a nyíltságáért, de az élet engem igazolt: igazán boldog ember, boldog magyar pap vagyok. Gondolom, ez a tudat, és persze a hit tarthatta bennem a lelket az ötvenes évek első felében, a vesszőfutásom esztendeiben is. Előtte azonban, még 1947-ben, püspöki engedéllyel a Csehországba deportált szlovákiai magyarok lelkipásztora lettél! Engem rettenetesen deprimált a szögesdrót, a marhavagonok látványa, illetve annak a hazugságnak ténye, hogy a ki- telepítetteket munkát keresni transzportálják Csehországba. Aki nem látta, nem élte meg ezeket a megalázó helyzeteket, az nem érti, nem értheti, mit jelent, ha valakihez azzal kopognak be: XY-t keressük, készülődjön, visszük!... Engem akkor hiába szerettek a krušovcei hívek, hiába volt hozzám korrekt a principálisom, én a szívem mélyén azt éreztem: egy papnak ott a helye, ahol a hívei vannak, ez az Isten akarata. írtam hát egy levelet Lazík püspök úrnak, amiben arra kértem: élje bele magát azon százak és ezrek helyzetébe, akiktől mindenüket elveszik, az otthonukat, a családjukat, a munkájukat és vagyonukat - miért veszítsék hát el még az Istent is? Nekem ezért kötelességem, hogy teljesítsem, amire szíwel- lélekkel készültem: a magyar nép papjaként nekem ott a helyem. Erre kiengedett, püspöki jóváhagyással indulhattam a deportáltak közé. Az pedig már csak a sors iróniája, hogy 1948 januárjában őneki is kellett engem visszahívnia, mert a Beran prágai érsektől kapott levélben az állt: politikaüag nem kívánatos, hogy Burián továbbra is maradjon. Ekkor kerültél Pöstyénbe, majd Nagylévárdra, onnan pedig egyenesen a lipótvári és illavai börtönbe. Papként mi volt nehezebb: elviselni a fegyházat, vagy a szabadulásod után kétkezi melósként is megállni a helyed? Őszintén mondom: minden rosszban van valami jó is. Ebben mi lehetett a jó? Ha csupán annyi, hogy a saját bőrömön tapasztaltam, rabként milyen a börtönök világa. Aki, szerencséjére, nem élt át ilyesmit, aligha hiszi, hogyan vallattak. A kihallgatások megtanítottak arra, hogy a börtönben nincs hősködés. Ott mindenkit a markukban tudnak tartani. Első kérdésük az volt: kto je tvoja frajerka? És ha nem volt, rám rivaíltak: tesznek róla, hogy legyen! Amikor erre azt feleltem: nekem akkor sincs, dühükben úgy belém rúgtak, hogy a sarokba zuhantam... De nem szívesen beszélek erről, nem akarom, hogy az én szenvedésem bárki szemében dicsekvésnek tűnjék. Még az édesanyám előtt is sok mindenről hallgattam, neki bizonyára fájt volna, ha elmondom, mit műveltek a fiával. Viszont sokat gondolkoztam már annak a pedagógusnak a szavain, aki egyszer azt mondta nekem: a kétezer éves egyházat, élén a papokkal, rengeteget üldözték, de az ő jó példájuk adott erőt, hogy a hívek azt vállalni tudják; olykor ellenben a papokon a sor, hogy vállalják a hívek üldöztetését. Az ötvenes évekről, így tehát nemcsak a templomok áhítatos világáról beszélünk. Azokban az időkben szólítottak netán elvtársnak? Mondjuk, súdruh káplánnak? Gyári melósként kijutott nekem is az elvtárs megszólítás. De korábban például Pöstyén- ben is megtörtént, ahol heti 36 hittanórám volt, hogy az iskolában valakinek kicsúszott a száján egy-egy „súdruh pán káplán”... Ennek a legalábbis a mi tájainkon nem éppen egyházbarát korszaknak kapcsán, természetesen annak árnyaltabb összefüggéseiben, jut eszembe XXIII. János pápa egyik kinyilvánítása, amikor is nem titkolta: többre tartja a meggyőződéses ateistát, mint a kétszínű, az életét farizeusként élő „hívőt”! Valóban volt egy nagyon jó barátja, történetesen egy ateista ember. A néhai pápának e kijelentése kiváló bizonysága annak, hogy akár olyasvalaki is tud keresztény módon élni, aki nincs megkeresztelve. A Tízparancsolat ugyanis annyira tökéletes és világos „utasítás”, hogy annak betartását, mihez tartás dolgában, minden embertől joggal elvárhatjuk. Még ha nem is hívő az illető. Hogy tisztelje a szüleit, hogy ne hazudjon, ne lopjon, hogy tisztességesen beszéljen, szeresse embertársait. Ez olyan erkölcsi üzenet, s egyben elvárás is, amely sohasem a másik gyűlöletét, hanem mindig annak szeretetét feltételezi. Egytől egyig mindenkitől. Ezért szomorú látni, hogy a mai világban mennyire önzővé váltunk, önboldogítókká lettünk; talán egyetlen valós barátunk manapság a számítógép. Pedig ha elfogadjuk a Tízparancsolat általános etikai mércéjét, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a keresztény vallás távolról sem magánügy, hanem ellenkezőleg, nagyon is közügy. Az, mert mind a hívőktől, mind a felekezet nélküliektől magától értetődően elvárjuk, hogy ki-ki jót tegyen a másikkal, szeretetet adjon, tudjon megbocsátani. És hinni kell az emberiességben. Ha már a megbocsátás, az emberiesség jött szóba! Miként vélekedsz az egykori ŠtB és az egyház nyilvánvaló, személyekhez kötődő összefonódásairól? Aki vállalta az együttműködést, azt okvetlenül elítélem. Legyen az bíboros vagy kétkezi munkás, nincs különbség. Csupán annyiban, hogy az előbbinél nagyobb a felelősség. Nyilván mindmáig pocsék a lelkiismerete az olyan lelkésznek, aki akár félelemből, akár előny- szerzésből aláírt, és képes volt besúgni a híveit, a barátait. Ugyanakkor ártatlanul is a lajstromba kerülhetett valaki, hiszen ahhoz elég volt annyi, hogy párszor „szóba elegyedjenek” vele, akár az akaratán kívül is. Téged nem akartak behálózni? De! Például azzal az érdekes megjegyzéssel, hogy a börtönbe vissza lehet jutni. Vagy azzal, hogy „többször láttuk a plébános urat egy hölggyel az utcán!” Csak azt feleltem: ha jól kinyitják a szemüket, sokszor fognak engem így látni, mert akárkivel szívesen elbeszélgetek. És voltak egyéb trükkjeik, szuggesztív kérdéseik is, úgyhogy tanácsos volt résen lenni. Tizenöt év távlatából van-e magyarázatod arra, hogy még 1996-ban, tehát hét esztendővel ’89 után sem vehettél részt a pápa aranymiséjén, pedig te szintén épp aranymisés pap lévén meghívót kaptál erre a római eseményre! Ebben az ügyben máig sem látok tisztán. Rómából a meghívókat a püspökség kapta, az volt hivatott továbbítani a papoknak. Én háromszor is rákérdeztem a nekem járó invitá- ció sorsára, választ azonban sohasem kaptam. Hogy kinek, mi célja volt ezzel, ki tudja... Viszont fájlalva mondom, hogy az ateista világban sokszor több megértést találok, mint a nacionalizmustól sem idegenkedő egyházban. Én már ezerszer figyelmeztettem a magyar hívőket: szeressük szlovák testvéreinket; de szlovák papi szájból még egyszer sem hallottam, hogy szeressük a magyar testvéreinket. De hát öregen már mindenkinek megbocsátok. A vallást tisztelő, a múló évtizedek során azonban szabadelvűbbé vált emberként nemegyszer el-eltűnő- döm azon: mi a különbség a gyónás és a nyílt, őszinte, akár a lélek bugyraiba is bepillantást engedő társalgás között? Úgy igazán éles határvonal a kettő között nincs, csak az a fontos, hogy a kitárulkozás valóban őszinte legyen. Manapság divat pszichológushoz menni, ám ő sem tud segíteni, ha valaki nem igazán őszinte. Tulajdonképpen a gyónással sincs ez másképp, hiszen nem elég pusztán elhadami a bűnöket, utána türelmetlenül a pap feloldozását várni. Mert hiába hiszünk abban, hogy Isten megbocsát, ha a bűnök gépies elsorolásával nem párosul lelki feltárulkozás. Mert nem azt kell megbánni, ami nekem előnyös, kellemes volt, mondjuk mise helyett egy jót aludtam, vagy megnéztem egy krimit; hanem azt, hogy ezzel elmulasztottam a kötelességemet. Papként sem azért ülök a gyóntatószékbe, hogy kioktassam a fülkébe lépőket, hanem hogy meghallgassam őket, és ha szükséges, akkor beszélgessünk egy sort. Őszintén, feltárult szívvel. És persze ítélkezni sem a dolgom, hiszen földi élete során Jézus is mindenkinek megbocsátott, prédikációt sem tartott soha, pokollal sem fenyegetett, hanem csak a szeretetre utalt. A papnak is ez a kötelessége, ez tesz boldoggá engem, amit másokkal is megosztok, és ha igénylik, segítek. Egyben Jézussal mondom: nem az a jó, aki csak azt hajtogatja, „Uram, Uram” - hanem aki sok jót tesz. Ebben hiszek. Nyolcvankilenc évesen három telefon is ott van karnyújtásnyira tőled. Ez azt jelenti, bármikor felhívható vagy? Igen. Amíg élek, hívható vagyok.
