Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)

2011-08-08 / 183. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 8.

Kultúra 7

A Chelsea Hotel 1977 óta szerepel az USA történelmi látványosságainak hivatalos listáján

A bohém lelkek szállodája

Sokan innét hódították meg New York-ot (Képarchívum'

Augusztus 1-én bezárta kapuját a turisták előtt a híres manhattani szálloda, a Chelsea, és meghatározatlan ideig nem fogad szobafoglalásokat - áll egy tegnapi hírben. Aki nincs tisztában e hotel kultúrtörténeti jelentőségével, az most nyilván nem kapja fel a fejét.

JUHÁSZ KATALIN

Pedig a Chelsea Hotel fogalom. Évtizedeken át New York bohémvilágának központja volt. A nyugati huszonharmadik utcában álló, vöröstéglás homlokzatú, terebélyes, tizenkét emeletes épületben élt Janis Joplin, Patti Smith, Iggy Pop, Robert Mapplethorpe, Charles Bukowski, Stanley Kubrick, Jane Fonda, Chick Corea, Jeff Beck, Bob Dylan, Allen Ginsberg és még egy sereg író, festő, színész, zenész, életművész. A nyolcvanas évek elején egy darabig a befutásra váró Madonna is bérelt itt egy szerény szobát. Az előcsarnok a hőskorban ki volt tapétázva festményekkel, amelyekkel pénzszűkében lévő művészek fizettek a szobáért. És persze vannak, akik innét távoztak a túlvilágra. A szálloda első híres halottja a költő, Dylan Thomas volt 1953-ban, de itt találták holtan a punk-éra leghíresebb szerelmespárját, a Sex Pis- tols-ból kilépő Sid Vicious-t és barátnőjét, Nancyt is.

Leonard Cohen híres dalában nem csak Janis Joplinnak, hanem a szállodának is emléket állított. „Jól emlékszem rád a Chelsea Hotelben, /Híres voltál, szíved legendás, /Azt mondtad, a jóképű férfiakat szereted,/ De a kedvemért kivételt teszel...”

Andy Warhol itt forgatta 1966-ban a Chelsea-lányok című filmjét, Alex Cox pedig Sid és Nancy szomorú történetét filmesítette meg 1986-ban. De

itt vették fel Luc Besson híres filmjének utolsó jelenetét is, amelyben Leon, a profi hal meg látványos harcban. Dokumentumfilmek is szép számmal készültek a helyről, legismertebb talán a Party Monster: The Shockumentary (1996), valamint a Chelsea Walls (2001), amely a szálloda új bohémnemzedékéről szól.

1977 óta a Chelsea Hotel szerepel az USA történelmi látványosságainak hivatalos listáján. Talán már meg sem lepődik, aki megtudja, hogy ezt a rendkívül jó fekvésű - közvetlenül a színházi negyed mellett, Manhattan szívében található - épületet 1939-ben három magyar származású üzletember, Joseph Gross, Julius Krauss, és David Bard vásárolta meg, és ők nyitottak itt szállodát. Amelyből aztán egyikük

fia és örököse, Stanley Bard csinált bohémtanyát.

Milos Forman filmrendező, az egyik híres lakó önéletrajzi kötetében így emlékszik ezekre a legendás időkre: „Nyolcadik emeleti szobám ablakából egy kormos téglafalat, a tűzlépcsőt és a taxiktól sárgálló, szüntelenül kígyózó forgalmat láthattam. Volt benne egy kis konyha, egy franciaágy és egy kandalló. Hónapokon át napi egy dollárból kellett kijönnöm, ami mindent alaposan leegyszerűsített. Mindennap vettem egy doboz chillis babot és egy üveg sört, kétnaponta egy vekni kenyeret, és ennyi volt. Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű éhen halni New Yorkban. Mindig jöttek-mentek a barátok, vagy egy barátom barátja meghívott ebédre, szóval sosem unatkoztam és ritkán voltam éhes. A sors egy különösen nagyvonalú háziúrral áldott meg. Stanley Bardnak hívták. Hónap elején becsúsztatta az ajtó alatt a számlát. Ha már többhónapos tartozásom volt, lementem hozzá az irodába.- Nincs pénzem, Stanley. Tudsz várni? - kérdeztem.- Hát persze - bólintott Stanley.- Vagy fizetek, vagy itt halok meg a szobában, de nem lépek le, ne aggódj.

Stanley nevetett és nagyot legyintett. Ez a mozdulat nem változott, akár három hónappal lógtam neki, akár nyolccal”.

2007-ben aztán társai kipenderítették a jólelkű Stanley-t, a részvények 37,5 százalékának tulajdonosát, a két másik üzlettárs örökösei pedig a szálloda eladása mellett döntöttek. Döntésüket azzal indokolták, hogy lehetetlen olyan helyet üzemeltetni, ahol az állandó lakosok - mintegy kilencvenen - nevetséges lakbért, mindössze néhány száz dollárt fizetnek havonta. Ekkorra persze már a turisták is nagy előszeretettel látogatták a Chelsea-t, ahol a kis zugoktól a hagyományos kétágyas szobákon át egészen a luxus-lakosztályig sokféle, különböző árkategóriájú szálláslehetőség közül válogathattak. Az átlagár viszont már 150 dollár körül mozgott egy éjszakára.

A New York Times úgy tudja, a szállodát nemrég mintegy 80 millió dollárért eladták Joseph Chetrit üzletembernek, aki alapos felújítási munkákat tervez, ezért zárták be, ám az eladási szerződésre még nem került rá a pecsét. A lap szerint Chetrit is szállodaként akarja majd üzemeltetni az ingatlant. Cseppet sem lepődnénk meg, ha a majdani nyitást követően még magasabbra szöknének az árak, és a New York-ot, majd később a világot meghódítani érkező művészlelkek máshol húznák meg magukat „arra a kis időre”.

TOLLVONÁS

Lovak

KULCSÁR FERENC

Mennyi le• qj, -M genda, csoda, I mennyi álom és valóság fűzi

if®' hozzájuk az embert. Szobrok, zeneművek, festmények, filmek, versek örökítették meg őket századokon át. Nemes, büszke, titokteli, már-már megistenült alakjukat. Munkában, harcban, vadászaton, versenyeken - mindenütt jelen voltak és vannak. És valamilyen módon mindig a szabadság jelképei, a győzelem és az öröm hordozói. Mondják, a magyar lovas nemzet. S valóban, Álmos büszke, pár- duckacagányos fia, Árpád lovak seregén vezette őseinket ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe. Úgy mondják, hogy ménjeiket távoli puszták titokzatos tündére nevelte, fekete sörényüket aranyfésűvel ápolta, s megérintve fehércsillagos homlokukat, mint a hold ezüstje, fénylett mindük szőre. Tüzes szemű, szíjhátú, mokány táltosok voltak, fejük formás és széles, s büszke tartású a nyakuk. Ilyen kékszürke, vércseszín, tarka fakó, veres pej, szegszínbama és seregélyszürke paripákon lepték el a kövér tiszai réteket, s patáik robaja elől a réti sas riadtan az égbe emelkedett, a nádifarkas pedig fogát csattogtatva menekült a nádasokba.

Aztán e lovak leszármazottjai ezer éven ár „szőtték” az emberrel együtt a történelmet, onnantól, hogy egy lóért egy országot, tatárok, törökök, Mátyás király lovasain át Rákóczi Ferenc hollófekete táltosáig, az 1948-as szabadságharcig,

Petőfi álmáig, hogy az ő drága holttestén át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra...

De még a lányok is hófehér paripán érkező hercegüket várják századok óta, s 1938-ban őfőméltósága, a magyar kormányzó is hófehér szilaj ménen léptetett rá a komáromi hídra. Aztán Sárkányölő Szent György is lóháton győzi le a gonoszt megtestesítő nagy veres sárkányt, „akinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona”, s a Jelenések könyvének fehér, veres, fekete és sárga lovai szimbolizálják a rossz feletti győzelmet, a sötétség elpusztítását. S a fejtetőre állított genezis idején, a kommunizmus gonosz és rossz éveinek idején valami titok folytán egyik versemben Szabó Gyula, a felkiáltójeles ember is lóháton érkezik vissza „odaátról”, azzal a hittel, hogy nélkülünk, az akkor sarokba szorított szlovákiai magyarok nélkül a jövő nem lehet boldog.

„Gyula bácsi, Szabó Gyula, poroszkálsz/a zúzmarával kicsipkézett tartományokon át,/az elvarázsolt, hóval lepett nyomon/ügetsz felénk dérütötte lovon,/s a Gonosz Napok birodalmain át/ hozod az áhított jó hazát.” Nemrég a tőkési díjugrató versenyen voltam, százéves fák övezte tengerző napsütésben versengtek a nemes, büszke, már-már megistenült lovak, a néhai kékszürke, vércseszín, tarka fakó, veres pej, szegszínbarna és seregélyszürke paripák kései leszármazottai. Felemelő látvány volt, szívszorongató. S a győztesek tiszteletére felhangzott a magyar, majd a szlovák nemzet himnusza. Újra együtt volt - ezrek szeme láttára és füle hallatára - az ezeréves múlt, a Kárpátmedence ezer éve: egyetlen délutánban.

Ismét Dead Can Dance

London. Újra összeállt a világzeneként használatos gyűjtőcímke egyik kultuszcsapata, a Dead Can Dance duó, azaz Lisa Ger- rard énekesnő és a multi- instrumentalista Brendan Perry. Új lemezt készítenek, 2012-ben pedig világkörüli turnéra indulnak. Az 1981-ben Ausztráliában eredetileg négytagú együttesként alakult Dead Can Dance számos filmzenét is készített, a legemlékezetesebbet a Baraka című mozihoz. Először 1998-ban szüntették be tevékenysüket, majd egy turné erejéig 2005-ben ismét összeálltak. Most tizenöt év szünet után szállnak újra ringbe. (MTI/ú)

Sajátos világ elevenedik meg Andressew Iván rövidke szövegeiben, a szösszenetek kerek egésszé állnak össze

Egy kötetnyi jegyzet a „harmadik novellához”

JUHÁSZ KATALIN

Andrassew Iván újságíróként, buzgó bloggerként is ismert, sőt talán ismertebb, mint szépíróként. Egyszer azt mondta magáról: „Életem célja, hogy írjak három jó novellát, és kettőt már megírtam”.

Új kötete, a Vashideg sorrendben már a tizenegyedik, és a fülszöveg szerint az utóbbi kilenc év próbálkozásainak lenyomata. Alcíme ráadásul „Jegyzetek egy novellához”.

Rövid, legtöbb esetben két- három oldalas szösszenetekről van szó. A történetek szinte csak tényközléseken alapulnak, a szenvtelen ábrázolás, a tárgyilagos tónusú, minden cicomát nélkülöző elbeszélési mód miatt nem érezzük úgy, hogy az elbeszélő rátelepszik a szövegeire. Mondatai önálló életet élnek, miközben a szereplők gesztusai viszik előre a cselekményt. A narrátor funkciója sokszor csupán a körülmények jellemzésére és a történet lineáris elmesélésére korlátozódik. E szenvtelen stílus gyakran nyomasztó hangulatot generál, a sztorik sivár létközeget jelenítenek meg. És bár a szereplők bemutatása is csak néhány jelzővel, félmondattal történik, nincs hiányérzetünk.

Sajátos világ elevenedik meg a kötet lapjain. Néhány egymás után következő történetnek ugyanazok a főszereplői, illetve alaphelyzetei, ám az anyag nem elsősorban emiatt áll össze kerek egésszé. A tömör, szókimondó mininovellák közti kohéziót a tematikai áthallások, a többé-kevésbé következetes hangütés biztosítja. A szereplők szinte sosem elmélkednek hangosan jóról és rosszról, szerelemről és mavashide <g • ■ • • • <

gányról, életről és halálról, amit viszont mondanak, azzal sokáig „foglalkozni” kell. Létkérdésekkel való játék ez,

amelyben a szerző gyakran különféle elméletek relativitásra, az élet dolgainak abszurditására és a megítélések viszonylagosságára célozgat. Mintha csak arra a gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkező shopenhaueri gondolatra hívná fel ismételten a figyelmet, amely szerint az élet nem más, mint átmenet a semmi és a semmi közt.

És hogy még érdekesebb legyen a dolog, ezek a mininovellák bővelkednek az irracionális helyzetekben; már-már mesés elemekben. Néha a felütés is ennek jegyében történik: „A fiam, akinek nem nőttek csontjai, akitvízbentartunkharminc éve, tegnap kitalálta, hogy kihúzza a dugót és lemegy a csatornán, hogy egy kicsit körülnézzen” (Az ebi).

Az élőbeszédszerű, látszólag könnyen emészthető, ugyanakkor a metaforákat sem nél- külözpő narratíva plasztikussá válik: „A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána” (Jártányi). „Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna a ballonok. De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg barátomnak gondoltam” (Illékony).

Már csak ezért sem elég egyszer elolvasni a Vashideget. Második-harmadik nekifutásra hallatszik igazán a képek mögött csönd, és kezd összeállni az említett .jegyzetekből” az a bizonyos harmadik novella. (Nórán Libro, 2011.)