Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-26 / 172. szám, kedd
Antala Éva: A helyreállító igazságszolgáltatás lényege, hogy ő, a törvényszegő próbálja meg a bűncselekményt jóvátenni, hibás tettét helyrehozni www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 26. KEDDI FAGGATÓ 13 Zárkaszűkében is élhet remény Vajon mit jelent a hit azok számára, akik börtönbüntetésüket töltik? Igénylik-e a rabok az igét? Milyen érzés szemtől szemben ülni, mondjuk, egy gyilkossal? A börtönfalak magányában mennyire él(het) a reménykedés? MIKLÓSI PÉTER Aki ezekre a kérdésekre első kézből válaszolni tud: Antala Éva nagyölvedi lelkész. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban, a második világháború után több mint négy évtizeddel, ő vállalkozott elsőként folyamatos börtönmisszióra. Azóta jár tehát a börtönökbe, hogy bizonyítsa, erőnk nem másban, mint az életben kudarcot vallott elítéltek fölemelésében, a megbillent igazságok helyreállításában van. E börtönmissziót önként ellátó tiszteletes asszony egyben a Szlovák Testvéri Börtöntársaság ügyvezető igazgatója is. Még ha lelkész is valaki, hölgyként miért kezd börtönmisszióba? Egyházunk zsinati elnökségének akaratából 1999-ben egy, a témájában idevágó konferenciára Szegedre utaztam. Akkoriban csupán egy megbízásnak tettem eleget, lényegében eszembe sem jutott, hogy ez a munkaterület ennyire izgalmas, emberileg értékes lehet. Viszont a hazajövetelem után pár nappal rájöttem, hogy a gyülekezeti szolgálat mellett ez az a terület, ami nagyon leköt, s teljes erővel belefogtam. Számomra ez olyasmi volt, mint amikor valaki nem tudja, miért tesz sok mindent, de úgy érzi: tennie kell! Hány éves volt ekkor? Huszonhat. Mi az, ami egy madárcson- tú, filigrán teremtést ennyire megragad ebben a küldetésszerű munkában? Ez a konferencia a nehézfiúk Csillag börtönében volt, ahol nemcsak láttuk a rabokat, hanem a bizonyságtételüket is hallhattuk. Közben akaratlanul fölfigyelhettünk arra, hogy mennyire meg tud változni egy ember léte, ha talán már holtáig zárkaszűkében kell maradnia. Ön mikor hallott először a dutyikról? Hát mint bárki más, még gyermekkoromban. A börtönmissziós szolgálatról egyetemistaként, a teológiai tanulmányaim során értesültem; de hogy a foglyok lelki gondozását vállaló lelkészt mi várja a valóságban, azzal csak a börtönfalak között járva szembesültem. Természetesen, a múló évek közben elsősorban szlovákiai fogva tartottakkal beszéltem, de megfordultam magyarországi, nyugat- és kelet-európai, illetve afrikai börtönökben is. Van hát egy összehasonlítási alapom, így a börtönviszonyokat illetően az ítéletalkotásom is tárgyilagosan körültekintő. És persze a fegyencek lelki világa szintén érthetőbb, sokkal kiismerhetőbb számomra, mint eleinte volt. Essék távol tőlem holmi álkrimi gerjesztése, de minő érzés, ha odabenn zár kattan, csuklóbilincs csörren, cellaajtó nyikordul? Érdekes, a börtönöket látogatva én még sohasem féltem. Inkább talán fordítva, lelkészként vonzott, emberileg pedig érdekes volt számomra az a sajátosan zárt világ. És mindmáig sincs bennem semmiféle félés. Önt ebben a belső meggyőződése segíti? Nyilván igen. Hiszen a szükséges bátorságot, a kellő nyugalmat, a misszió iránti elkötelezettséget Isten adta nekem. Odabenn alkalomról alkalomra félelemérzés nélkül, békésen, türelemmel tudom meghallgatni a fogva tartottakat. Csupán ők szorulnak a hosszabb-rövidebb beszélgetésekre, vagy a családtagjaik is igénylik a segítséget? Sőt! Sokszor a börtönalkalmazottak is keresik velünk a párbeszédet. Munkahelyi problémáikkal, személyes jellegű kérdéseikkel kérnek lelkészi tanácsot. A rabok családját viszont mi keressük fel, a gyerekeik számára pedig - külföldi példák alapján - táborokat szervezünk. Az elítélt mellett, annak kényszerű távolléte közben, mennyire tart ki a család? Nagyon sokszor találkozom azzal a kétségbeesett szituációval, hogy a magára maradt feleség nem tudja, mitévő legyen, megvárja-e a férjét? Ha csak pár hónapról, esetleg egy-két évről van szó, akkor még menthető a helyzet. Megpróbálnak kitartani egymás mellett, főként ha a gyerekek is ragaszkodnak az apjukhoz. De ha nyolc-tíz év a büntetés, akkor nemegyszer maga a fogva tartott ajánlja a páijának, ne váljon rá, hiszen nemcsak ő fiatal még, hanem a gyerekek mellé is férfikéz kell. Általában öt esztendő elmúltával esnek szét a családok. A börtönmisszió révén a rabok lelkülete tényleg megváltozik, vagy ez csak lelkészi jóindulattal s némi kincstári optimizmussal állítható? A különböző börtönökben raboskodók bizonyos százaléka az évek folyamán valóban megváltozik. Ugyanakkor igaz az is, hogy nem kevesen vannak az olyanok, akik merő időtöltésből jönnek el a foglalkozásokra, netán azért, hogy a lelki gondozót piszkálják. Odabenn a személyes beszélgetések tárgya nyilván egyénfüggő. De a csoportfoglalkozások témáit ki határozza meg? Jobbára az alkalom. Én mindig készülök, átgondolok egyegy adott bibliai igét, de bármikor előfordul, hogy a jelenlévők adják meg a témát. Rendre szóba jön, mi történt időközben, hogy nem jártam ott. Ha pedig új fogva tartott is van a körünkben, őt külön üdvözlöm, megkérem, beszéljen kicsit önmagáról, noha sohasem azt akarom így megtudni, hogy mit követett el. Saját elhatározásból, önállóan is kérheti valaki a börtönlelkészt? Szlovákiában hivatásos, főállású börtönlelkészek is működnek, őket éjjel-nappal kérhetik az elítéltek. Az önkéntes börtönlelkészeknek, többnyire biztonsági okokból, nem mindenütt engedik nálunk a négy- szemközti beszélgetéseket. Életfogytiglanra ítélt fe- gyencekkel találkozott már? Ha Szlovákiában életfogytiglani kap valaki, akkor 25-30 év múlva szabadulhat. Magyarországon, Svájcban, Angliában viszont tényleges életfogytig- lant is ismer a büntetőtörvénykönyv. A doktori munkám anyagát gyűjtve mind Lipótvá- ron és Illaván, mind Sátoraljaújhelyen és Szegeden találkoztam ilyen súlyos büntetéssel élő rabokkal. Például a Csillag börtönben a balástyai rémként emlegetett sorozatgyilkossal beszélgethettem. Egy életfogytiglanos érzi, hogy ő voltaképpen élő halott, hogy „koporsóba” zárták? A lelkivilágukban ott rejtőzik ez a sohasem múló, nyomasztó érzület. De az a tudat is, hogy őnekik nincs veszíteni valójuk. Az ő életükbe ebben a helyzetben hozhat reményt a lelkész, hiszen odabenn sem mindegy, hogyan élik meg a mindennapjaikat. A megszabott keretek között ott is lehet tartalmas életet élni. Sokan közülük gyönyörűen festenek, szépen rajzolnak, jól szobrászkodnak, ügyesen faragnak. A Csillagban a tényleges életfogytiglanosoknak saját konyhájuk van, bármikor főzhetnek, amivel a társaikat is megkínálhatják. Ön ízlelte már egy-egy elítélt főztjét? Sajnos, mi abból nem kaphatunk. Bár szívesen megkóstoltam volna, mert nagyon finom illata volt annak az ételnek. Általában miben bíznak a fegyencek? A börtöntörvények enyhítésében, netán amnesztiákban? Többnyire ebben is, abban is bizakodnak. De van, aki abban bízik, hogy neki megbocsát a Jóisten, s ott fog kegyelmet kapni. A börtönlelkész egyben lélekbúvár is? Csak lelki ma- lasztot ad, vagy emberileg is tanáccsal szolgál, támaszt nyújt az elítélteknek? Nézze, aki bent ül, tudja, miért került rács mögé. Ezért úgy tapasztalom, hogy a pasztorá- • ció és a lelki segély, meg az emberséges tanács nagyon összefügg, így a pszichológiai szakismeretek is szükségesek. Szerintem ez társítható a hittel és a vallással. A drákói szigorral vagy az alacsonyabb büntetési sávban kimért ítélet a nevelőbb hatású? Ez utóbbi a társadalomba való gyorsabb visszavezetés ígéretét is jelentheti... Őszintén szólva, a börtön- büntetésnek számos esetben nincs valós értelme, hiszen nagyon sokan ülnek úgy, hogy a büntetés-végrehajtás, sajnos, nem segít, hanem csak ront rajtuk! Én a nyugat-európai országokban manapság már egyre gyakrabban alkalmazott, úgynevezett helyreállító igazságszolgáltatásnak látom a gyakorlati értelmét, s amiről tájainkon is egyre több szó esik. Természetesen, az alapelv marad: aki törvényszegő, annak bűnhődnie kell. De a helyreállító igazságszolgáltatás szándékának magva, hogy eközben a bűnös elismerje, hibázott. Ennek révén pedig először megtörténjék a bűnbánat, majd a vétkes arra a pontra is eljusson, hogy az áldozatok is érezzék: a körülményekhez mérten jóvá szeretné tenni tettét. A büntetőjogi szándék szép, de a vétkes részéről nincs benne színlelés? A bűnbánat általában őszinte, noha biztosan akad kivétel is. A börtönévek alatt megrendül az elítélt hite az emberekben? Igen. A fogva tartottak zöme úgy véli, hogy a szabadulása után már nem lesz esélye munkaviszonyt találni, normális családi életet élni, hiszen aki megjárta a börtönt, azt mindenki megveti, kiközösíti. És valóban, a társadalom hajlamos úgy gondolkodni, hogy aki egyszer börtönbe került, az már utolsó ember, akinek homlokán ott a billog. A helyreállító igazságszolgáltatás ezt a torz képet is megpróbálja kissé kiegyensúlyozottabbá tenni. A börtönlelkészi ténykedés sikerességének kulcsa a kölcsönös bizalom? Hadd mondjak el egyetlen történetet! Egy magyarországi hölgy a pozsonyi fogdában sokáig nem akart lelkésszel találkozni. A helyi börtönlelkész azt ajánlotta, hogy magyarul is tudó civilként találkozzam az illetővel, hogy meghallgassam a hölgy gondját, problémáját, aki erre hajlandó volt. Majd kérte a következő beszélgetést, utána már az imádságot, mígnem a Bibliát is. Amikor azután hazamehetett, megkereszteltette a gyerekeit, és azóta is templomba járó, hívő lélek. Ez egy szerencsésen végződött eset. De milyen érzés szemtől szemben ülni egy sorozatgyilkossal? Furamód akkor sem féltem, amikor a Csillag börtön speciális körletében a hétszeres gyilkos balástyai rémmel beszélhettem. A biztonsági rendszer lehetőségein belül azt kértem: ülhessek én a rács mögé, ő legyen a tágasabb, szabadabb környezetben. Amikor elővezették, hozta magával az ő elválaszthatatlan társát, a tengeri malacot. Eleinte föl-alá járkált vele, utána odahozta, mondván: érzi, hogy én megsimogathatom az állatkát, s ettől a perctől megnyílt előttem. Csupán azt kérte, ne kérdezzem, hogyan* követte el a gyilkosságokat, és miért... Eredetileg tízperces beszélgetést kértem tőle, végül másfél órát beszélgettünk, amikor azt mondta, ne menjek még el. Sőt! A tengeri malacát is átengedte hozzám! Amennyiben nem titok, miről beszélgettek? Elmondta, szakított a családjával. Hogy ő kérte a barátnőjét, kezdjen új életet, hiszen tényleges életfogytiglanos. Elmondta, müyen jó volt közöttük a kapcsolat, s milyen kár, hogy erről le kellett mondania. Hogy zárkalétének mennyire lett értelme a tengeri malac; hogy reggelente addig nem vesz ételt a szájába, amíg nem szedett a malackának friss füvet a focipályán, amíg meg nem itatta. Érdekes volt látni, hogy ez a sorozatgyilkos mennyire tud gondoskodni valakiről, mennyire 'gyengéden bánik egy apró állatkával. Mit fejtett meg ebből az emberből? Mi volt ennek a férfinak a szemében? Amikor először megpillantottam, nem hittem volna el, hogy gyilkosságokra képes. Ha szembe jönne velem az utcán, nem néznék ki belőle egy fikarcnyi rosszat, nem félnék tőle. Az ottani börtönorvostól viszont megtudtam, veleszületett betegségként olyan géneket hordoz magában, hogy nem is tudja felmérni: mit követett el, miért baj, hogy megölt valakiket. Egyébként - a tervezett foglalkozások vagy az alkalmi beszélgetések keretében - mit tud meg az elítéltek előéletéről? Van, aki mindent szinte kérdezés nélkül elmond magáról, mások megrögzötten zárkózottak. Ezt tudomásul kell venni, és olyasmit szóba hozni, ami érdekelheti, ami fontos lehet számára. Például a szabadulása után hogyan jut az időközben lejárt személyi iratokhoz, lesz-e valami megoldás, ahová befogadják, vagy milyen fele- kezethez, gyülekezethez csatlakozhat majd. Végül: megváltozott, mennyiben lett más Antala Éva az elmúlt tizenkét esztendő alatt? Talán az akkori elhatározásom lett még szilárdabb. És a börtönlelkészi teendők megtanítottak még jobban becsülni a lelkészi szolgálat más területeit, egyéb kötelességeit. (Somogyi Tibor felvétele
