Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)

2011-07-30 / 176. szám, szombat

Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 30. www.ujszo.com Bán János: „Mindig az az érdekes, amit a szöveg mögé tehetek. Amit a szerepről gondolok, amit felépítek. Nekem ez így nagyon nagy szabadság..." Szlovákiában sokkal népszerűbb, mint otthon Alsóörsi nyaralójában, kőhajításnyira a Balaton­tól, fél tizenegykor ébred Bán János. Hosszasan nyújtózik az erős nap­fényben. Mátyássy Áron­nal forgat hetek óta. Még éjfél után is kamera előtt állt - mondja aztán ha­zajött, nekiállt bort fejte­ni, és hajnalodott már, amikor ágyba került. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mozgalmas hónapokat kelle­ne kipihennie. A Katona József Színház társulatával Lengyelor­szágban és Olaszországban járt, rendezett egy Pilinszky-estet, tanítani kezdett a színművészeti egyetemen, és díjakat gyűjtött. Prágában Trebbia Európa Díjjal jutalmazták, Trencsénteplicen a Dicsőség hídjára került a nevét hirdető tábla, a zlíni fesztiválon négy napig vendégeskedett. Trencsénteplicen, már díj­jal a kezében azt nyilatkozta: »A legnagyobb elismerésének azt tartom, hogy a szlovák és cseh színészek nemcsak mint kollégájukat fogadtak el, hanem barátként is élvez­hetem a szeretetüket.« Ma- gyaroroszágon az igazán nagy elismerést akkor kapta, ami­kor kiderült, hogy Az én kis falumat Oscar-díjra jelölték. Majd hozzátette, nehogy vé­letlenül az amerikaiak hama­rabb díjazzák. Magyarországon azonban még ma sem vagyok olyan nép­szerű, mint Csehországban vagy Szlovákiában. Egyrészt azért nem, mert rejtőzködő típus va­gyok, és nem veszek részt sem a társasági életben, a celebek világában, vagy az ehhez hason­ló ostobaságokban, másrészt a médiában sem vagyok túlzot­tan jelen. Az igazság az, hogy nem is nagyon hívnak, és olyan minőségben nem is kívánok sze­repelni, mint amilyen megnyil­vánulásokat például a kereske­delmi televíziók érvényesnek tartanak. Jin Menzel filmjével, Az én Ids falummal viszont a világ sok országában komoly nép­szerűségnek örvend. Ezt a filmet huszonöt évvel a bemutatása óta még mindig szeretik a nézők. A cseh és szlo­vák kulturális közkincs része lett. Szabályosan beleivódott, és erre rendkívül büszke vagyok. Azt szoktam mondani: ha soha az életben semmi mást nem csi­náltam volna, csak ezt, akkor is megérte, hogy a színészi pályát választottam. Cserhalmi Györgyöt is na­gyon szereti a cseh-szlovák közönség, hiszen mindkét országban több filmben sze­repelt. Őt persze egészen más síkon mozgatják a rendezők. Meg másfajta színész is, és másfajta életmű áll mögötte. Gyuri nagyon jó barátom, büsz­ke is vagyok erre, tízegynéhány évig voltunk egy társulatban, életünk legnagyszerűbb pillana­tait töltöttük el egy színházban, de ő más alkat, mint én. Rend­kívüli tehetségű, európai szintű művész. Neki is van egy cseh film­je, amelyet Oscar-díjra jelöl­tek. A Želary. Az én Ids falum Otyíkjáért önt Párizsban is díjazták, még mielőtt az Ame­rikai Filmakadémia felfigyelt volna a filmre. Amiről pedig lehet, hogy nem is tud: a ja­pánok is óriási sikerrel vetí­tették. Jin Menzel lakásának falán láttam a bekeretezett japán plakátját. Nekem egy ismerősöm fény­képezte le Japánban, így jutott el hozzám, hogy ők is megvették a filmet. Az utolsó információm egyébként az volt róla, hogy Jirka Delhiben járt vele. Főisko­lai tanárom, Horvai István pedig Los Angelesben, az autópálya mellett látta meg a plakátját. Megállt a kocsival, két kezével letépte, és behozta a Katona Jó­zsef Színházba, hogy személye­sen adja át, de a portás nem is­merte őt, így nem engedte be. A metrón értem utol, összetekert plakáttal a kezében. De amire Zsizell, a párom hívta fel a fi­gyelmem: abban, hogy ez a film ilyen mélyen beivódott a cseh és szlovák kulturális tudatba, a mű komoly kvalitásai mellett óriási szerepe van annak is, hogy rend­kívüli módon lehet azonosulni a szereplőivel. Otyík esetében egy sérült emberről van szó. Ezt eddig mindig kifelejtettem az inteijúimból, miközben a forgatást megelőzően kórhá­zakban, intézetekben hosszasan figyeltem, tanulmányoztam a mentális problémákkal küzdő embereket. Egy évig készültem a szerepre. Nagyon sok sérült em­bert láttam. Az ő problémájukról a társadalom csak időlegesen, kampányszerűen beszél, aztán megy minden a régiben. Sajnos, el is felejtődnek olykor. Ez a film pedig a sérült ember szemével láttatja a világot. Minden sze- retetéhségével, esendőségével, elesettségével. Otyík, a mentális nehézségekkel küzdő emberke az amerikaiak Esőemberét is megelőzte. Jirkával és Labuda úrral együtt elértük, hogy az a fajta azonosulási vágy, ami eb­ből a sérült emberből árad, az a fajta kiszolgáltatottság, ártatlan­ság, humán gondolkodás, ame­lyet képvisel, mindenkin csavar egyet. Otyík már huszonöt éve megmarkolja az emberek szívét. A közönség úgy kacag vagy inkább mosolyog rajta, hogy abban nincs semmiféle gúny, bántó irónia. Nem harsányan kineveti, ha­nem vele együtt mosolyog. Igen. Soha nem felejtem el, amikor készültünk a filmre, Jirko azt mondta: »Nem a száddal kell ne­verní, hanem a szemeddel!« Ez a világ legnehezebb dol­ga. Zseniális instrukció. Nevess a szemeddel! Hát per­sze! A szemeddel azonban csak akkor tudsz nevetni, ha belül olyan állapotban vagy. Ha az a fajta belső csend megszületik. Ehhez olyan erős lelki béke kell, ami szülte metafizikus magassá­gokba csúcsosodik. Jirka később azt is elárulta: azért választott engem a szerepre, hogy ne ért­sem, ami körülöttem zajlik a forgatáson. Hogy verbálisán ne értsem, mit beszélnek körülöt­tem a stábtagok és a kollégák. Hogy ne tudjon eljutni hozzám semmiféle olyan kommunikáci­ós szál, amely megzavarhatná a belső világomat. »Patológiai szempontból rendkívüli módon felkészült vagy - mondta Jirka. - Csak egy baj van. Hogy ne­kem erre nincs szükségem. Én nem orvost akarok látni, hanem egy olyan tiszta személyiséget, akinek a szája helyett a szeme nevet.« És miképpen reagált erre a megjegyzésre? Megnyomott magán egy másik gombot? Borzasztóan sokat gyakorol­tam. Rengeteget. Megpróbál­tam megérteni azt, amiről ez az instrukció szólt. Azt ugyanis azonnal felfogtam: ez egy átté­teles instrukció. Említette, hogy egy éve volt a felkészülésre. Carlo Gozzi színműve, A szarvaskirály idején, amelyet Jirí Menzel a Katona József Színházban vitt színre, már tudott róla, hogy nemsokára Otyík lesz nála? Akkor még egy szóval sem jelezte. Én abban a rendezésé­ben eredetileg nem is voltam benne. A szarvaskirállyal pár­huzamosan Bulgakov Menekü­lésén dolgoztunk. Én a hirtelen megbetegedett Gelley Kornél szerepét vettem át Júkánál. Ter­mészetesen már azt megelőző­en is ismertük egymást. Élőször Gyarmathy Lívia filmjében, a Minden szerdán-ban, aztán Maár Gyula Felhőjátékában ját­szottunk együtt. Líviánál még németül kommunikáltunk, ké­sőbb jobbára angolul. Ilyesmire persze azóta sem volt példa a pályámon, hogy egy évet ka­pok a felkészülésre. Ez csalóka is ám! Múlnak a hetek, a hóna­pok, megyünk előre az időben, közben vergődünk a hétköznapi életben, s közben el is feledke­zünk róla, hogy van egy köztes feladatunk. Szerencsére nagyon jó passzban voltam akkor. Szak- maüag is, magánemberként is. Harmincegy-harmmckét éves lehettem, és nagyon meg akar­tam csinálni a szerepet. Azóta szépen meglódultak az évek. Az életműdíjak is azt jelzik, hogy elmúltam ötven, és ezekkel a fontos külföldi elismerésekkel a kezemben kell szembesülni azzal, hogy a csehek és a szlo­vákok többet tudnak az én kul­turális életművemről, mint a magyarok. Ez engem mérhetet­lenül elkeserít. Mit is mondhatnék erre? Senki sem próféta a saját ha­zájában. Én azért egy picit szeretnék az lenni. A Portugálban van is egy idevágó mondat: »Én itt va­gyok próféta, basszátok meg!« Finoman szólva: vegyétek észre! Én soha nem voltam ilyen szempontból tolakodó. Az vi­szont mélyen elgondolkoztat, hogy Szlovákiában és Csehor­szágban sokkal többet tudnak az én harmincöt éves színházi és filmes tevékenységemről, mint itthon. Bár Az én kis falum nálunk nem lett kultuszfilm. Miért nem? Amikor elolvastam a nyers- fordítást, forgatókönyvön éle­temben nem kacagtam annyit, mint azon. De a magyar szink­ronszövegen már nem nevettem olyan sokat. Az csak negyed­részben adta vissza az eredeti nyelvi bravúrt. A vüága átjön, azt érzékelteti, szeretik is na­gyon Magyarországon, Menzel úr életművéből mégis mindenki a Sörgyári capricciót említi első­ként, mert azt találják a legje­lentősebb alkotásának. A hangjából most arra kö­vetkeztetek... ... én minden filmjét kivétel nélkül szeretem. De Az én kis falum valami nagyon lényege­set talált el az élet dolgaiból. Nyilván nem a politikuma az elsődleges, hanem a humánu­ma, az embersége, hogy egy kiszolgáltatott ember szem­üvegén keresztül láttatja a vi­lágot. Azt biztosan tudja, hogy ön volt az első külföldi színésze Jirí Menzelnek. Jeremy Irons a Koldusoperában és Ivan Bamev az Ofelségége pincéré­ben csak jóval később követ­kezett. Tudtam, hogy ez őrületes do­log. Különböző csatornákon el is jutott hozzám, hogy nagyon sokan támadták, mert nem cseh színésznek adta a szerepet. Én ezt többé-kevésbé meg is ér­tem, de a siker szerencsére őt igazolta. Bár majdnem tíz éve ismertük már egymást, a rizikót akkor sem lehetett kizárni. Még ha nem is egy nyeretlen kétéves­ként döntött mellettem, hiszen pontosan tudta, kivel kuglizik. Jin Menzellel most Prágában is, Zlínben is találkozhatott Időugrásosak a mi találkozá­saink. Prágában csak az volt a baj, hogy a gálát követő napon Debrecenbe kellett mennem, mert ott vendégszerepeit a Ka­tona József Színház. Zlínben aztán nagyot beszélgettünk. Volt egy polgármesteri fogadás a Bat’a-házban, annak van egy szép parkja, és ott találtunk egy távoli padot. »Na, oda men­jünk! « - mondta Jirko. Egy nagy üres térben ültünk le, és másfél óráig senki nem mert odajön­ni hozzánk, így maradhattunk meg egymásnak. Nem egysze­rűen mester-tanítvány kapcso­lat ez. Az én részemről nagyon mély barátságról van szó. Iga­zából már a kornak sincs jelen­tősége köztünk. Mindketten kinőttük a gyerekcipőt. Évek­kel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy legközelebb mikor dolgo­zunk együtt? »Majd akkor, ha te rendezel, és meghívsz« - felel­te. Előbb-utóbb remélem, ez is megtörténik. Van még egy ember, aki ugyanilyen fontossággal van jelen a szakmai életében? Szerencsés vagyok, mert Magyarországon is van mes­terem. Dömölky János. Tőle is nagyon sokat tanultam. Ha­sonló szintű szellemi partner, mint Jirka. Ha hírességben, ismertségben nem is, szakma­ilag mindenképpen ugyanarra a polcra állítható. Azt hittem, majd a Katoná­ból említ valakit. Nem. Dömölky Jánost tudom csak kiemelni. Mátyássy Áronnal mit for­gat most? Az Átok folytatásában, egy nyolcrészes tévéfilmben kaptam szerepet. Kanadai magyar disz- szidens vagyok. A leüt monda­tok elég közhelyesek, már-már szappanopera jellegűek. Panel­mondatokat kezelek kanavász- ként. Egyébként is mindig az az érdekes, amit a szöveg mögé tehetek. Amit gondolok, amit felépítek. Nekem ez így nagyon nagy szabadság. A színművészeti egyetemen mit tarnt? Színészmesterséget? Decroix pantomimet. Alap­technikát. Asszociációs fan­táziát és commedia dellartét. Etűdszerkesztést. Ez tényleg az én világom. Nagyon élvezem. Jövőre valószínűleg már a fia­mat is fogom tanítani. Színész­nek készül. Az idén még nem engedtem be az óráimra. Nem akartam, hogy bármiféle rész­rehajlásnak akár csak a gyanúja merüljön fel. Most már belejöt­tem, jól megy a dolog. Szeptem­bertől folytatom. És addig? Mit ígér a hátra­levő egy hónap? Pihenhet egy kicsit? Augusztus közepéig forgatok, nem igazán tudom elengedni magam. Utána meg vár a szín­ház, és itt a szőlő. Borosgazda lettem, és ezt is nagyon élvezem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom