Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-28 / 174. szám, csütörtök
6 Vélemény ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 28. www.ujszo.com L0VESZAR0K Marad az agyonbírált választási rendszer? (TASR-felvétel) SZEMSZÖG Kína és a Magyar kiskapu Dicséretes, hogy a belügyminisztérium, összhangban a kormányprogrammal, gőzerővel dolgozik a választójogi törvények egységesítésén, sőt, az általa választási kódexnek elnevezett dokumentum első változata már el is készült. Dicséretes, hiszen politikai elemzők, politikai szabadságjogokra szakosodott civil szervezetek, de maguk a politikusok is sokat bírálták a meglévő jogszabályokat, különösen a „hazai” parlamenti választásokról szólót, mondván, utolsó „meéiari” hagyatékként az autoriter pártoknak kedvez, s a demokrácia helyett a pártokrácia építését segíti Szlovákiában. Dicséretes azonban azért is, mert - emlékezhetünk - az agyonbírált törvény megváltoztatását már a második Dzurinda-kormány is ígérte, ahogy Robert Ficóé is, hogy aztán időhiányra, politikai erkölcsre és etikára hivatkozva lemondjanak a módosítás lehetőségéről. Mindezek alapján nagy várakozással vettem kezembe a mintegy 100 oldalnyi, öt választást és két népszavazást szabályozó dokumentumot, hogy aztán elvárásaimhoz mért nagy megdöbbenéssel vehessen! tudomásul: az anyagot kidolgozó és előterjesztő tárca szakértőit és vezető politikusait hidegen hagyták a korábbi bírálatok, sőt saját véleményükről is megfeledkezve hagyták meg továbbra is egy választó- körzetnek Szlovákiát, és ötszázalékos maradt a parlamentbe jutás küszöbe is Ötét- és hárompárti koalíció esetében 7, többpártinak pedig 10 százalékos a küszöb). És - ugye - emlékezünk, hogy például Michal Horský professzor és több civil szervezet is elfogadhatatlannak tartja az olyan kis országban, amilyen Szlovákia, hogy a parlamentbejutáshoz nem elég a három százalék, ami által az alig négymillió választópolgárból akár több százezer szavazat is „veszendőbe” mehet. Vagy idézhetjük Miroslav Kusý professzort, aki a pártokrácia építése eszközeként emlegeti az egy választási körzetet, amelyet egyébként a regionalizmus elvének elhanyagolása miatt a legutóbb a Szlovákiai Városok és Falvak Szövetsége is bírált és módosítást követelt. A legmegdöbbentőbb számomra mégis az a kidolgozói- előteijesztői szándék, hogy intézményesíteni kívánja a Központi Választási Bizottságot. A kódex ugyanakkor nem tartalmazza sem működési szabályait, sem pártatlanságának, függetlenségének garanciáit. Csak azt, hogy a jelenlegi parlamenti pártok javasolnák a bizottság kilenc tagját, akiket a jelenlegi parlament választana meg hét évre. Meg azt, hogy ez a bizottság betekintést nyerne a választásokon induló pártok kasszájába, de olyan mértékig, hogy az esetleges ajándékozásról vagy támogatásról szóló szerződést is ellenőrizhetné, s amennyiben hibát talál, akár 100 000 eurós büntetést is kiróhatna a vétkes pártra. Mindezt én nem tudom másként értékelni, mint a jelenlegi parlamenti pártok „bebetonozására” tett kísérletnek, s csak remélni tudom, hogy a kódexet ezidáig övező nagy csendet ősszel egy élénk társadalmi vita váltja fel. Őry Péter, az MKP köz- igazgatási alelnöke Kína és Európa viszonya az utóbbi harminc évben sokat fejlődött, mondhatni pozitív előjellel, de egy igazán harmonikus kapcsolathoz még sok minden hiányzik. A világunkban végbemenő gyors változások, és a globalizáció hatásai miatt, Kína fejlődésére és szerepére, egyre jobban figyelünk, de a közeledés mértéke és a párbeszéd hangneme még igen különböző. Kínával legelőször mint fiatal gimnazista találkoztam, Lin Yu Tang könyvében, a Bölcs mosolyban. A kínai író sikeres könyveit angolul írta, és művein keresztül a nyugati ember bepillantást nyert a kínai életbe, gondolkodásba. Életfilozófiára, a mindennapi élet igazi megélésének titkaira tanít könyvében, mint serdülő fiatalembert elbűvöltek gondolatai. Később a Nobel-díjas írónő, Pari S. Buck könyvei is segítettek Kína megismerésében. Az ötvenes években jött a nagy változások kora, a kommunizmus kiteijesztése egész Kelet-Európára és Ázsiára is. Az ismeretlen, titokzatos Kínával, a Nyugat a maoizmuson keresztül ismerkedett a múlt század közepén, sajnos az ismerkedés főleg szomorú tapasztalatokon alapult. Mao rendszerének szörnyűségeiről még ma sem tudunk pontos részleteket, nekünk, kelet-európai kis népeknek, elég volt a szovjet terror gazságaival szembesülni. A hetvenes évek elején amerikai közeledési kísérlet történt Kína felé, aztán Mao halála után új fejezet kezdődött Kína életében Kína, az utóbbi három évtizedben, a világ gazdaságilag leggyorsabban fejlődő országa lett. Az eredményekről és a mai Kína belső életéről rengeteg, sokszor egymással ellentétes vélemény születik. Tudjuk, hogy óriási a valutatartalékuk, de azt is tudjuk, hogy az ország hatalmas népessége rendkívül egyenlőtlen módon fejlődik, léteznek nagyon gazdag rétegek, de az átlag kínai nehéz sorban él. A távoli ország még mindig rejtély számunkra, életmódja, társadalmi szokásai idegenek a nyugatiak számára. A pártvezetés erősen kézben tarja az irányítást, a társadalmi és kisebbségi megmozdulásokat könyörtelenül elfojtják. Világhatalmi törekvése is nyilvánvaló, de igazi szándékait nem ismerjük. Keresztény, nyugati civilizációnk átlagpolgára, jogos óvatossággal és aggódással tekint Kína felé, ugyanakkor a politika, a nemzetek felett álló, pénzéhes, globalizált hatalmi rendszer érdekeinek megfelelően, bevonja Kínát is a nyugati gazdaság vérkeringésébe, és kölcsönös függésbe kerül egy olyan rendszerrel, melyet évekkel ezelőtt még szigorúan bírált. A kínai áruk szinte konkurencia nélkül elözönlik Európát, rengeteg a silány, néha veszélyes árucikk s olyan apróságra már nem is figyelünk, hogy Kínában milliók (köztük gyerekek) kényszer- munkával állítják elő azon árucikkek egy részét, melyeket mi nyugodt lelkiismerettel megvásárolunk. Kínával szakértők tömege foglalkozik, naponta olvasunk érdekes, gyakran hajmeresztő jelentéseket. Mi most nézzük az érem magyar oldalát. A magyar EU-elnökség sikeres megítélése mellett a Kínával folytatott tárgyalások voltak a magyar külpolitika legutóbbi érdekes történései. Sokan ígéretesnek és gazdaságilag jelentősnek tartják a kínai-magyar kapcsolatok alakulását, de bőven akad bírálat is. Keressük az igazságot töténelmünk tükrében. Az elvesztett első világháború után, Magyarországon - elsőként Közép-Európában - szovjet mintára létrehozott kommunista Tanácsköztársaság alakult. A magyar baloldal máig fenntartja véleményét, hogy az akkori próbálkozás sikeres volt. Kun Béla 133 napja annyira volt sikeres, mint a németek melletti végsőkig való kitartás a második világháború végén. A 19-es diplomáciai kísérlet „csak” néhány száz akasztott áldozatot követelt, a második viszont több százezer magyar zsidó életét követelte, de az is tény, hogy az 1919-es magyar Tanácsköztársaság megrémítette Nyugat-Európa urait, és feltehetően hozzájárult a szerencsétlen trianoni döntéshez. Valahogy mindig a rossz oldalra álltunk, és rengeteg volt a hibás politikai és diplomáciai húzásunk. Az elvesztett második világháború után, 1948-ban talán túl buzgón kiszolgáltattuk magunkat a szovjet befolyásnak, ismét rossz politikai taktikázással, és csak 56-ban eszméltünk rá, hogy ennek csak rossz vége lehet. Sajnos a forradalmat sem tudtuk győzelemre vinni, kis változásokkal maradt minden a régiben, de a magyar emberáldozatok száma most is aránytalanul nagy volt.. Húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás reményt keltő éveiben katolikusabbak voltunk a pápánál, úgy privatizáltunk, mint senki más Kelet-Európá- ban, és odadobtuk koncnak az országot a globalizáció hiénáinak. Azóta is, minden politikai oldal az önrendelkezésről beszél, ugyanakkor a globalizációval paktál. Történelmünk világosan tanítja, hogy mindig függtünk valakitől (valakiktől), megoldást mégsem találunk. Ideje végre világosan megfogalmazni, mit is akarunk. 2011-ben az új nemzeti erők, egységre szólítják a tizenöt milliós magyarságot! De milyen egységre? Nemzeti együttműködési rendszerről is hallottam, de éppen ez hiánycikk Magyarországon; nincs együttműködés, minden politikai pártnak más az elképzelése, és csak hülyítik a magyar állampolgárt. Most pedig hirtelen, Kínával barátkozunk. Miért van erre olyan gyorsan szükség, hiszen pár évvel ezelőtt (az antikom- munizmust hangoztató időkben) még piszkos komcsik voltak. Már nem számítanak az elvek, csak a pénz beszél? A Valutaalappal dacoltunk, néha Brüsszelnek is beolvasunk, pénzügyi függetlenségre törekszünk, és nemzeti törvényeket hozunk. A globalizációt bíráljuk és megadóztatjuk a bankokat (talán helyesen), általában egy nemzetgazdaság kiépítésén fáradozunk, célunk hogy csökkenjen az egyoldalú függésünk a multinacionális cégektől, de akkor miért akarjuk elkötelezni magunkat egy ismeretlen, térben és szellemiekben nagyon távoli hatalomhoz. Rólunk, magyarokról már olyan vélemény kezd kialakulni, hogy mindenkivel vitatkozunk, mi vagyunk az igazán okosak, de valójában az ország népe mind szegényebb lesz. Aztán jönnek a kínaiak, mindent ígérnek, mi mindent elhiszünk és tapsolunk, kiskaput építünk, melyen keresztül a gazdag kínai nagybácsi besétálhat Európába és osztogatja az alamizsnát, cserébe csak annyit kér, hogy vegyük meg továbbra is szerény portékáját, olcsón és jó szívvel adja. A mai magyar politika tele van ellentmondásokkal, melyek rosszul ellensúlyozzák az egyébként helyes döntéseket. A Kínához való közeledés mai formája tisztán haszonlesés, nincs elvi és erkölcsi alapja, a magyar polgárok legnagyobb része visszautasítja. A politikai elitnek ezt tudomásul kell vennie. Hollai Hehs Ottó, (szerző Németországban élő publicista) (TASR-felvétel A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik.
