Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-16 / 164. szám, szombat
8 Szombati vendég__________________________________ ____________________________________ ______________________________________________ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 16. www.ujszo.com Maria de Medeiros: „A Pulp Fiction egy betörhetetlen hollywoodi rendező művészi alkotása, amely hatalmas közönségréteget csalt be a mozikba..." Bruce Willis Nyalókája volt Tarantino filmjében Bájos és érzéki még most is, negyven és ötven között félúton. Majdnem ugyanolyan, mint huszonkilenc évesen, amikor Bruce Willis Nyalókája volt Tarantino filmjében, a Ponyvaregényben. A „majdnem” csak annyit jelent: Maria de Medeiros ma már érett szépségét kínálja rendezőinek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vagy éppen kellemes énekhangját, ha olyan a szerep. Az etnomusic műfajában latinamerikai dalokkal van jelen. De állt már a kamera mögött is. Hat filmet rendezett. Anyanyelvén, a portugálon kívül folyékonyan beszél németül, spanyolul, angolul és franciául. Desszert lehetne a hollywoodi producerek asztalán. A legfinomabb falatok egyike. Hívták, csalogatták éveken át. ígértek neki fűt-fát, fényes karriert. Szerepért szívesen ment, a kinti létről könnyű szívvel lemondott. „Lisszabon egyébként is a szívem csücske” - mondja Karlovy Vary varázsától teljesen elkápráztatva. Itt vetítették legújabb filmjét is, a Tengerparti nyaralást, amelyet a francia Pascal Rabaté rendezett Jacques Tati stílusában. Vagyis szöveg nélkül, burleszk- jeleneteket lazán egybeolvasztva. Medeiros a filmbeli férjével napozik a parton, amikor szalmakalapját felkapja a szél. A közelben pihenő házaspár férfi tagja épp sárkányt ereget, de a szél őt is „meglopja”. A nő a kalapját próbálja visszaszerezni, a férfi a sárkány után rohan. S ahogy így szaladnak a parton, egyszer csak egymásba gaba- lyodnak, aminek szenvedélyes szeretkezés lesz a vége. Szó még akkor sem hagyja el az ajkukat, egyedül a gesztusok, a tekintetek beszélnek. Fekete haj, sötétzöld szempár, törékeny alkat - tényleg olyan, mint egy porcelánbaba. De ez a habkönnyű, színes nyári ruha azért az érzékiségét is szépen kihangsúlyozza. Egy színésznő esetében az érzékiség egyszerűen elengedhetetlen. De semmit sem ér, ha nincs mögötte tartalom. Tartalom? Az érzékiség jön, felkapja, és maga alá gyűri az embert. Vagy ön szerint ez másképpen zajlik? Nem, nem! Ezt én is így látom. Csak éppen kell hozzá egyfajta belső ragyogás is. Ha csak arról szól a „varázs”, hogy helyes vagyok, karcsú vagyok, az még nem olyan sok. Pontosabban: nagyon kevés. Kell valami plusz hozzá, ami első látásra hat a másikra. Anélkül legfeljebb egy percig tart az ámulat. Tarantinóra is nyilván ez hatott, amikor önt választotta Bruce Willis partneréül a Pulp Fictionbe. Én erre a filmre nagyon büszke vagyok, ezért nem zavar, ha minden inteijúban szóba kerül. Szerintem ez egy bátor, sőt azt is mondhatom, forradalmi alkotás, hiszen olyan időkben készült, amikor minden hollywoodi forgatókönyv ugyanarról szólt. Mintha sablon alapján írták volna valamennyit. Az első akció a film második percében történik, a következő az ötödik percben, aztán rövid időre látszólag mindenki megnyugszik a vásznon, majd az egész őrület hirtelen folytatódik. Ha megnéz öt filmet ugyanabból az időszakból, amikor a Ponyvaregény készült, látni fogja, hogy mind az ötöt egy kaptafára szabták. Ugyanaz a történet, ugyanazok a fordulatok. Semmi különbség. Erre jön Tarantino, és mindent felrúg. Letesz az asztalra egy elképesztően jól átgondolt sztorit, egy bátor és eredeti anyagot. Elolvastam, és azt mondtam: ebben a filmben mindenképpen játszani akarok, még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy sokan fogják látni. A Pulp Fiction egy betör- heteden hollywoodi rendező művészfilmje, amely szerte a vüágon hatalmas közönségréteget csalt be a mozikba. Ebben természetesen a reklámnak is óriási szerepe volt, hiszen a forgalmazók mindent megtettek a film sikeréért. Ha a Pulp Fiction Európában készül, aligha jut el annyi országba, mint amerikai produkcióként. Tarantinónak pedig sikerült bebizonyítania, hogy nem kell szolgamód követni, amit a nagy stúdióvezetők elrendelnek, a világraszóló siker anélkül is elérhető. Cannes-ban hatalmas győzelmet aratott a film. Cannes arra volt jó, hogy rájöjjek: az amerikai forgalmazási rendszer nem nevezhető másnak, csak impozánsnak. Hatalmas gépezet dolgozott azon, hogy ott legyünk a mustrán. Ez már csak ráadás volt ahhoz, amit addig a forgatáson megélhettem. Bár művészfilmben játszottunk, végig felszabadult hangulatban dolgoztunk. Rengeteg sztárja van a produkciónak, de elmondhatom, mindenki úgy viszonyult a munkához, hogy „Igen, itt most egy rendkívül érdekes művészi alkotás születik, de baráti légkörben.” Művészfilm sok vérrel és vad lövöldözésekkel. De Tarantinóval az élen, ami azt jelenti: káprázatos show rengeteg humorral, iróniával. Tarantinót minden színész szereti, aki egyszer már dolgozott vele. Mivel ő maga is gyakran áll kamera előtt, pontosan tudja, mivel lehet a színész kedvében járni, hogyan kell megkérni valamire, és miután megcsinálta, azonnal megdicsérni. Nem túlzók: ő volt az első rendező az életemben, aki mellett a legteljesebb felszabadultságban dolgoztam. Pedig Fabienne, aki Bruce Willis nyafka kis szeretője a filmben, nem a világ legboldogabb embere. Még az ágyban is nyafog szegény, miközben szexi pocka vágyik, gömbölyűre, ami rövidke trikója alól minduntalan előbújna. Valóban nem egy szívszorongató drámai szerep, de nagyon jó volt játszani. Bruce mindent megtett, hogy a lehető legközelebb kerüljünk egymáshoz, mielőtt ágyba bújtunk volna. Végig a tenyerén hordozott, nemcsak mint partnert tisztelt, a nőt is értékelte bennem. Három régebbi filmjéről szeretném még hallani. Philip Kaufman rendezése, a Henry és June legyen az első, amely Henry Miller, a híres amerikai író és lehengerlőén érzéki felesége erotikus, szenvedélyes és felszabadító utazásáról szól. Egy szép tavaszi napon ugyanis találkoznak egy Anais nevű varázslatos nővel, aki mindkettőjükre erős szexuális hatással van. Húsz évvel ezelőtt készült a film, de elmondhatom: ma is érdeklődéssel nézik az emberek. Akárcsak a Ponyvaregényt. Phil Kaufman ugyanis ugyanolyan ragyogó elme, mint Tarantino. Nemcsak kitűnő rendező, elsőrangú író is. Ilyen alkotótársakkal szeretek dolgozni, akik a filmet a művészet egyik jelentős ágának tekintik, nem pedig árucikknek, ipari terméknek. Kaufman mind a három figurát személyesen ismerte. Henry Műiért is, a feleségét is, és Anais Nint is, aki erotikus regényeivel került be a köztudatba. Mivel évekig Párizsban tanultam, ismertem ezeket a neveket, de a forgatás előtt igyekeztem a lehető legtöbb információt begyűjteni róluk. Nagyon izgalmas felfedezőút volt behatolni írói világukba, és sokat segített a figura megformálásában. Egyébként Lawrence Durrell könyvet is írt erről a hármasról. Találkozás Vénusszal. Szabó István. Láttam a Mephistót, nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy benne leszek a filmben. Yvonne, akit játszik, a párizsi Opera kórusában énekel. Énekelni nagyon szeretek, ezért is élveztem a szerepet. Hadd idézzem Szabó István szavait. A következőket mondta önről: „Fegyelmezett, pontos, önmagával szemben nagyon szigorú művész, kiemelkedő kvalitásokkal. Nagyon jó volt vele dolgozni.” Ezt mondta rólam? Tényleg? Meg azt is, hogy filmrendezőként is igazán remek. Ezt mondta? Köszönöm! Aranyhere, Bigas Luna. Bigas Luna és Javier Bardem. Ilyen rendezővel és ilyen partnerrel rengeteget szórakozik az ember. Én egy gazdag családból származó lányt játszom a filmben, akit elcsábít, majd feleségül vesz Bardem, de a nő nem igazán kell neki, igazából csak eszközül szolgál számára egy elképesztő terve megvalósításához. Különös alkotás. Dráma és komédia izgalmas egyvelege. Azóta sem forgattam hasonló filmet. De talán olyat sem, mint a Hitler Hollywoodban. Ami műfaját tekintve játékfilmbe ágyazott áldokumentum. Frédéric Sojcher belga-fran- cia-olasz koprodukcióban készült alkotása, amelyben Schlöndorff, Kusturica és Wim Wenders is megjelenik az ön által megformált, egy eltűnt filmrendező és két eltűnt film után nyomozó riporter mikrofonja előtt, páratlan mozicsemege. Néhány évvel ezelőtt a cannes-i fesztiválon a filmkritikusokról és a sztárokról forgattam dokumentumfilmet. Azt látta Frédéric Sojcher, és így kaptam meg tőle a riporter szerepét, aki Párizs, Brüsszel, Velence és London titkos archívumaiba is bejut. Aki nem más, mint Maria de Medeiros. Fura érzés lehetett szerepként eljátszani önmagát, nemegyszer utalva legismertebb filmjére, a Ponyvaregényre. Attól a pillanattól fogva, hogy meghallom: „Felvétel indul!”, már az adott figurát mutatom, hiszen a valóságtól egy láthatatlan határvonalon lépek át a képzelet világába. Ez a kamera műve. Hitler egyébként soha nem járt Hollywoodban. Valós történelmi tények ettől függetlenül mégis elhangzanak a filmben. A második világháborút követően például az amerikaiak megígérték a franciáknak, hogy ha a hollywoodi produkcióknak szabad utat biztosítanak, segítenek nekik az ország felélesztésében. Ez is elhangzik a filmben. Mint ahogy az is, és épp az ön szájából, hogy a legnagyobb fordulatot mindig egy amerikai filmszerződés hozza meg az európai színész életében. Ezt viszont nem a forgató- könyvből idéztem. Filmek tucatjában játszhatok szerte a világban, de egyiket sem tudják úgy forgalmazni, mint egy amerikai produkciót. Franciaországba még az olasz filmjeim sem jutottak el. Pedig a franciáknál is gyakran forgat, akárcsak Spanyol- országban. Szívesen dolgozom külföldön. Más kultúra, más nyelvi közeg, másfajta emberek, másfajta vérmérséklet. Sokáig úgy képzeltem, szobrász vagy festő lesz belőlem. Dicsérték a kézügyességem. A filmet a véletlennek köszönhetem. Tizenöt évesen szerepet kaptam egy portugál rendezőtől. Ismerte a szüléimét, tudta, ki vagyok. Onnantól fogva egyre többen hívtak. De egy idő után valami többre vágytam. Ezért kezdtem el én is rendezni. A film komplex műfaj. Minden érdekel belőle. Minden fázisa. Megírom a forgatókönyvet, én komponálom meg a zenét, megrajzolom a díszlettervet. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Apám zongoraművész és zeneszerző, anyám újságíró. Nagy csalódás lett volna számukra, ha a művészi pálya helyett valamilyen civü foglalkozást választok. Édesapját jó ideig Bécshez kötötte a munkája, hiszen az ottani Zeneakadémia vendégtanára volt. Ön hol élt azokban az években? Az egész családunk Bécsbe költözött. Csaknem egy évtizedet töltöttünk a császárvárosban. A hetvenes évek közepén költöztünk haza Lisszabonba, miután megdőlt a diktatúra. Iszonyú nagy káoszba érkeztünk haza. Valósággal sokkolt a látvány. Vissza akartam menni Bécsbe, hiszen Portugáliához nem igazán fűztek szoros érzelmek. Két évembe telt, míg rájöttem, hogy nagyon izgalmas időszakát fogtuk ki a demokrácia építésének. A katonaság irányította az ország életét, de nem volt erőszak és nem folyt vér. Sikerült megmutatnunk a világnak, hogy megy ez anélkül is, ha mindkét fél erre törekszik. A legfontosabb láncszem amúgy is az ember. Első rendezésemben, az Április kapitányaiban is ezt akartam elmondani. Hogyan fogadták a filmet Portugáliában? Nézői rekordokat döntött. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy sikerült komoly vitákba keverednem. Voltak ugyanis, akik azt állították, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen filmeket rendezzek. Egy harmincöt éves nő beszéljen inkább a szerelemről, a féltékenységről, az elválásról, mondták. Nem tudták megemészteni, hogy az ország közelmúltjáról politikai drámában fejtem ki a véleményem. Most Brazíliáról szeretnék filmet készíteni. Nagyon szeretem azt az országot. Imádom a zenéjét, a futballját, az ottani emberek életfelfogását. De ez is politikai töltetű film lesz. Azokról a családokról fog szólni, amelyekből a diktatúra hatása alatt nagyon sokan „nyomtalanul” eltűntek. Milyen messze van mindez a Ponyvaregény-beli bokszoló csacska kis szeretőjétől...! Az egy naiv, lelkileg labilis nőci, aki csak párja karjaiban érzi biztonságban magát. Én meg egy erős, határozott nő vagyok. Tudom, mit akarok.
