Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-28 / 149. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 28. IVtULM hAUUAlU \J Jókai Mária: Azt láttam igaznak, amit gyűjtéseim során az emberektől kaptam. Őszinték voltak velem, mert közülük valóként tudtam kérdezni tőlük Lélekben kiegyenesedve óvni az örökséget (Somogyi Tibor felvétele A zoboralji és a Zsitva- parti szokáshagyományok, népi gyermekjátékok, néprajzi értékek, viseleti tradíciók - s persze a tanítónői hivatás! Ez az élete, a múltőrzéshez ritka teljességgel kötődő munkássága. MIKLÓSI PÉTER Fáradhatatlan kincsgyűjtő, aki a globalizáció felé haladó világunkban következetesen őrzi főként a szlovákiai, de tágabb értelemben az egyetemes magyarság néprajzi klenódiumait. Életformájával átörökítője ennek az általa fellelt folklórkincsnek; évtizedekkel mérhető munkásságában szándékosan azonosul a bomló közösségekben gyűjtött, sajátos szereppel bíró anyaggal, miközben tuda- tosan-tudattalanul európai színvonalon tátja egész személyiségét a világ elé. Ennek fényes bizonysága a „Párta, Párta - Zoboralji lakodalmasáért 1985-ben Kecskeméten kapott UNESCO-díj, tizenöt évvel később az Életfa-díj, majd a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje. Jókai Máriával ma már a Vere- bélyhez csatolt Felsőahán, az ő szülői házában beszélgetünk. Kezdjük avval, hogy túl a hetvenen miért fontos számodra ez a ház? Létezik-e olyan jóérzésű ember, akinek ne lenne kötődése gyerekkorának hajlékához, az egykori családi fészekhez?... Most viszont, pár évvel valóban túl a hetvenen - amikor a gyermekkornak már csak fakuló emlékei vannak meg -, a szülők végső nyugvóhelye, a temető van közel. Noha Léde- cen kitűnően éreztem magam, hiszen elképzeléseim zömét megvalósítva erőim teljében laktam ott, mégis eljött az idő, hogy már csak arra gondoltam: vissza kell jönni a szülői házba. Ettől a rádöbbenéstől egyre jobban húzódtam hát haza. Van ennek a háznak olyan zuga, amelyet mindmáig a kedvencednek mondhatsz? A szüleim szobája. Azt igyekeztem úgy berendezni, hogy minden sarka órájuk emlékeztessen. Ahán, ahogy faluhelyen illik, a könyha volt a központ, ott zajlott a napi élet. És megvolt az úgynevezett tiszta szoba, amit mifelénk nagyháznak mondtak. Ide csak öltözködni jártak, és a menyecske stafírungja, bútora is itt várta a sorsát. Minő különbséget érzel a Zsitva-part, a tényleges szülőföld, illetve ahogy mondani szoktad: a fogadott szülőfölded, azaz a Zoboralja között? Számomra mindkettő kedves. Amikor nyugdíjasként hazajöttem, havonta egyszer amoda is vissza-visszajártam. Feltöltődni. Újra meg újra látnom kellett, hogy a Tríbecs- hegység hogyan öleli át Léde- cet, de nemkevésbé hiányzott Gímes is. Tulajdonképpen már csak itthon, Ahán tudatosítottam, hogy én évtizedeken át nemcsak dolgoztam a zoboralji emberekkel, hanem a mentalitásukat is fölvettem. Talán ezért akartam velük később is rendre találkozni, egyszerűen csak látni őket. Mostanában is visszajársz? Igen, bár ritkábban. De ha találkozunk valahol, például egyházi búcsúkon, zarándoklatokon, egészen fölvillanyo- zódom. Napjainkban miféle falu Felsőaha? Fényes Elek 1851-ben így jellemzi: magyar-szlovák falu; nagyon jó búzája, bora, gyümölcse, szénája, erdeje és vízi malma van. Mi maradt meg mindebből mindmáig? Mára erősen modernizálódott, s Verebélyhez tartozva közigazgatásilag sem önálló. Nekem a régi Aha tetszett jobban. Oda kötnek az emlékeim is, hogy zuhog vagy hőség van, esetleg hideg metsző szél fúj, gyerekekként rengeteget csatangoltunk a határban. Különösen a szőlőhegyet szerettem, áhol a dombról körös-körül nézve nagy levegővel szívtam magamba az egész vidéket. Akkoriban szoktam meg a kétkezi munkát is, amit a szőlődombok csendjében, jobbára másoknak segítve, mindmáig szívesen végzek. És akkor a dombtetőről újra magam előtt látom a Sírhegyet, az Alsómalom-szögét, a Pettyimet, a Káposztást; de eszembe jut az is, hogy mifelénk a nagylányoknak csak a falu széléig, a Verebélyre nyíló főútig illett elsétálni. Kiröppenve ebből a zárt közösségből, hogy találtad fel magad a Komáromban nyílt óvónőképzőben? Apám magyar iskolában akart engem taníttatni, így a toborzás során beíratott oda. Hirtelen kétéltű lettem, Komáromban városi ruhám volt, de ha hazajöttem, népviseletben jártam, itthon nem akartam más lenni, mint a többiek. És hogy magyar vagyok, azt szintén a családban tudatosítottam, mert Ahán azon háromnégy família közé tartoztunk, akik nem reszlovakizáltak. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján miről álmodott a lány? Kamaszlányként mi szeretett volna lenni a későbbi pedagógus és néprajzi gyűjtő? Ma már csak mosolygok rajta, de először légikisasszony! Néha elszállt a falu fölött egy- egy repülőgép, én pedig mindig csak menni, utazni akartam valahová, így ezt találtam ki magamnak. Későbbet rájöttem, hogy egy sáros, apró faluból aligha lehetek stewardess, ezért aztán vasúti kalauz, majd katona is akartam lenni, csak hogy kitáruljon előttem a világ... Ehhez képest... ... igen, ehhez képest jócskán helyben maradtam itt a Zsitva- partján és a Zoboralján. Megbántad? Nem. Mert az állandó mehetnék helyett néprajzi gyűjtéseim során már az örökös kíváncsiság űzött. Szerte a nagyvilágban bizonyosan sok mindent láthattam volna, itt viszont kaptam valami pótolhatatlant az élettől. Főként az őszinte szó és az értékek becsületét. Tanítónőként a diákok ragaszkodását. Amikor 1963-ban, fiatalka tanítónőként, Gímesen a helyi néprajzi kiállítás előkészületeiben vehettem részt, én azt olyan örömmel csináltam, hogy nem igaz! Későbben pedig már egyre elmélyültebben, következetesebben foglalkoztatott a hagyományőrzés. Eleinte miért épp a gyerekeket érintő néprajzi örökségre összpontosult a figyelmed? Mert velük naponta dolgoztam az iskolában. És fontosnak láttam újra megtanítani őket azokra a népi játékokra, amelyeket a nagyszüleik még tudtak, de mert otthon már nem gyakorolgatták, kezdtek kiveszni a köztudatból. A pedagógus a játék révén tud a legközelebb jutni a gyerekek leikéhez? Valóban ez a legrövidebb út ahhoz, hogy a gyerek kitárulkozzon és a lehető legtermészetesebben viselkedjen. Hogy előbukkanjon az a tiszta forrás, amit szerencsésebb esetben még otthon is megláthat. Mi mondható tiszta forrásnak? Ami eredeti kincs. Aminek pont a maga természetes egyszerűségében van az értéke. Ami együtt él az emberekkel, s egyben helyhez köti őket. Amit a dédszülőktől a dédunokáig mindenki lélekben kiegyenesedve óvhat örökségként, tarthat a sajátjának. Amiben mondanivaló, tartalom, üzenet, esztétikai becs rejlik. Manapság is játszanak még a gyerekek? Mást és másképpen. Legalábbis a kérdés hagyományos értelmében, mert most nincs olyan, mint amikor mi kimentünk vasárnap délután az utcára, és játszottunk. Lényegében én is már csak adatközlő vagyok, aki a saját gyermekkoráról mesél. Eszerint az sem helytálló már, amit Kodály Zoltán su- gallt? Nevezetesen, hogy minél hosszabb a gyerekkor, annál boldogabb a felnőttkor? Az mindenkor helytálló, hogy a gyerekekben ott rejtőzik a tehetség szikrája. A tanító dolga felfedezni, és kibontani annak legerősebb oldalát. Sőt, tovább fejleszteni azt. Az a gyerkőc akkor felnőtt korában is sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb lesz; egész életében más szemmel nézi majd a világot. Ez alól nyilván te sem vagy kivétel. A lelked ma is akár egy kamaszlányé? Legbelül sok még az elképzelésem. Ám ha eszembe jut a korom, akkor már jóval prózaibban gondolkodom! És ne én akarjam elvégezni, ami a fiatalok dolga. Lenne. Sohasem zavart, hogy tanítónőként, tehát nem hivatásos néprajzosként végezted a kitartó gyűjtőmunkát, csoportvezetést? Nekem épp ez a szakmai függedenség adott szabad szárnyalást. Azt láttam igaznak, amit gyűjtéseim közben az emberektől kaptam. Őszinték voltak velem, mert közülük valóként tudtam kérdezni őket. Egyvalaki az ő szűkebb közösségükből, hiszen a falu népéhez a tanító áll a legközelebb. Olykor mégis belém nyilall, hogy talán többet kellett volna tennem. Ennyi munka, a sok-sok siker dacára békéden vagy önmagaddal? Elégedetiennek kell lennem, mert hiába tettem sokat, a duplája az, amit még el kellett volna végeznem. Lenézésben is volt részed? A főhivatású néprajzi gyűjtők részéről! Akadtak bírálóim, akik kifogásolták, hogy nem vagyok profi néprajzos. Csak azt felelhettem, egy tanító vagyok, akit ez mindig érdekelt. Nyitott szemmel járva kerestem a néprajzi értékeket. De amit megtettem, azért felelek. Mind a Zoboraljáról, mind a Zsitva mentéről tudom, amit tudni lehet. Tiszta a lelkiismeretem. És a Csemadokot is sok mindenért el lehet marasztalni, de maradandó érdeme, hogy évtizedeken át kézben tartotta a néprajzi gyűjtőmunkát. Manapság bizony nem tudom, irányítja-e azt valaki... Nem a rossznyelvűség beszél belőlem, ám a konszolidáció éveiben ez nem egyfajta szelep volt a Csemadok- ban, elterelendő a figyelmet a politikáról? Nem tudom. Viszont volt például egy olyan folklórcsoport az Ipoly mentén, amely vallásos motívumokat is igénylő szokáshagyományt elevenített föl. Szerepelt benne egy asz- szony, aki szemrebbenés nélkül kijelentette: ne féljen senki, az ő ura a pártelnök, nem lesz semmi baj - és a szentelt gyertya meg a rózsafüzér zokszó nélkül ott díszelgett a színpadon. Mára viszont, sajnos, elkallódtak a forgatókönyvek, az eredeti fényképek; hol vannak a rendszeres tárlatok, a szakmai összejövetelek, a tiszta forrást felmutató fesztiválok, az eredeti „virágba szőtt álmok”, hol a lelkesedés? Komoly aggályaim vannak! Most a műsorcsalamádét kínáló falunapokkal van megszédülve a világ, ott aztán szinte akármi jó. Ha visszájáról lóg valakin a szoknya, úgy is remek!... Ugyanakkor pont a hagyományok jelentik, jelentenék számunkra a kapaszkodókat? Szerintem a hagyományőrzés azon kevés kultúrák egyike, amit kell és érdemes támogatni. Zoboralja azért tarthatta magát olyan sokáig magyar szigetként, mert az a 13 falu bele tudott kapaszkodni a hagyományaiba, a gyökereibe. Nincs ennél értékesebb, tisztább, szebb dolog a világon. Az elfordulással a jövőnket adjuk föl? A jövőnket és az emberségünket. Közösségként úgy vetkőzünk ki a magyarságunkból, mint annak idején a falusi ember a népviseletből. Nem szokták azt mondani, hogy régimódi vagy? Lehet. De a gyerek a legelső útmutatást a családban kapja, csak azután jön az iskola, a pap. Ezért esik rosszul, ha látom azokat a családokat, amelyekben az apukát meg az anyukát még a magyar iskolában én tanítottam ími-olvasni, de ők az ő gyereküket kézen fogva már a szlovák iskolába viszik. Ennél nagyobb fájdalom, megaláztatás egy tanítónőt nem érhet. Arról nem is szólva, mit érezhetnek a nagyszülők, ha az unokák szájából kilopják az ősök nyelvét. Az rossz kifogás, hogy nincs már magyar iskola - mert arról ki tehet, ha nem azok a szülők, akik elpártoltak a saját iskolájuktól, az anyanyelvűktől? Most az a divat, hogy nem kell megharcolni a magyar iskoláért, inkább az a sikk, hogy a szülő már a bölcsőben sem magyarul beszél a gyermekével. Számomra ez rettenetesen nagy, kiábrándító csalódás. Kibújunk, nem vállaljuk önmagunkat. Pedig nem bor mellett, magyarországi kiránduláson, választások előtti összejöveteleken kell magyar- kodni, hanem magyarként élni a hétköznapokon. Legyek akár fekete bárány, de nekem az a benyomásom, hogy a dolgok könnyebb végét keressük. Ezt nem tudom elfogadni. Akadnak válogatott szomorúságaid? Ha lennének is, önmagamhoz is vagyok annyira őszinte, hogy belássam: ami elmúlt, az elmúlt; vagy én mulasztottam el, vagy mások hibáztak. Marika, évtizedek óta ismerjük egymást, mégsem kérdeztem rá soha: nem hiányzott a család? Egy, még fiatal tanítónő korodból származó fotó tanúsága szerint igencsak szemrevaló lány » voltál. Mai zsargonban: klassz csaj! Az már elmúlt... Mindig olyanok akadtak a látókörömbe, akiket nem tudtam megkedvelni. Talán mert rengeteg teendőm volt, talán mert maximalista vagyok, és ha megígérek valamit, akkor is megcsinálom, ha belekékülök. S ezt várom el mástól is. Biztosan másként alakul az életem, ha lett volna családom, most viszont már csak ebbe kell beletörődnöm... Az vigasztal, hogy a tervem mégiscsak rengeteg.
