Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-25 / 147. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 25. www.ujszo.com RÖVIDEN Firenze a Mona Lisát akarja Firenze. Firenze szeretné kiállítani Leonardo da Vinci remekművét, a Párizsban őrzött Mona Lisát. Az olasz város csütörtökön jelentette be, hogy az elkövetkező hat-hét hónapban legalább százezer aláírást akar összegyűjteni, hogy ezzel mozdítsa elő a világhírű kép „hazatérését”. A firenzeiek célja, hogy 2013-ban a toszkán városban állítsák ki a festményt. Leonardo a Firenze közeli Vinciből származott, a Mona Lisát is felvonultató kiállítás apropója egy látványos műkincslopás évfordulója lenne. A Mona Lisát 1911. augusztus 21-én lopta el egy olasz férfi a párizsi Louvre falai közül, két éven át egy kamrában rejtegette a páratlan festményt. Később el akarta adni Firenzének, terve azonban meghiúsult, a kép visszakerült a Louvre-ba. (MTI) Hollywood Moszkva felé fordul Moszkva. Megnyílt a 33. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál csütörtökön este számos magyar vonatkozással: a zsűri tagjai között van Makk Károly rendező, a versenyben indul Elek Judit Visszatérés című filmje, és a fesztivál nézői megismerkedhetnek Tarr Béla filmjeivel. Érdekesség, hogy a fesztiválon tartják a Transformers 3 című amerikai film világbemutatóját, amelyre Moszkvába érkezett a film rendezője, Michael Bay és a főszereplők is. A 200 millió dolláros filmet nem utolsósorban azért Moszkvában mutatják be, mert Hollywood egyre inkább a fejlődő piacok felé fordul, és amint Bay mondta, az orosz főváros a filmiparban és a filmművészetben fontos szerepet tölt be. (MTI) Megérkezett Trencsénteplicbe, az Art Film Fest zárónapjaira Jean- Claude Carriere színész, rendező, producer (jobbra). A számtalan díjjal elismert legendás francia filmest az egyik legrégebbi hazai szemlén Arany Kamera-díjjal tüntetik ki. Jean-Claude Carriere-t a fesztivál főszervezője, Peter Hledík fogadta. (TASR-felvétel) Ősszel: a Bizottság a Műcsarnokba megy „Sírba visztek” ELŐZETES Budapest. Szeptember 3-ától látható majd a Műcsarnokban a „Sírba visztek” - A Bizottság a Műcsarnokba megy című kiállítás. A szentendrei Vajda Lajos Stúdióból kinőtt, autodidakta képzőművészek által létrehozott A. E. Bizottság a nyolcvanas évek magyarországi ellenkultúrájának meghatározó zenekara volt. A „minden lehet művészet, az élet maga is művészet” fluxushoz köthető szemléletmódjának megfelelően a zenei és képzőművészeti műfajok határainak ironikus áthágásával olyan produktumokat hoztak létre, amelyek ellenálltak a korabeli, ideológiailag terhelt hivatalos kánon elvárásainak. Anélkül váltak politikai tényezőkké, hogy egyetlen konkrét politikai ügyre is reagáltak volna, annak ellenére lettek sikeres zenészek, hogy szakmai szempontból képzetlenek voltak, s úgy szabtak új irányt a magyarországi alternatív kultúrában, hogy a legkevésbé sem szándékoztak irányokat kijelölni. A Bizottság története túlmutat önmagán és túlmutat a korszakon is - a tagjai által képviselt művészeti aktivitás ma ugyanolyan hiteles és erőteljes esztétikai hatást vált ki, mint negyedszázaddal ezelőtt. A Műcsarnok kiállítása mindenekelőtt ezt mutatja be - a tagok közül főként Wahom András, fe Lugossy László, ef Zám- bó István és Bernáthy Sándor alkotásaira fókuszálva. A tárlatra bekerülő (részben eddig még nem ismert) filmek, fotók, hangfelvételek, videoinstallá- ciók, festmények, rajzok és szobrok mindegyike kivétel nélkül olyan originális, autonóm mű, amely jelentős nemzetközi teljesítményekkel állítható párhuzamba - a kelet-európai kapcsolódási pontok felmutatása a kiállítás egyik alapvető ambíciója. De a tárlat természetesen megmutatja a magyarországi kontextust is. (ú) Rastislav Ballek rendező szürrealista látványszínházat csinált édesapja didaktikus regényéből „A szív, az csak egy izom” Az előadásra egységes szemlélet, következetesség és rétegezettség jellemző (Dömötör Ede felvétele) Ezt a katonaorvos mondta a hentesnek, aki hússal dolgozó ember létére különösnek találta a megjegyzést. Mint ahogy azt is különösnek találta, hogy zongoráznak az ő házában. JUHÁSZ KATALIN Bár az a ház nem is az ő háza. Az ő háza valahol a „tót hegyekben” állt, amíg a németek fel nem gyújtották. Ez akkor történt, amikor hősünk partizán volt. És mivel partizán volt, a háború után jutalmul kiutaltak neki egy mészárszéket egy kisvárosban. Ez a kisváros konkrétan és képletesen is jó messze van, lent a déli határnál, és furcsa emberek lakják. Furcsán öltöznek, beszélnek, élnek, a kamasz gyerekek például tegezik a szüleiket. A Ladislav Ballek regényéből készült színpadi adaptáció témája a második világháború után kialakult furcsa helyzet, amikor mindenki mohón élni, élvezni, boldogulni és gazdagodni akart. Egyfajta kétségbeesett hedonizmus tombol a vidéken, ahová Riečan hentes és családja érkezik. A bolt régi tulajdonosától örököl egy segédet, aki a seftelés, ügyeskedés nagymestere, neki köszönhetően meg is tollasodik a család. Ezzel egy időben a feleség és a kamasz lány megdöbbentő változáson megy keresztül. Nem csak a helyi módihoz alkalmazkodnak gyorsan, hanem erkölcsileg is egyre ledérebbek lesznek, amit a becsületes, jó lelkű családfő döbbent értetlenséggel szemlél. Az ilyesfajta történetekben sok a csábító klisé: az édesből könnyen lesz negédes, az egyszerűből szimpla. Rastislav Ballek, az író fia azonban rendezőként ügyesen halászta ki az előadást a cukoroldatból azzal, hogy helyenként szociográfiai- lag hitelesítette a dolgokat, másutt pedig az abszurd és a groteszk felé vitte el a jeleneteket. Az előadásra a harsogó kontrasztok ellenére is egységes szemlélet, következetesség és rétegezettség jellemző. Nelli (Holocsy Krisztina) a darab során többször tereget egy láthatatlan kötélre. A mosott ruhák egymás után esnek a földre. Ő viszont csak rakja tántoríthatat- lanul, mint ahogyan az elfuseráltjogászból lett zongoratanár (Hajdú László) is rendületlenül imitálja a zongorázást a pianínó tetején, vagy ahogyan a háttérben többször végignézhetjük egy disznó felporciózását - szerencsére csak filmvásznon. Az emberek többször disznófejekkel parádéznak az asztalnál, ugye nem kell magyarázni a szimbolikát... A színpadon végig egy mikrofon áll, a szereplők néha abba beszélnek, ilyenkor szavaik erős hátszelet kapnak, messzebbre érnek. Máskor a dekadens bárénekesnő (Szabó Szvrcsek Anita) régi kuplé- kat búg. E langy slágerzenére lépked, botorkál és dülöngél a színen, mint valami cirkuszporondon Filadelfi, a patikus (Öllé Erik), az emberi roncs, aki egy marék aszpirin és egy üveg bor kombinációjára esküszik komolyabb lelki bajok kúrálásakor, viszont mindig nagy igazságokat mond ki az adott helyzetről, vagy a világnak önnön vesztébe rohanásáról. Teszi ezt kicsit elemeken, szinte kívülállóként ironizálva. De sok minden más is idézőjelbe kerül ebben a rendezésben, a Komáromi Jókai Színház deszkám rég látott „formabontásban”. Ballek részéről bátor döntés volt magyar társulattal játszatni el a darabot, mert nem lehetett tudni, üt-e majd ez a történet ebben a közegben is. Nos, szinte az összes színészt meg kell dicsérni. Mokos Attila pazar hentessegéd, kellően, azaz nem túlzottan vagány, csak pont amennyire kell. Bandor Éva az elején félénk, de éhes szemű hentesné, aztán kibújik belőle az asszonyállat. Ennek a negatív fejlődéstörténetnek inkább passzív, sodródó „elszenvedője” a lánykát alakító Tar Renáta. Én legalábbis elhittem neki - talán mert nagyon el akartam hinni -, hogy a cudar világba vetett nemes lélek menthetetlenül elvész, illetve azért veszi át a káros külső ingereket, mert nincs felvértezve ellenük. Ahonnét ugyanis ő jött, ott nem fejlesztenek üyen páncélt, mert nincs rá szükség. Fabó Tibor pedig tényleg telitalálat a hentes szerepére. A többiekkel ellentétben nála szinte csak belül történnek a dolgok. Talán mondanom sem kell, hogy a legnehezebb feladatot ő kapta ebben a szürrealista látványszínházban. Nem játszik főhőst, nem csillogtat technikát, nem tolakszik mások elé, mégis ő az előadás főszereplője. Hiába A hentessegéd cím, ebben a történetben a hentes sorsa a legmegrázóbb, aki mintha egy másik bolygóról érkezett volna, mintha a kis herceg pottyant volna Villon haláltánc-versébe. Egy rövid, de izgalmas történelmi korszak elevenedik meg a darabban: az 1945^18- as időszak. Ezek a görcsösen élvezni vágyó emberek sok mindenen keresztülmentek, mi, nézők pedig gondban vagyunk, vajon van-e jogunk ítélkezni felettük. Ráadásul mi már azt is tudjuk, mi vár rájuk. Bizony, építhetik majd szépen a szocializmust negyven éven át, és mellesleg egészen más dalok lesznek divatban. Nem tudom, szándékában állt-e a rendezőnek az úgynevezett „békebeliség” fílingjének felidézése, én mindenesetre éreztem az előadásban egy utolsó elrugaszkodást, végső visszaszámlálást. A történetből „brechtiesen” kilépő kuplézás- sal, mikrofonba szövegeléssel talán arra figyelmeztet a rendező bennünket, kisembereket, hogy sosem tudhatjuk, hová fajulnak a dolgok, mikor tesz nekünk keresztbe a történelem. A hentessegédet legközelebb már csak ősszel láthatják Komáromban. Emlékezzenek szavamra: nézzék meg. Tanulságos lesz. Megnyílt a Kortárs magyar szobrászat a KOGART Kortárs Művészeti Gyűjteményben című kiállítás A magyar szoborkiállítás Pozsony központjában várja a látogatókat (Peter Procházka felvétele V Szobor és Objekt Pozsony. A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete támogatásával valósult meg a Kortárs magyar szobrászat a KOGART Kortárs Művészeti Gyűjteményben című kiállítás, melynek csütörtökön délután tartották a megnyitóját. A neves magyar szobrászok alkotásait felvonultató nagyszabású bemutató a Szobor és Objekt elnevezésű nemzetközi kiállítássorozat részét képezi. A stílusban és tameti- kailag is változatos magyar tárlat a főváros népszerű kiállítótermében, az Sznf téri Művészetek Házában augusztus 13-ig tekinthető meg. (tb)
