Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-21 / 143. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 21. Keddi faggató 19 Rácz Olivér: az egészségügy krónikus pénzhiányban őrlődik, joggal szidjuk a betegellátás nívóját; ám alig esik szó az emberek személyes felelősségéről Orvos csak az legyen, aki ingyen is vállalná- Orvosnak lenni komoly tudást igénylő humanitárius munka (Somogyi Tibor felvétele) A gyermekkorában még hajóskapitánynak, kamaszként hajóorvosnak készülő, felsőfokú tanulmányait a kassai Šafárik Egyetemen 1971-ben záró, mára nemzetközi hírű orvosprofesszornak úgy alakult az élete, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Biokémiai Kutató Intézetében töltött pályakezdő esztendők után az egészségügyi tudományos kutatómunkának az a külön részterülete kötötte le, amelyet úgy hívunk: kórélettan. Rácz Olivérrel a kassai orvos- egyetem patofiziológiai intézetében beszélgettünk. MIKLÓSI PÉTER Patofiziológiai Felkapja az ember a fejét rá... Pedig egyetlen, a laikus számára szintén érthető mondatban elmondható a lényege: a kórélettan az élettani folyamatok kóros elváltozásával foglalkozó tudományág. Professzor úr azt javasolta, hogy itt, a dolgozószobájában beszélgessünk. Miért? Ez a második otthona? Nem egészen. De tény, hogy most, amikor már számba sem akarom venni, hány éve dolgozom itt, és remélhetőleg innen is megyek majd aktív nyugdíjba, egyre sűrűbbek a napjaim. A tudományos munkát meg az oktatást szívesen végzem, viszont a hajszás adminisztrációs teendőket napról napra fáradalma- sabbnak érzem. Mondja el egy napját! Akár épp a mait. Nagyidéról indultam korán reggel, ahol lassacskán másfél évtizede felújítottunk egy házat. Bejöttem ide hivataloskod- ni, ami sohasem öröm. Nem számoltam, közben hányszor szólalt meg a telefonom. Utána felvételiztettem, majd egy tárgyalásra átmentem a kórházba. Most magukat fogadtam, kora délután vizsgáztatni fogok. Azokat hívtam, akiknek javító vizsgát kell tenniük. Ezután még itt az intézetben van egy kis dolgom, később pedig indulok vissza Nagyidéra, ahol felváltva, fél-fél órát kaszálni, illetve véleményezésre váró habilitá- ciós szakdolgozatokat fogok olvasni. Közben cseresznyét is szedek, nehogy a fán maradjon. Ekkorra már egy kevéske jó vörösbor is lesz az asztalon, valahogy egyforma a fogyasztásom a fűnyíróéval... Este egy Münchenben tartandó előadásom kulcsfontosságú téziseit kell még végiggondolnom. Eddig nem volt módom megkérdezni senkitől: hogyan lesz valaki az kórélettan tudora? Kollégáim egyike évekkel ezelőtt a Szlovák Tudományos Akadémia egyik pozsonyi intézetében tartott konferencián nagyon találóan mutatott be. Azt mondta: Rácz Olivér nem az élettani folyamatok egyszerű kutatója, hanem egy patologikus fiziológus. Igaza volt, mert mindmáig szenvedélyesen foglalkoztat a biokémia. Először tizenhat évesen került a kezembe Straub F. Brúnó kétszeres Kos- suth-díjas akadémikus könyve a biokémiáról. Röviddel azután, hogy elvégeztem az orvosegyetemet, eljutottam Budapestre, épp az általa vezetett kutatóintézetbe, ahol kedvemre foglalkozhattam biokémiával. Ráadásul a csehszlovákiai norma- lizáció legkeményebb éveit sikerült ott átvészelnem, ami jól jött, mert eléggé benne voltam az 1968-as diákmozgalmakban. Életem meghatározó szakmai iskolája volt a Straub F. Brúnó által irányított intézet, hiszen amit kutatásból tudok, azt ott tanultam. Magas szakmai színvonalon, s teljesen szabad, nyílt légkörben. Hazajövetelem után kissé más közegbe csöppentem. A biokémián nem, viszont a kórélettanon akadt számomra szabad hely, így azóta itt vagyok. Egyik cikkemben meg is írtam, hogy bizonyos fokig a görög mitológiából ismert mesebeli kentaurnak érzem magam, mert egyik felem az elméleti kutatóé, a másik felem a gyakorló orvostudományhoz tartozik. Visszagondolva a Magyar Tudományos Akadémia Biokémiai Kutató Intézetében eltöltött évekre: mi az, amit a szakmai tudáson kívül, ráadásként lehetett ott ellesni? Hogy egy kutatóintézet lét- jogosultságát a benne zajló nagyon komoly szakmai munka igazolja. És megtapasztalhattam Straub F. Brúnó intézetvezetői stílusát, aki a feleségét kivéve mindenkivel magázódott, s nyilvánosan soha senkit nem szégyenített meg szidással. A tudása révén olyan tekintélye volt, hogy senki sem merte hanyagul elvégezni a rábízott munkát. Ha mégis előfordult ilyesmi, akkor elegendő volt az ő egyetlen szúró pillantása. A professzor úr szintén régen főnöke már a kassai orvosegyetem kórélettani intézetének. Ön milyen vezető? Igyekszem. Maximálisan demokrata vagyok, egyetlen kivétellel: azon nem kívánok vitatkozni, hogy egy méter lehet egyszer 65, másszor 125 centi. Itt megáll a demokrácia. Egy méterben 100 centiméter van ma, holnap és tegnap is. Jöhet reform bármilyen, a kormány lehet jobb- vagy baloldali, a sarkigazság az sarkigazság marad. Minden egyéb dolgon szabad vitázni és demokratikusan dönteni. Rácz Olivér, aki aránylag hosszasan belekóstolt a Straub-intézet hétköznapjaiba is, hogyan élte meg a rendszerváltást; hiszen eladdig nyilván Ön is kicsit a rendszer mellett élt, mint sokan mások... Mozgalmas időszak volt. Véletlenül napra pontosan, 1989. november 17-én jelent meg a tudományos monográfiám, röviddel később beválasztottak mind az orvosi kar, mind az egyetem szenátusába. És életem végéig jóban fogok emlékezni arra a „straubi évekkel“ felérő élményre, amikor a romániai forradalom kitörésének hírére itt a kórházban és a kassai Tháliában 25 tonna élelmiszert, gyógyszert, ruházatot gyűjtöttünk össze, amit a kassai közlekedési vállalat két kamionján Nagylakig szállítottunk. A ’89 óta eltelt időközt értékelve Ön nem elégedetlen? Igyekszem türelmesnek maradni. Bár az igazság kedvéért azt is látni kell, hogy Szlovákia az elmúlt 20-21 esztendőben a fejlődés nagy útját járta be. A jót, érthetően, manapság már mindenki természetesnek veszi, s inkább azokat az ostobaságokat tartjuk szem előtt, amelyeket a politikusok meg a többi hozzá nem értő alak úgyszólván naponta a nyakunkba sóz. Vannak a professzor úrnak is adósságai? Tudományos értelemben véve igen. Főként a kilencvenes évekre vonatkozóan, amikor jó lett volna folyamatosabban foglalkozni a kutatómunkával, és annak tükrében többet publikálni. De az 1992-es kormány- váltást követő időszakban - tehát Mečiar és Slavkovská érájában - magyarként is megválasztottak a főiskolai tanács országos elnökévé, a rektori konferencia élére pedig a magyarul is kitűnően tudó Juraj Stem professzor került. Voltak, akik megkérdezték: nem félek-e „tőlük“? Azt feleltem, ők féljenek tőlünk, és Stern úrral közösen sikerült megőrizni az egyetemek önállóságát. Igaz, eközben kissé kiestem az állandóbb tudományos munkából. Laikusként talán rákérdezhetek: mi az, hogy betegség, mi az egészség, illetve mi az, hogy orvostudomány? Kicsit távolabbról indulva válaszolok, mert a tanárnak és irodalmárnak is kitűnő édesapám verssoraijutnak eszembe. Hatvanévesen kapott egy enyhébb szívinfarktust, és a kórházi környezetről írt azután pár verset. Például arról, hogy kivizsgálás közben ott fekszik a rendelőasztalon, és a gépektől szeretné megtudni, mennyi van még hátra az életéből... Csupán azért említem ezt, mert apám dilemmája is jelzi, hogy az orvostudomány, sajnos, mennyire elszemélytelenedett; s ezzel együtt a beteggel kommunikáló orvos is. Már-már mindent a műszerekre bízunk, jobbára a gyógyulást is tőlük várjuk. Pedig az én oktatóim még szinte kizárólag az emberre szabott orvostudományt ismerték - amit mostanában „újdonságként“ akar egyénre szabott medicinaként megjelölni az orvoslás legdivatosabb irányzata. Ajánlom hát leszögezni, hogy remek dolog az ultrahang, a korszerű genetika, más egyéb, de nem a gép adja meg a diagnózist! A gép csupán egy képet ad, amit be kell építeni a mindennapi, elsősorban ember- központú orvostudományba. Mint régen, amikor még létezett a beteg és az orvos közötti bensőséges kapcsolat. Ezért én már az első évfolyamban figyelmeztetem az orvostanhallgatókat arra, hogy egy beteg az nem tudomány, az nem eset, hanem a beteg egy ember, akivel ennek megfelelően illik bánni. Orvosnak lenni komoly tudást igénylő humanitárius munka. így hát azt is hangsúlyozni szoktam a hallgatók előtt, hogy orvos csak az legyen, aki ingyen is vállalná. Az érem másik oldalát is viszont látni kell, hogy a társadalom kutya kötelessége volna ezt a nem éppen nyolcórás munkát a lehető legtisztességesebben honorálni. Tehát: ne a pénzért menjen valaki orvosnak, ezzel szemben a társadalom felelőssége, miként bánik az orvosaival. Megbántom, ha szóba hozom: orvosnak lenni tudomány vagy mesterség? Több mint mesterség. A medicina hivatás, alapját a tudományok adják a beteg gyógyítása érdekében. A pácienst nem érdekli, milyen új műszert fedeztünk fel, ő gyógyulni, dolgozni, élni akar. És jól érezni magát. Az orvos, vagy én, az egyszerű halandó vagyok felelős az egészségemért? Elsősorban az egyén önmaga. Mert az igaz, hogy a hazai egészségügy krónikus pénzhiányban őrlődik, így joggal szidjuk a betegellátás nívóját; ugyanakkor alig esik szó az emberek személyes felelősségéről. Ha csak egy kicsit jobban vigyáznánk, körültekintőbben élnénk, az egészségügyre fordított kiadások harminc százaléka rögtön átirányítható .lenne oda, ahol a gyógyítás költségei indokoltan magasak. Például a rák elleni harcra. Eszerint a betegségek jelentős hányada megelőzhető? Illetve hát az volna? Egyértelműen. Régen, még ötven-hatvan éve is, a betegségek zöme fertőző volt, amiből vagy kigyógyult az illető, vagy meghalt. Ha manapság kap valaki egy fertőzést, jobbára öthét nap múlva gyógyultnak tekinthető. Rossz jel viszont, hogy mára az olyan betegségek kerültek túlsúlyba, amelyek nem jelentkeznek azonnal, hanem hosszú évtizedekig rombolják a szervezetet. így ezek lényegében nem is gyógyíthatók, csak kezelhetők, ami azután egy életre szóló gond. Ön gyakran jár orvoshoz? Őszintén szólva nemigen. De épp a közelmúltban kellett átesnem egy kötelező kivizsgáláson, amikor is kiderült, hogy az összes lelet szinte hibátlan. Úgy tűnik, én egészségesen fogok meghalni... No, csak ne siessen annyira professzor úr! Két dologról még mindenképp faggatni szeretném. Az első: úgy tudom, a felesége kate- kéta. Ha nem veszi tolakodásnak, ez miként érződik családjuk hétköznapjaiban? Úgy, hogy keressük - és szerencsére megtaláljuk - az egyensúlyt a természetes, azaz a nem erőltetett vallásosság és a vallás mélyebb értelmezése között. Ez nem könnyű feladat, viszont van egy szint, ahol foglalkozni kell ezekkel a kérdésekkel. És a válaszok sem könnyűek. Véletlenül pünkösdhétfő másnapján beszélgetünk. Számomra kézenfekvő hát a dilemma: vajon honnan tudjuk, hogy néz ki a szentlélek? Vagy mit sejthetek arról, hogy miként van jelen az Önök családjában? Természetes módon jelenik meg. Elsősorban a szeretette, egymás megbecsülésére építünk, s emellett a vallás formális dolgait is betartjuk. Pusztán a transzcendens hit nem elég, tartozni is kell valahová. Pont az odatartozás igénye, gondolata áll a második kérdésem hátterében. Ön miben látja az értelmiség felelősségét a szlovákiai magyarság vitalitásának megőrzésében? Az értelmiség ódiuma meghatározó mértékű. Bár néha úgy érzem, túl sok szervezet igyekszik tevékenykedni, ami szétforgácsolhatja erőinket. Pedig feltétlenül meg kell maradnunk, noha a tényeket illik szintén tudomásul venni. Egyebek között azt, hogy létezik természetes asszimiláció, de ezeket az embereket sem szabad elveszítenünk. A más nemzetiségű férjeket, feleségeket is közelíteni szükséges a magyarsághoz. Szabadjon személyes példát említenem: az egyik vöm zsolnai, de a hatéves unokám szeptemberben magyar iskolába megy. Oktatásügyünk megtartása a mi felelősségünk, a szlovákiai magyaroké. Igaz, nemegyszer ennek ellenkezőjét látom. Sőt, egyenesen elszomorító helyzeteket is tapasztalni. Amikor 1998-ban Nagyidéra kerültünk, nem mondhatom, hogy nem hallottam szlovák szót, de minden gyerek magyarul beszélt. Ma Nagyidán minden gyerek szlovákul beszél, ami a szülők, nagyszülők felelőssége. 2001-ben, az előző népszámlálásnál az is megtörtént, hogy elkérték a magyar nyelvű kérdőíveket, mondván, nem tudnak jól szlovákul, aztán beleírták, hogy szlovák nemzetiségű! Pedig nem igaz, hogy a magyar nemzetiség megvallása veszélyt jelent. Ezért várom kíváncsian, hogyan sült el az idei népszámlálás. Mert ha jelentősen csökken a szlováldai magyarság számaránya, az már nem egyéni, hanem közösségi diagnózis. Sajnos.
