Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

2011-06-18 / 141. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 18. Szalon 23 Rég kialakult szokás ez nálunk, afféle menedék a politikától átitatott világ szennyével szemben. Akárhányszor utazunk, verselünk... Nyári verselés, nyulakkal „Ágnes asszony a patak­ban / Fehér lepedőjét mos­sa: / Fehér leplét, véres leplét/ A futó hab elkap- dossa. / Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” Ma Arany­órát tartunk párommal, amolyan balladásat. KÖVESDl KÁROLY Lehet, hogy nem pont ez illik a nyárhoz, de hát a vers, akár a búvópatak; egyszer csak elő­bukkan a mélyből egy sejtelmes sor, muszáj folytatni. Rég kiala­kult szokás ez nálunk, afféle menedék a politikától átitatott világ szennyével szemben. Akárhányszor utazunk, verse­lünk. Halkan fut a kocsi a Kisal­földön; szeretjük ezt a tájat, amelyet Fertő-Hansági Nemzeti Parknak jelöl a térkép. Az út mentén diófák, bokrok, vad­szilva, galagonya. A vetésben szöszmötöló őzcsalád, lángoló színű fácánkakasok, néha egy- egy sas köröz a magasban. Most éppen nyulak. Egy egész család futkározik a zöldben. Megál­lunk, szinte megbabonázva nézzük önfeledt játszadozásu­kat. Szemmel láthatóan nem félnek, nem zavarja őket az em­ber közelsége; egyikük egészen az út menti ároldg ugrabugrál, hosszú füle kikandikál a fűből, majd eltűnik. „Nyúl-mamám te, Nyúl-mamám, / késő van már, nem korán, / azt ígérted, vízre szállunk / húsvét napja hajna­lán.” Ezt meg Nemes Nagy Ág­nes írta, gyermekünk fújta önfe­ledten, úgy nyolcvan centis ko­rában. Hajaj, rég volt. Öreg­szünk. De a vers friss marad, s a magyar költészet kútja kimerít­hetetlen és csodálatos. Meg­győződésem, a magyar nép te­hetsége kristályosodott ki ben­ne, s e megismételhetetlen nyelv révén vagyunk tehetsége­sek. Ami vitathatatlan. Vissza Aranyhoz. Tudod-e, mondom páromnak, hogy gyak­ran érzem gyermekkoromból a szappan illatát? Vagyis hát nem illat volt az, hanem iszonyatos bűz, mert a szappant akkoriban állati csontból főzték. Máig előt­tem a kép: nagyanyám, akár egy boszorkány, mint egy gömöri Lucrezia Borgia, valami ocs­mányságot kavargat a tűzhelyen egy nagy pléhedényben. Ami­lyen büdös volt, olyan természe­tes az otthon főzött szappan. At­tól volt fehér a lepedő, friss a pokróc, a háziszőttes, amely a kertben száradt, kiterítve a fűre. A pokrócot a folyóra jártak édes- anyámék mosni, messze hallat­szott a sulykoló csattogása. így születik a furcsa ne­vű „reggeli ital", kerül a szegények asztalára a „népdalcsirke" (kék a lába, zöld a szárnya)... Semmi vegyszer, csak természe­tes anyag. A falusi ember egyéb­ként sem pazarolt, mindent fel­használt. Akárcsak a nagyáru­házak manapság, vág belém. Azok is feldolgoznak mindent, ami szemétdombra való, nem emberi gyomorba. Körmöt, pa­tát, porcot, szőrt, csontot leda­rálnak ezek a szorgalmas, ha­szonleső emberek, hogy eladják nekünk. Több ezres fordulat­számmal habosítják, nehezítik, színezik, turbósítják, ízesítik legalább ötféle E betűs adalék­kal. így születik a tocsogós, szét­eső sonka, a furcsa nevű „reggeli ital”, kerül a szegények asztalára a diópótló, a „népdalcsirke” (kék a lába, zöld a szárnya), így lesz okkersárga a festéktől, s így ke­rül mindennapi kenyerünkbe a guargumi, amelynek a neve is hideglelés. S bármily hihetetlen, még ma is beúszik tányérunkra a dédétés lazac. A DDT-t ugyan, ha jól emlékszem, már a hatva­nas években betiltották, első­ként a világon éppen Magyaror­szágon, de a természet, ez a cso­dálatos itatóspapír, úgy magába szívta, és bontotta le az élelmi­szerlánc valahányadik fokára, hogy még most is esszük. Jó messzire kalandoztam Arany Jánostól. ,A futó hab elkapdossa.” A fehér hab elkap- dossa... A fehér hab, bizony, pil­lantok le a Rábára, amelynek te­tején ott fodrozódik a trutyi, úgy jön a sógoroktól, mintha egy gi­gantikus mosógép öblítené a mosott ruhát a magyar Kisal­földre. Hiába a jószomszédság, Szent István koronáját már cipelték volna a múzeumba, ha már olajos hordóba nem dughatták... a természeti kincsek védelme, semmi nem állja útját, mert a biznisz felülírja a törvényt, szo­kásjogot, jószomszédi tisztes­séget. Nem menekülhetsz. Ezt is költő írta, Illyés Gyula. „Néztem kapkodva a vizet, / a futó tájat, mintha velem / már nem is ez a ■ hajó futna, / hanem a dohogó történelem. / Mintha dühöng­ve, hányingerlőn/ az rázna, kö­nyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz, / nem mene­külhetsz - bárhová kerülj!” Dűl rád a szenny, bármit teszel, s az élet pergőtűz alá veszi a költő gyönge szavát. Most éppen Brüsszelből, Berlinből, Bécsből, mindenhonnan lőnek, mert „hi­ába onta annyi vért”, nem nézik jó szemmel a magyar önrendel­kezést. Ki érti ezt? „S át- buggyant-e az írás kormán a vér, / mint a szegfű a vértanúk nyakán?” Ez meg Bella István. Na, merre kalandozzunk? Vissza Arany Jánoshoz és a tapsifüleshez, amely időközben néhány méterrel távolabb kiku­kucskál a vadszilvabokor taka­rásából, s visszazökkent a vers világába: .Ágnes asszony a pa­takban / Fehér lepedőjét mos­sa...” Elnézem az ugrifülest, és szomorúan konstatálom, talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy előállnak valamilyen hib­bant fároszok (akik Szent István koronáját már cipelték volna a múzeumba, ha már olajos hor­dóba nem dughatták), s azt .mondják: Arany is szemét­dombra való, hiszen rég meg­holt költő, ráadásul echte népi­eseit. Ciki. A balladák pedig napjaink Európájában ugyan­csak avíttak és korszerűtlenek. KÖNYV A SZALONBAN A szél neve KESERŰ JÓZSEF Tételezzük fel, hogy fantasy- rajongó vagyok. Milyen lehető­ségeim vannak, ha jó fantasyt akarok olvasni? Először is kere­sek egy bazi nagy könyvesbol­tot, ahol külön fantasy-részleg működik (a plázákban mindig van ilyen), és böngészni kezdek. Hatalmas a választék, kedvem­re lubickolhatok. Nem, nem, ez így túl könnyű! Tételezzük fel még azt is, hogy szorult belém némi szépérzék. (Miért ne? At­tól, hogy fantasy-rajongó va­gyok...) Ez így már valamivel bonyolultabb. Először is megri­aszt a sok ízléstelen könyv­borító. (Vajonmiértgondoljáka kiadók, hogy aki ilyen könyve­ket olvas, az szükségszerűen íz­lésficamban szenved?) Meg­próbálom magam túltenni rajta. Találomra leveszek egyet a polcról, borítójáról egy szimpa­tikus barlangi troli vicsorog rám. Beleolvasok... Még az első bekezdésen sem vagyok túl, és máris nyúlnom kell a követke­zőért. Nini, ezen meg egy vélhe­tően elragadónak szánt tünde- hercegtűnikelőarózsaszínköd- fátyolból. A nyelvi színvonal ez­úttal is a borító szintjét hozza. Aztán megakad a szemem egy testes példányon: semmi troli, semmi tünde, semmi rózsaszín. A cím biztató: A szél neve. (Lé­nyegesen jobban hangzik, mint Az örkök tanyája vagy a Rhllag- gar bosszúja.) A szerző nevét nem ismerem: PatrickRothfuss. Kinyitom. És ebben a pillanat­ban valami történik. Egy másik világban találom magam. Igen, ez az, ezt várom el egy tisztességes fantasytől. A hangütés eltér a megszokottól: talányos, de semmiképpen sem zavaros. Magyarul is szépen szól. (Köszönjük meg a fordító­nak és a szerkesztőnek.) A hely­szín nem túl eredeti: egy kocs­ma, ősidők óta a mesélések színtere. Az elbeszélő-főszerep­lő - Kvothe, alias Kote a vörös hajú kocsmáros (akiről persze kiderül, hogy nem egyszerű kocsmáros) - viszont hamar be­lopja magát a szívembe. Nem egy Sebezhetetlen, semmi köze az irreális műhéroszokhoz. In­kább nagyon is emberi. És na­gyon jól mesél. Pontosabban nem is ő mesél, hanem Roth­fuss, akiről időközben sikerült kiderítenem, hogy egy nagyjá­ból korombeli amerikai férfi, akinek ez az első könyve. (Nem mondom, jól kezdi. Csak így to­vább, Patrick!) És hamar rá kell jönnöm arra is, hogy fájdalom, nem én vagyok az első, aki őt felfedezte. Ä regény a 2007-es amerikai megjelenése óta nem­zetközi bestseller lett. Jogos az elismerés. A szél ne­ve tényleg az, aminek a reklám- szövegek is hirdetik: elsőrangú mese. A műfaji kliséket vagy el­hagyja, vagy megpróbálja fi­noman beépíteni a maga vilá­gába. Persze a fiatal hősnek itt is van egy bölcs és öreg tanítómes­tere (aki azonban feltűnően gyorsan eltűnik a képből), van­nak félelmetes ellenségei (de hát a hősnek csak rá kell szol­gálni valamiképp a hősi rangra) és bizonymegjelenik egy titok­zatos szépség is (hozzá kell ten­ni azonban, hogy a hölgy ko­rántsem egy agyatlan szex­bomba, aki félig elszakadt biki­niben feszít a hős mellett és csak tőmondatokra futja neki). Bi­zonyos részeknél eszünkbe jut­hat ugyan Christopher Paolini (a bölcs mester nagy türelem­mel oktatja heves vérmérsék­letű tanítványát), vagy éppen J. K. Rowling (a Roxfort után ez a sorsa minden felsőoktatási in­tézménynek, így az itt megjele­nő Egyetemnek is), de ennyi - nálam legalábbis - belefér. Mert vannak itt dolgok, amelyek má­sutt nincsenek. Ilyen mindenekelőtt az elbe­szélői helyzet reflektáltsága. A főhős Kvothe visszatekint a múltjára, s a kocsmájába „beté­vedő” Krónikásnak tollba mondja történetét. Az elbeszé­lést innentől fogva megszakítá­sok tarkítják, amelyek egyrészt, mivel mindig a megfelelő pilla­natban kerül rájuk sor, az iz­galmakat fokozzák, másrészt pedig reflektálná teszik az elbe- szélteket. A hős a könyvben úgy jelenik meg, mint önmaga le­gendája. (Hasonlóan ahhoz, ahogyan a búsképű lovag a Don Quijote második kötetében.) A regény ennek folytán nemcsak egy kaland elbeszélésével szol­gál, hanem egy legenda meg- képződésének történetét is el­meséli. Sőt, bizonyos értelem­ben a legendaképződés kritiká­ját is nyújtja, s ezzel ironikus vi­szonyt teremt a fantasy műfajával. Ami egyáltalán nem válik a kárára. A másik, ami szokatlannak tűnhet egy fantasy esetében: az eredet eredeti módon történő problematizálása. A mítoszok olyan történetek, amelyek gyakran valaminek az eredetét mesélik el: hogyan lett a világ, hogyan lett az ember, hogyan lett a tűz stb. Természetéből adódóan a fantasy műfaja szí­vesen fordul a mítoszok, s en­nélfogva az eredet kérdése felé. A szél neve esetében azonban egy kicsit másképp kell ezt el­képzelnünk. Az elbeszélő ugyanis éppenhogy azzal szembesül, hogy az eredet köd­be vész, nem lelhető fel, s nem mindig egyértelmű, hogy egy történetet hol kell elkezdeni. Az persze azért túlzás lenne, ha itt máris Ottlikkal és az elbeszélés nehézségeivel hozakodnék elő, de tény, hogy a regény elbeszé­lője igenis szembesül azzal a kérdéssel, hogy a múltat nem lehet egyszerűen rekonstruálni, s az elbeszélés módja nem kis mértékben meghatározza a múltbeli események értelmezé­sét. Nem véletlenül lehet az az érzésünk, hogy még Kvothe számára is talány, hogyan vált azzá, aki. A könyv alcíme: A királygyil­kos krónikája: első nap. Az ugyan nem derül ki nyolcszáz oldalon sem, hogy milyen ki­rályt is sikerült eltennie láb alól a látszatra barátságos kocsmá- rosnak, az viszont igaz, hogy a mese egyetlen napig tart. Kvo­the sötétedésig szórakoztatja hallgatóságát, s a könyv azzal az utalással végződik, hogy a történet másnap (azaz a máso­dik kötetben) folytatódik. Ami talán egy ilyen hosszú könyv esetében a legnehezebb feladat, azt kiválóan oldja meg Roth­fuss. Az információk adagolásá­ra és visszatartására gondolok. Az ember csak a végén tudato­sítja, hogy az alapkonfliktust képező rejtélyről semmivel sem tud többet, mint az elején, s ezt akár nehezményezhetné is. (Persze nem teszi, mert akkor miről szólna a második és a harmadik kötet.) De hát valljuk be őszintén: unatkoztunk köz­ben akár egy percig is? Én nem. S bár engem is izgat, kicsoda Bast és milyen kapcsolat fűzi őt a kocsmároshoz, mit akar a Krónikás és mi az a Chandrian, egyáltalán nincs hiányérzetem. S ha valakinek mégis lenne, "annak felhívnám a figyelmét ar­ra, hogy a trilógia második ré­sze The Wise Man’s Fear (A bölcs félelme) címmel március­ban jelent meg angolul. Remél­jük, a magyar fordítására sem kell sokáig várnunk. (Patrick Rothfuss: A szél neve. Ford.: Bihari György. Budapest, GABO Kiadó, 2009) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom