Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-14 / 137. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 14. Keddi faggató 19 Gágyor Péter: Korunk boldogságkeresésének tévútja, hogy a Családi kör elolvasása helyett házi mozi, minden szobába feszített képernyő kell Az ige a fontos, nem a díszlet, a forgószínpad A múlt század hetvenes éveinek derekán egy új hangú együttes jelentkezett, pontosabban, markáns színházi vonalvezetést képviselve berobbant a hazai magyar amatőrszínházi mozgalomba. Szereplése évről évre a komáromi Jókai Napok eseménye volt. Vastapsot, nemegyszer állótapsot kiváltó eseménye. Ez volt a kassai Szép Szó. MIKLÓSI PÉTER A csoport rendezője ma azt mondja, hogy a színpadi munka egyszerűségére törekedve jött rá a közlés lényegére. Arra, hogy „csupán” az alanyt, állítmányt, tárgyat, határozót, jelzőt kell érthetően egymás mellé tenni. Előadni, közölni a mondatok értelmét. Tudni: miért mondom, hogyan mondom, kinek mondom; hogy mi, mitől szól picit másként... Mindezt az alkotói szándékot precíz színpadi mozgás tette még hangsúlyosabbá, amiben a feleség: Ildikó segített. Gágyor Péterrel koppánymo- nostori házuk kertjének diófája alatt ébresztgetjük a múltat, latolgatjuk a jelent. Tegeződve, miként régi cimborákhoz illik, hiszen G. P. ’89 előtt nemcsak a Szép Szó mágusa, a MATESZ kassai Thália Színpadának és a győri, a kecskeméti színházak rendezője volt, hanem - egyebek között - újságíró is. Péter, 65 évesen is szereted még a meséket? Vagy inkább a mézes kamillateát? Az utóbbit nem nagyon. Kamilla néném családja méhész- kedett, így ha gyerekkoromban csak elköhintettem magam, máris töméntelen mennyiségben kellett mézes kamillateát innom. Úgyhogy teát én egyáltalában nem iszom. Viszont a meséket szeretem. Még a színháznál, a színpadnál is jobban? Nehéz erre válaszolni. Mindkettőt szeretem, mert az egyik nem zárja ki a másikat. Ahogy a képtárlátogatás után meg lehet hallgatni egy koncertet is. Én még tizennégy évesen sem akartam mást olvasni, mint meséket, s azóta is végigkísérik az életemet. Mostanában, már a szépkorba érve, mit szeret valaki tudatosan bennük? A mese, ha jobban belegondolunk, felnőtt műfaj. Az életről, a tisztességről szóló parabolák, példabeszédek ezek. A kiérlelt, pontos szerkezetű mesék mindig azokra a dolgokra tudnak visszautalni, amelyekről az élet sodrában szívesen megfeledkezünk. Igaz, találni dilettáns meséket is, ezért én inkább a népmesékhez ragaszkodom, amelyek az évszázadokon át kristálytisztává csiszolódtak, akár a víz mosta homokszemcsék. Számodra a színpadról is a mese köszön vissza? Miért ne? Elvégre a Lear király is az, Stuart Mária és Erzsébet története szintén, még ha nem is gyermekmesesze- rűen optimistán és elsimítottam A mese és a színház között van egy, a hangsúlyaiban szavakkal nehezen magyarázható, ám állandóan ható, szertartásszerű összefüggés. Ez lenne a színpad és a nézőtér közti áramkör látha- tadan fluiduma? Alapjában véve igen. Ugyanis a jó színház a gyors jelzések s visszajelzések világa, amiben épp az a nagyszerű, hogy nem hagy szabadon fogékony idegvégződést benned. A látvány, a tánc, a zene, a szöveg, az értelmezés a maga teljes összefüggéseiben képes hatni. Ez olyasmi, mint a vallások miséi. Mikor álltái legelőször színpadon? Gyerekkoromban, a Csema- dok szervezte aratási brigád vándortruppjában. És az első színházi előadásokat is még srácként láttam, Moliere-t és Kisfaludyt, hiszen ha Ipolyságra ruccant a MATESZ, vonult megnézni az egész család. Hajdanán ez volt a szokás, mára ez, sajnos, lassan néprajzi hagyomány. És a Jókai Napok? Azokba mikor botlottál? Középiskolásként Komáromban. Az a bő egy hét mindig nagy esemény volt. A kidíszített város tele volt magyar plakátokkal, a belvárosi utcák járdái közé feszített transzparensekkel, a kirakatokba a csoportokat, előadáscímeket népszerűsítő tablókat tettek. Jó, hogy mindmáig él ez a fesztivál, de mára épp az eseményszerűsége az, ami megszűnt. Annak idején együtt élt az egész város és a Jókai Napok, ezért nem szorult önmagát emésztve szinte csak egyetlen helyszín falai közé. A hatvanas évek derekán, a Csemadok ifjú tisztviselője- ként, neked is kijutott a Jókai Napok szervezéséből... Viszonylag szabad kezet kaptunk az amatőrszínházi mozgalomszervezésében. Nagykapos- tól Pozsonyig szinte nem volt kisváros, ahol ne alakult volna irodalmi színpad. Megindultva- lami, aminek eredményeképpen a komáromi seregszemlén, már előzsűrizés után is, 16-18 kisszínpad kaphatott lehetőséget. Ez kissé háttérbe szorította a minden falu műkedvelői eljátszanak egy darabot jellegű „produkciókat”; ehelyett korszerűbb, a mindennapok problémáira jobban rátapintó előadásokat sikerült elhozni Komáromba. Ezek sem voltak a legtökéletesebb művészi mércét megütő színházi estek, de mégiscsak József Attila, Ady, Petőfi, Madách, Illyés Gyula, Fábry Zoltán szavai keltek életre. Mi az, ami lelkes amatőrként vagy igaz profiként a színpadhoz köt valakit? Lope de Vega mondta: a színházhoz nem kell más, mint néhány hordón átvetett palló, és nagy-nagy szenvedély. Ilyen viszonyulással akár A vén bakancsost vagy a Piros bugyel- lárist is meg lehet csinálni rendesen. Húsz nézőnek is érdemes eljátszani egy darabot? Erre azt szoktam felelni: Krisztusnak eleinte tíz követője sem volt! Az egyensúly a fontos a szenvedély és az önmutogatás között. Mert ha csak az utóbbi dominál, akkor az pont olyan, mint a kulturizmus és a tényleges sport közötti különbség. De hát aki színpadra lép, az eleve exhibicionista egy kicsit... Nyilván igen. Viszont a lényeg, képes-e mértéket tartani, tisztelettel lenni a mű iránt, de főként a próbák során szakmát tanulni. Érdeklődni a színpad világa, a dramaturgia, a testbeszéd, az iskolákból száműzött retorika iránt; ületve, hogy mit szabad és mit nem a színpadon. Ha meghívnának, vállalnál zsűrizést? Például a Jókai Napokon! Eleve nem szeretem a versenyt. Kedvelem viszont a szigort, ha valaki sebészi szigorral zsűrizik. Az ilyen értékelés folyamatokat indít meg, az ilyesmiből lehet még tanulni valamit. Megsértődés helyett. Szerinted miért fontos, hogy az amatőr színjátszás mozgalom legyen? Mert a színpadi játék is egyfajta ősi megnyilvánulása a szolidaritásnak. Ugyanis ha valaki fölmegy a színpadra, nem mindegy, hogyan ad végszót, miként válaszol, miképp viselkedik a partnerével. E tekintetben a színjátszás a szellemi javak ösztönös megőrzését segíti. Napjainkban ez pótolhatatlanul fontos, mert én nagyon félek a céltalan generációktól. Meg a mai konzumvilág azon folyamataitól, amelyekben a gyakorlati tudás elválik a szellemtől. Ebben a jelen világban szinte mindenki a gyors meggazdagodásra vágyik, ahelyett, hogy elolvasná a Családi kört, s belegondolna, miért nem úgy élünk, hogy jő egy vándor, és ha beszélgetünk vele, jól érezzük magunkat. Egyáltalában nem biztos, hogy otthon házimozi kell, minden szobába feszített képernyő. A profithaj- hászó boldogságkeresésnek olyan tévútja ez, amit mindenképpen jó volna kultúrával, őszinte emberi kapcsolatokkal rövidre zárni. És hát egyszerű gondolati közlésekkel. Csodálattal gondolok vissza kisfiú koromra, a negyvenes-ötvenes évek fordulójára. Erdős vidéken laktunk, a felnőttek bekészítették a fát, gerendakapcsokkal lefogták a házak elé. Nekünk, srácoknak ez volt a Pál utca, a grund, a vár; az öregek számára pedig esténként pad volt ugyanez, és én egy az egyben kaptam tőlük az oral histo- ryt. Ella néninek a karjára tetoválták a koncentrációs táborban kapott számot, Gábor bácsi a fogság emlékeit mesélte, Béla bácsi elmondta, három napig a szalmakazalban hasalva hogyan szökött meg a málenykij robotról. Közben az Ipolyi néztük, amelynek túlpartjára nem mehettünk át, mert ott húzódott a trianoni határ, és lelőtték a halászt, ha az ellenkező parton beakadt a horga, ő meg átment érte a vízen. Ez nem legenda. Egy közösségben éltük meg a kor kínját, tragikumát, lehetőségét, vágyait... Most más a világ. Mindenki elmagá- nyosodik, a szingli lett a divat, az emberek mókuskerekekben hajhászódnak, taposómalmokban pedáloznak. Kupecvilágban élünk? Egyértelműen. A káosz felé sodródó, profitvágyó megiste- nülésben. Albee ugyanazt feszegeti, mint például Csehov? Minden jó író ezt feszegeti. A társadalom, sajnos, a cserék lehetőségéről szól. Rendre el- játsszuk azt a népmesét, hogy találok egy lófej nagyságú aranyat, azt átcserélem lóra, a lovat tehénre, a tehenet kecskére, a kecskét bárányra, a bárányt kutyára, a kutyát libára, a libát tyúkra, a tyúkot csirkére, a csirkét tojásra - azt meg leejtem, és nem marad semmim. Csak mese ez, de mennyi bölcsesség van benne! Elég rágondolni, hogy tájainkon pusztán az elmúlt két évtizedben mennyi, a szélhámosság szintjén megvalósult, önző, kisstílű üzletelés, kufárkodás zajlott le. Még mélyebbre pillantva a tovatűnő időben: a husáki éra elején, még 1973-ban miért hoztad létre a Szép Szó együttest? Önképzőkörként! Belecsöppentem. A korábbi színpad szétesett, én meg kötélnek álltam, hogy ne támadjon űr. Persze, szerepe volt ebben annak is, hogy 1968 után kipenderítettek a hazai magyar sajtóból; bennem viszont munkált valami közlési vágy, szellemi izgalom iránti igény. Ráadásul, az úgynevezett szegény színház izgalmas dramaturgiai gondolatként foglalkoztatott. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy a „deszkákon” az ige a fontos, nem a díszlet, nem a forgószínpad. A színház „csupán” annyi, hogy két olasz beszélget a velencei piacon, te a háttérbe húzódva nézed őket, és látod a színjátékot, egy kissé hámlott vakolatú ház, meg egy kicsit büdös kanálisszag „díszletében”. Én is az egyszerűségre törekedtem a Szép Szóval, de úgy, hogy eközben a szókimondás, az igazszólás domináljon. Belebújtunk a szövegbe, annak uszályában lebegtünk. Ha a néző belefeledkezett a Szép Szó produkcióiba, olykor bizony borsódzott közben a háta. Előadásaitoknak klímája és üzenete volt. Olyannyira, hogy egy idő múltán az államhatalom is odafigyelt... Méghozzá egyre fürkészőbben. Egy ideig csak szovjetelle- nes elem voltam, a nyolcvanas évek derekán Szlovájdából érkezett hivatalos levélben már a magyarországi vendégmunkáimat is letiltották, végül a csehszlovák állampolgárságot is megvonták tőlem. Pedig soha egyetlen párt sem tudott a saját propagandistájává tenni. A Szép Szó sem politikumról, hanem az etikáról üzent a színpadról. Ha ettől megsértődik egy politikai formáció, akkor pusztán az történik, hogy az kiabál, akinek a háza ég... Viszont annyit leszögezhetek: számtalanszor megbizonyosodtam arról, ha engem nem fűt egy etikai meggyőződés, akkor a színpadon sem tudom magam kifejezni. Ez a belső erő segített 1989 után túltenni magad azon a felismerésen, hogy ama zsűrikben, amelyektől a Szép Szó éveken át a Jókai Napok legrangosabb díjait kapta, szintén ültek spiclik is? Ez a rádöbbenés szörnyű volt. A baráti körömből nem egy volt a Júdásom is, olyanok, akik Kassán járva nálunk aludtak... Pedig tudom, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy lehetett nemet mondani. Tudtál volna pusztán rutinból, a színház iránti szere- tetből szőrmentén, nem az árral szemben evezve rendezni? Akár Kassán, akár másutt? Nincs jó színház, ha az nem az árral szemben evez. Ez a munka úgy érdekes, ha azt tudom felmutatni, ami engem is nyomaszt, egyre provokál... Eszerint a színház mindig az embert, az emberit keresse? Az emberben az istenit, az etikus lényt. Azt a teremtést, aki fel tud emelni egy értéket, mert úgy értelme van az emberiségnek is. És akkor mindegy, hogy azt vallásnak, ethosznak vagy bárminek nevezzük. A színpad az arcunkat, a lelkünket mutassa föl? Annak görbe tükrét. Mert a saját arcára soha senki nem ismer rá. Jobbára azon szeretünk röhögni, milyen hülye az olasz, és nem azon: én is úgy vagyok hülye, mint a tűzoltó- parancsnok. Nem mindegy, hogy az embert honnan éri a katarzis! Gondolataid miért forognak oly gyakran az ethosz, az etika körül? Szerintem ez a túlélés egyetlen eszköze. Nincs más menedék. Egyszer azt mondtad nekem: kalandor vagy, de rossz kereskedő... Kalandor, mert az életben ezerféle dologba belevágtam már. És rossz kereskedő, mert tíz éve nem tudom révbejuttatni utolsó színházi vállalkozásomat, a Szevasz Színházat. Márpedig ha a helyzet ennyiben marad, akkor előbb-utóbb tényleg csak egy szevasz marad.
