Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-11 / 135. szám, szombat
10 Szalon UJSZO 2011. JUNIUS 11. www.ujszo.com Szelíden ráborul a kövezetre, heverészget, tükröz és raktároz, napenergiát szív magába, esténként meg hőt lehelget ki A rámpa Zavarni nem zavar, útjában sem áll senkinek. Erre gyakorlatilag nincs autósforgalom, az itt gyülekező turistákat meg a szomszéd teológiai kar szeminaristáit nyilván nem akadályozza semmiben. Szolidan hasal a macskaköveken, belesimul a Rudnay tér (Rud- nayovo námestie) hangulatos kulisszái közé, és amúgy is, alig magasodik ki a talajszintből. CSANDA MÁTÉ Az erre járó emberek akarva- akaratlanul kerülgetik, valahogy úgy, mint Richard Serra legendás TiltedArcját, persze ez attól jóval kevésbé irritáló valami, ráadásul rá is lehet lépni, taposni, megmászni, meggör- deszkázni. Intervenciónak intervenció, de nem provokál. (Ha már provokáció és vizu- alitás, akkor mindenképpen a nemrég rikító hófehérre mázolt Alamizsnás Szt. János-kápolna kívánkozik ide, az én vasamtól alig pár méterre jobbra, amely mindaddig, míg elcsúfították (dekontextualizálták, elidegenítették) volna, barokkos külleme ellenére is évszázadokon át szépen illeszkedett a csúcsíves templomhajóhoz - lévén mindketten dévényi mészkő, mindkettő szent célok érdekében emelkedett. Mostani hófehér volta mögött nyilván csak egy részben kihasznált uniós forrás és/vagy egy festékgyári lobbi áll.) De vissza a rámpához. Ha a klasszikus, megszokott, nekem (mint itt és most beavatottnak) nagyon is jóleső Pa- nofsky-féle hármas modellen keresztül közelítgetném ezt a darab vasat, akkor, már látom is, szinte kéjesen lassan kerülgetném a témát, hogy ilyen meg olyan profán akármi, ugye, fémlemez, miegymás, hogy aztán a következő bővített mondatban diadalittasan leránthassam a leplet, igen, itt jönne, jöhetne az ikonográfiarésze a dolognak, a szüzsé, a téma, a rendeltetés, a Kunstwollen, a Sehendes Sehen, a kontextus, előzmények és persze egy elegánsan rövidre szabott kultúrtörténeti körítés. Hogy aztán a harmadik, végső és mindent megkoronázó emelet, a színtiszta ikonológiai Alleingang már csak hab lenne a tortán. Sosem látott, szinte kozmikus összefüggések közé repíteném ezt a laikusok számára talán még mindig nagyon vérszegény objektumot: itt jönne a kortárs művészet, annak minden ellentmondásával, politikum, rések, rámpák és sorompók, valóság és fikció, urbánus tér és filmvászon között, köztér, privátszféra és filmes valóság közti interakció, szi- mulákrum jelleg, Dasein és In- der-Welt-Sein közti távolságok, szociális hézagok, dudorok és bökkenők, szóval amit csak nem szégyellünk. De mivel kevésbé vagyok pihent meg alapos, és amúgy is egy jól bevált, már-már avítt, de legalábbis milliószor átrágott módszerről van szó, rá is térek a lényegre. Már ha ezt annak lehet nevezni. Szóval tessék szabadon utánanézni, rákeresni, rázoomolni. Kikölcsönözni a The Peacemaker című 1997-es akciófilmet. Merthogy az én rámpám nem más, mint egy közepesen izgalmas, de rendkívül pörgős amerikai mozifilm itt ragadt, Pozsonyban felejtett kelléke, néma emléke, szó szerint ereklye, reliktum, reminiszcencia. Ez a darab vas kellett ahhoz, hogy George Clooney és Nicole Kidman gonosz orosz (vagy szerb?) maffiózók elől száguldó szürke Mercedese történelmi környezetben egy jó nagyot tudjon szaltózni. Egy mintaszerű, zúzós üldözéses jelenet volt (a film szerint legalábbis) Bécs utcáin. Vagyis egy igazi kultikus objektumról van szó, egy minimum két világsztár és egy komplett forgatóstáb által ránk hagyott mementóról. Aztán lehet, hogy így már - vagy éppen hogy így - nem érdekes az egész. Elveszíti csupasz, bronzos egyszerűségét, elillan a poézis, mindenféle terhes kontextusokat vesz fel, valaminek az illusztrációjává válik, és úgy máris nem művészet. Viszont mégiscsak jó tudni, hogy nekünk, pozsonyiaknak nemcsak torzan ágaskodó szálkás Svátoplukunkvan, nemcsak görcsös Andersenünk, monolitikus, patinalepte, palástba szorított Hviezdoslavunk, pátosszal teli, peckesen kardot rántó mészkő Petőfink, hanem itt, egyenesen az óváros szívében, a Szent Márton-templom (ma konkatedrális) tövében, egy installáció; mi ez, ha nem produktív kudarc, árulkodó environment, egy szociális plasztika. Szerintem szépen megállná a helyét New York, London vagy Münster utcáin is. Bátran lehetne Donald Judd vagy még inkább Carl André (Hubert Kie- col, David Rabinowitch, Sol LeWitt, Bruce Nauman stb.). Valami fémes struktúrákban életre törő algoritmus, vegytiszta minimalizmus, leheletfino- man provokáló public art. Nem harsog, nincs benne semmi kirívó, semmi fallikus, obeliszkszerű, nem akar feltartott mutatóujj lenni, sem autokrata helymegjelölés, valamilyen (köz)térszelet kulturális körbepisilése, megvan magának, teljesen demokratikus módon (demokratikus platformként), nem is más, mint egy nagy darab talapzat, mindenféle irodalmiaskodó ballaszt és ciráda nélkül, sőt Lyotard agyonidézett tételét to- vábbstrapálva még azt is megkockáztat(hat)nám, hogy az ábrázolhatatlant próbálja láthatóvá tenni. Mindenesetre szelíden ráborul a kövezetre, heverészget, mint egy szünideje alatt sütkérező diáklány a karimatkáján, tükröz és raktároz, napenergiát szív magába, esténként meg hőt lehelget ki, eközben pedig bárki kortól, nemtől, szociális státustól függetlenül tehet rajta egy-két laza díszkört, akárcsak Németh Ilona kifutóján (Exhibition room, 1998). Egy dolog sejthető: hivatalosan biztosan el kellett volna tűnnie nem sokkal a forgatás után, csakhogy valaki zsebre tehette a takarítási költségeket. Hála az égnek, önjelölt helytörténészek, conceptual-art-rajon- gók, kezdő és középhaladó teoretikusok, torkukat köszörülge- tő fiatal művészettörténészek legnagyobb örömére. Epilógus (A hernyó) A hemyószerű, szerintem teljesen funkciónélküli és éppen ezért nagyon érdekes deszkastruktúrára csak a fotózáskor, felülnézetből figyeltem fel. Ha abból indulunk ki, hogy a rámpa a női elem, vagy legalábbis feminin konnotációk- kal ruházzuk fel, akkor ez a talpakon álló, önmagát tartó kis folyosó mindenképpen a férfiprincípium. Célba vesz, köze- lít(get), törekszik és irányt szab, átvezet, még talán a vas felé is fordul. Egy picit maga a megépített perspektíva, témába foglalt tekintet (gaze). Magdalena Jetelová és Tadashi Kawamata szokott ilyeneket csinálni. Mini-architektúra, látszat-óvóhely, magának való, megépített perspektíva; ilyen csíkszerű voltában minimum két részre osztja a teret, hívogat, árnyékot ad, belépésre, áthaladásra csábít, ugyanakkor olyan, mint egy nevetségesen rosszul installált szenzoros beléptetőkapu. Ha csak egy picit is úgy akarjuk, egy könnyed mozdulattal oldalra lépünk és gond nélkül, lezseren megkerüljük. Amúgy nagyon emlékeztet Joe Scanlan Walking passage nevet viselő projektjére, amelyet annak idején a düsseldorfi K21 emeleti termeiben láttam - az is egy ilyen ingatagnak sejlő, de azért precízen megépített kis sejt volt, vaskos koncepcióval, elméleti háttéranyaggal és külön katalógussal megtámogatva, mint egy százféleképpen átépíthető legó, egy folyton változó hibrid modul, amelyet a múzeumi szakmunkások heti rendszerességgel át is építettek, mindig egy-két méterrel arrébb csúsztatva, hogy aztán tényleg, mint egy folyton változó-alakuló bogár, a kiállítási ciklus végére araszolva körbejárta a csarnok mind a négy oldalát (még pöttyszerű nyomokat is hagyott maga után a talajcsempén, a lábai után ottmaradt színes kis tapaszok dokumentálták a lassú körbe-körbe haladást, picit mint a falról letépett borostyánszálak kapasz- kodási pontjai). A hernyó mintha - csakis innen, fentről, a Várlépcső (Zámocké schody) felől nézve - a vaslemez, a rámpa felé mászna, alig észrevehető apró lépésekkel. Akarva-akaratla- nul rácsodálkozik, mint Akta- eon Dianára. De az is lehet, hogy már réges-rég ismerik egymást, be is terveztek valamit, csak éppen találkozni nem fognak sohasem. Mint Héró és Leandrosz. A rámpa és a hernyó egy térben (A szerző felvételei)