Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-07 / 131. szám, kedd
10 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 7. www.ujszo.com Andruskó Imre: A tanár is öt évig keményen megdolgozik a diplomáért, de a 20-B0 esztendeje még meglévő társadalmi megbecsülés mára elkopott Versenyhelyzetben kell állnunk a sarat (Somogyi Tibor felvétele) A hazai gimnáziumok eredményességéről, a tanügyi hivatalok objektív kritériumai szerint, csak megyei statisztikák készülnek. Ebben a rangsorban a Komáromi Selye János Gimnáziumot Nyitra megyében évek óta az elsőmásodik helyen tartják számon. A szakma azonban úgy véli: össz-szlová- kiai viszonylatban az első tíz közé, „csupán” a szlovákiai magyar gimnáziumok értékelésében az első háromba sorolandó; mi több, talán a legjobb gimnáziumunk. MIKLÓSI PÉTER Természetesen, a rangsorállítás nem az újságíró tiszte. Az viszont igen, hogy ne feledje szóba hozni: ezt a tanodát még a jezsuiták alapították 1649-ben, utána bencés gimnázium volt 1802-től 1945-ig, s ezt a falai között érződő hagyományt, szellemi tudást tudta/tudja átörökíteni a modem időkben is 1950-től napjainkig. Az iskola élén 2001-től a gimnázium korábbi diákja: Andruskó Imre áll. Ahogy dukál, az igazgatói irodában társalgunk, pár nappal az újraválasztása után. Úgy hírlik, a régi-új direktor a titkos szavazáson úgy tudott nyerni, hogy kihívója egyetlen szavazatot sem kapott. Mégsem állom meg, hogy a gratuláció mellé azért ne fűzzek némi malíciát is. Igazgató úr, állítólag létezik egy görög-latin közmondás, miszerint akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Igaz ez? Nagyon őszintén mondom, ezzel nem értek egyet. Ellenkezőleg, gyönyörű szakmának tartom, hiszen az ember a diákjai révén hosszú éveken át fiatal tud maradni. Ami viszont gond, hogy a mindenkori kormányok az oktatásügytől vonják el a legtöbb pénzt, gazdasági válságok idején duplán, így hiányzik a tanárt megillető társadalmi megbecsülés, noha a pedagógusi pálya küldetés is, hivatás is. íratlan törvény, hogy a legkiválóbb pedagógus valaha szintén diák volt. Megtörtént hát az igazgató úrral is, ráadásul pont ebben a gimnáziumban, hogy beszekundá- zott? De még mennyire! Elsős gimnazistaként a tanév elején nagyon rossz tanuló voltam. Marcelházáról származom, s eleinte nyilván azt hittem, hogy Komáromba kerülve a tanulás helyett legénykedni kell. Egy-két héten belüí lett is rögvest öt ötösöm. Összejöttek a dolgok alaposan, amikor felejthetetlen osztályfőnököm, Ipóth Barnabás elkapta a frakkomat, és négyszemközt elbeszélgettünk. Félévkor még volt egy-két hármasom, a tanév végén kitüntetett lettem, az érettségim pedig színjelesre sikerült. Egy életre szólóan megtanultam, hogy egy kitűnő osztályfőnök, egy jó tanári kar a megfelelő útra képes terelni az embert. Ha az Ön diákéveit idézgetve a múlt század nyolcvanas éveiről beszélünk: eszmék, nézetek dolgában milyen volt akkoriban e patinás múltú iskola légköre? Tény, valamennyi tanintézetben, annak falain belül egy bizonyos ideológiát kellett kiszolgálni, a rendszer arra törekedett, hogy a pedagógus az ő szekértolója legyen. De itt Komáromban, szerencsére, a tanári kar zömére a becsületes magatartás volt jellemző. Ha a tanár az osztályba lépve becsukta az ajtót, akkor abban a tanteremben ő volt az úr, s nyíltan beszélt. Diákokként kiérez- tük ezt a tisztességes hozzáállást, megbecsültük ezt az őszinteséget, és akkor is fölsorakoztunk a tanáraink mögé, ha éppenséggel szigorúak voltak vagy sokat követeltek. Ebben a gimnáziumban azokban az időkben is kihozták mind a tananyagból, mind a diákságból a maximumot. Manapság gyökeresen más időket élünk, mostanában az igazgatónak nem szabad félnie a kockázattól. Stratégának kell lennie a gazdasági kérdésekben, ajánlatos ismernie az etikai normákat, rendre újítania kell és kulcsembereket találnia, s az sem baj, ha európai dimenziókban gondolkodik... Előfordul, hogy pénzügyi vagy egyéb nyomás alatt élünk, de a kibővült mozgástér meg a szabadabb döntésjog, a komolyabb egyéni felelősség tényleg adott, mint ahogy az sem mellékes, hogy Szlovákia uniós tagságának köszönhetően, Európa szívében, minden irányba nyitottak körülöttünk a határok. Régen, még a szocializmusban volt egy fix költség- vetés, ha kellett, az állam megtoldotta azt; most viszont, a diáklétszám függvényében, a mi dolgunk gazdálkodni, ület- ve előteremteni a kiegészítő forrásokat. Valószínűleg régebben sem volt fenékig tejföl iskolaigazgatónak lenni, de most valóban senki sem ülhet a babérjain. „Fortélyosság” tekintetében félni félj, de ügyelni ügyelj?! így is mondható, főként a szakmai nívó megtartása érdekében. Hiszen könnyen megeshet, hogy egy-egy jó nevű gimnázium vagy egyéb középiskola tanulmányi színvonala is felhígulhat, ha a diáklétszám felpumpálása érdekében lejjebb csúsztatják a felvételi igényeket. Manapság is megvan még a tekintélye az érettségi bizonyítványnak? Bonyolult kérdés. A válasz két számadattal illusztrálható a legkifejezőbben: 1900-ban az akkori Magyarország 20 millió lakosából kétezren tettek matúrát, így az érettségi bizonyítványnak akkoriban óriási súlya volt; viszont mostanában a társadalom 80-90 százaléka érettségizik. Gondolom, ez egyben válasz is a feltett kérdésre. Persze, ez nem jelenti azt, hogy az érettségi bizonyítvány nem több egy értéktelen okmánynál, pusztán egy társadalmi elvárást tükröz. És mert az utóbbi húsz évben jelentősen gyarapodott a különböző középfokú iskolák választéka, míg a diáklétszám a demográfiai hullámvölgy miatt apad, ez bizonyos feszültségekhez vezethet. Elvégre minden igazgató arra törekszik, hogy minél több diákot vegyen, vehessen föl. A Selye Gimnázium ahhoz ragasz-' kodik, hogy hozzánk az 1,5-nél rosszabb tanulmányi átlaggal nem lehet felvételi nélkül bekerülni. Ennek ellenére a következő tanévben is öt új osztályt nyitunk. Milyen mostanság a szülők meg az iskola viszonya? Ebben a rohanó világban ki igényli inkább a kapcsolat- tartást? Örömmel nyugtázhatom, hogy kölcsönösen jó ez a viszony. Működtetünk például egy olyan rendszert, amelyen minden szülő az interneten is megtekintheti gyerekének előmenetelét. így azonnal kiderül, ha a diák, mondjuk, otthon „megfeledkezik” beszámolni egy-egy rossz érdemjegyről. Ez napi kapcsolattartást jelent, s természetesen nem az iskola felelőssége, ha a szülő egyszer sem kattint rá a rendszerre. Gyermekük védelmében érzékenyebbek, számonkérőbbek mostanában a szülők, mint 15-20 évvel ezelőtt, vagy még korábban? Könnyen ráfogják a tanárra, hogy pikkel a csemetéjükre, ha az olyan helyzetbe kerül, mint annak idején Andruskó Imre?... Valóban érzékenyebbek, de már maguk a diákok is nehezebben kezelhetők. Ez az új helyzet talán az információ- robbanásnak köszönhetően állt elő. Ma egy diák teljesen más, mint két-három évtizeddel ezelőtt. Akkoriban a tanár szava szent volt, a diák zokszó nélkül elhitte. Ma viszont bárminek utánakeres a neten; sőt, ha a diák meg akarja „szívatni” az oktatóját, akkor rengeteg plusz információt gyűjt össze. Elvégre a tanár sem mindentudó, az ő feladata, hogy egy általános rendszerben gondolkodjon. Az iskola elsőrendű célja megtanítani a diákot arra, hogy eligazodjon az információk rengetegében, illetve kezelni, selejtezni tudja azokat. Az internet, a sok egyéb kütyü világában mit tapasztalni a diákság részéről: kényelemszeretetet, felszínességet, kevesebb tudatosságot, merő rutinra való hajlamot? Ennyire sarkosan ezt nem állítanám. Viszont azt is látom, több szülő érzi úgy, hogy sokat kell segítenie a gyerekének, kevésbé merik őket önállóak- ként elengedni otthonról, sok mindent a szülők szeretnének megoldani helyettük. Pedig a nagyvilág nem ebbe az irányba halad. Manapság, indokoltan, sokan beszélnek a jogokról, ám azok mit sem érnek kötelességek nélkül. Az iskola dolga is, hogy a munka szeretetét, becsületét visszaplántálja a diákság tudatába. Ha ugyanis, ügyeskedés helyett, nem leszünk képesek visszaszokni nagyszüleink munkabírására, munkatempójára, abból előbb- utóbb könnyen baj kerekedhet. A 21. század első harmadában nekünk reális versenyhelyzetbe kell kerülnünk Indiával, Kínával, a tárt kapukra nyitott világgal. A nyolcéves gimnáziumi osztályunk ballagási ünnepélyén hangsúlyoztam: azon nyolc esztendő során, amíg a diákjaink voltak, Indiában 120 millió ember született, több, mint Közép-Európa lakossága! Harminc-negyven év múlva itt nem a szlovák-magyar vita lesz a döntő, hanem az, hogy ez a 120 millió szintén dolgozni fog akarni. Ővelük és a gyerekeikkel kell majd felvenni a versenyt. Tudásban, szorgalomban, akaratban. Ezért örülök, hogy a mi gimnáziumunkban sok diák vállalja a különösen kemény, következetes, céltudatos munkát; valószínűleg ezt tükrözik a szakmai eredményeink is. E műszakira hangolt világban Ön miért tartja fontosnak, hogy azért a humán műveltsége se hiányozzon az embernek? Úgy érzem, a humán műveltség alapjai nélkül a mai világban sem lehet meglenni. Nemcsak a rugalmas problémakezelést segítő IQ fejlesztendő, hanem az is lényeges, valaki hogyan tud a környezetével bánni, miképpen van benne jelen az empátia; hogy az anyanyelvét, az ősök örökségét őrizve és a nemzetiségét megtartva mennyire szilárd a gerince. Ehhez szükséges a humán műveltség, természetesen, az egyéb szakirányú tudás mellett. Az anyanyelvről, a humán tárgyakról csevegve, talán nem követek el főbenjáró bűnt, ha a gimnázium számos tanárkitűnősége közül én itt most csak Gáspár Tibort emelem ki... Nekem ő négy évig volt remek tanárom. Nagyon tiszteltem s tisztelem ma is, mindmáig megmaradt kettőnk jó kapcsolata. Én vagyok az élő példa, hogy a szavalóversenyek előtt, az irodalmi színpadi műsorokat rendezve nemcsak a nagy tehetségekkel foglalkozott. Ő szintén azon tanárok egyike volt, aki ha becsukta az osztályterem ajtaját, akkor egyszer nyíltan, másszor a sorok között üzent, s mindenki értette, miről van szó. Bármi történt, kiállt a diákokért. Az órán nem is feleltetett, ilyesmire sajnálta pazarolni az időt, felelni általában szombaton-vasámap jártunk be az iskolába... Félretéve a kincstári optimizmust: magyar tannyelvű iskoláink, a kötelező tananyagon túlmenően, megadják a nemzeti hovatartozás tudatának többletét? Hogy valaki diákkorában szlovákiai magyarként kellő tartást kapjon, később is büszke legyen a gyökereire, ahhoz alap- és középfokon magyar iskolába kell járnia. Itt érlelődik meg benne az önazonosságtudat érzete, itt szívja magába a kultúránkat. Számtalan bizonyítéka lenne most felsorolható annak, hogy a szlovákiai magyar tanintézmények zöme így dolgozik. A hazai magyar családok ötödé mégis szlovák iskolába íratja gyermekét! Ez eleve rossz döntés, alapjában elhibázott szemlélet- mód. Évtizedekre visszamenőleg felmutatható, hogy az is zökkenőmentesen érvényesült az életben, aki magyar iskolából indult; feltéve, ha megvolt hozzá az akarata, szorgalma. Miként lehetne e hibás szülői szemléletmódnak elejét venni? A terepmunkában látom a megoldás egyik kulcsát. Ha egy községben működik az alapiskola, viszont már az elpártolás első jelei mutatkoznak, akkor bizony sorra kell járni a családokat. És ha vannak, mert miért ne volnának, valós eredmények, azokról beszélni kell, felhozni az élet adta pozitív példákat. Szerencsére, sok helyütt így is viszonyulnak az iskola fenntarthatóságának ügyéhez. És ahol a dolgok így történnek, onnan az ország számos pontjáról hozzánk is jól felkészült diákok érkeznek. Mára tanulóink 28 százalékának állandó lakhelye nem a Komáromi járás. A színvonalas oktatás érdekében miképp ösztönözhetők a pedagógusok arra, hogy ne ugyanazzal a módszerrel oktassanak, mint negyedszázada? Gimnáziumunkban már sok a fiatal tanerő, ők szívesen és gyakran használják az új módszereket, de az idősebb kollégák is hajlanak efelé. Bár én őszintén megmondom: az új módszerek mindenhatóságának sem vagyok a híve. Nem hiszem, ha minden órán minden diák előtt számítógép lesz, akkor attól válik az illető zsenivé. Ráadásul otthon is csak ott folytatja, ahol a tanteremben abbahagyta. Inkább az új és a hagyományosabb pedagógiai módszerek okos egyensúlyának szószólója vagyok. Andruskó úr, Önt harmadszor választották meg a Selye Gimnázium, az ország egyik legpatinásabb, legnívósabb iskolájának igazgatójává. Mennyiben változik, változott a direktori ars poeticája a múló évek során? Lényegében semmiben. Ma is azt vallom, mint tíz éve, amikor először választottak igazgatóvá: akkor versenyképes egy iskola, ha a falai között magas szintű szellemi tudás lakozik; ha a szülő látja, hogy van teljesítmény, és szlovákiai magyar gimnáziumról lévén szó egészséges magyar öntudatra nevel, de megtanít a toleranciára és a másság elfogadására is.
