Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-14 / 111. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 14. www.ujszo.com Molnár Piroska: „A színpadon olyan vagyok, mint a cirkuszi ló, amikor fújják a trombitát. Előtte csak a nyűg van, de ami utána jön, azt élvezem..." Mindenki őt választotta: a Nemzet Színésze lett Minden elvárásnak eleget tett. A magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szerzett. Molnár Piroska a Nemzet Színésze lett. SZABÓ G. LÁSZLÓ Tehetségét, munkásságát eddig is komoly elismerésekkel jutalmazták. Jászai Mari-díj, Érdemes, majd Kiváló művész, Déryné-díj, Kossuth-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje. A legeslegna- gyobb kitüntetés számára azonban a kollégái és a közönség szeretete. Molnár Piroska má nt vonzza az embert. Derűje, bölcsessége, belső ragyogása, embersége, egyszerűsége ugyanis a legnagyobb erő, amit képviselni tud. Hol, milyen helyzetben jutott a tudomására, hogy tizenegy pályatársa, a cím már ismert birtokosai önt választották a Nemzet (új) Színészévé? Órám volt a színművészeim, illetve a harmadévesek zenés vizsgapróbáját néztem. Ki volt kapcsolva a telefonom, a szünetben láttam, hogy nyolc nem fogadott hívást jelez. A Nemzeti Színház titkárnője keresett, és hívott is újra. „Hol vagy? Ki ne kapcsold! Alföldi akar veled beszélni.” Jézusom, beugrás vagy elmarad az előadás? - kérdeztem. S már hívott is Robi komoly, meghatott hangon. „Ezek az öregek téged választottak!” - mondta. Jézus Mária! Ugye, nem hülyéskedsz? És megnyugtatott, hogy nem. S mivel ott álltak mellettem a gyerekek, a növendékeim, kénytelen voltam elárulni nekik, hogy mi van. Egyébként is látták az arcomon, ez nem lehet más, csak nagy öröm vagy nagy rémület. Hoztak is a büféből egy üveg bort, széttöltöttük és megittuk. Aznap épp nem játszottam, tehát megengedhettem magamnak. Otthon aztán állandóan csöngött a telefon, és jött az e-mailek tömkelegé. Tíz órakor aztán meguntam, kikapcsoltam mindent, és lefeküdtem. Különben is: másnap már dolgom volt. Nem is kérdezem, hogyan aludt. Ugyanúgy, mint bármelyik éjszaka, ha már elaludtam. Havi 500 ezer forint, ami az elismeréssel jár. Ettől azért mégiscsak jobban alszik az ember. Egy biztos ösz- szeg a bizonytalan időkben. Ilyesmire nem is gondoltam, nem is gondolok, hiszen olyan világot élünk, amikor bármi megtörténhet. Egyik napról a másikra ugyanúgy elmehet, mint ahogy jött. Az összeg. Fatalista vagyok. Nem tekintek lezártnak semmit. Most ez van. Ha nem lesz, arra is fel kell készülni. Végül is magára van utalva az ember. Egy ekkora elismeréssel? Igen. Megy tovább minden, csak itt egy újabb óriási felelősség a nyakamban. Nem mintha eddig könnyebb lett volna! Ennek nincs határa. Költözik egy kis félelem is az emberbe, hogy tudom-e még? Az életkorral jönnek bizonyos dolgok. Fiatalon nem kellett előadás előtt átismételnem a szöveget. Most még akkor is végigmondom, ha két egymást követő este ugyanaz az előadás van műsoron. Szeretek biztosra menni. Miközben történhetne bármi, akkor sem esne ki a szerepéből. És mégis vannak nem alvós éjszakák, mert bakiztam, vagy önhibámon kívül egyszer csak valami nem sikerült. Na, az ilyesmi rágni tud reggelig. A fene egye meg! Még azt is érzi az ember, ha nem megfelelő ritmusban mondta a szót, mert már a következőre gondolt. Közben a közönség észre sem vette. Mindenesetre most tényleg ömlesztve kapom a szerete- tet. Gratulációáradat van a Facebookon. Napi kétszázat kell kitörölnöm. De az utcán is megállítanak idegenek. „Jaj, nem akarom zavarni, csak gratulálni szeretnék.” Tizenkét birtokosa van a Nemzet Színésze címnek. Ön a tizenkettedik. Én most azokról szeretném hallani, akik „bentről” megválasztották, plusz arról az egyről, akinek a helyébe lépett. Kezdjük Avar Istvánnal. Vele már főiskolás koromban filmeztem. Nagyon kellemes volt várakozni vele a forgatás szüneteiben. Berek Kati. Játszottunk együtt a Nemzetiben, harmincnégy-harmincöt éves lehettem. Ott álltam meg- illetődve Sinkovitstól és a többi nagy színésztől. Kati sokszor átsegített ezen a kis zavaron. Bodrogi Gyula. Vele elég későn ismerkedtem meg színpadilag. Egerben, a Koldusoperában játszottunk először együtt. A Nemzetiben most gyakran vagyunk partnerek. Garas Dezső. Csodaélmény! Imádom a szarkasztikus humorát. Irigylem is sokszor, hogy ki tud valamit mondani, nem rejti véka alá a véleményét. Hihetetlen élvezet hallgatni őt az előadásra várva, aztán játszani vele. A Vesztegzár a Grand Hotelben című előadást Rejtő Jenő regénye nyomán Hamvai Kornél írta. Dezső pedig kapott tőle egy szerepet. De valahogy Kornél nem érezte, hogy Dezső és köztem nem olyan nagy a korkülönbség. Szóltam is neki, hogy ha ez a két ember, Ali Zogoli és Signora Relli találkoztak valaha Milánóban, akkor a herceg bizony udvarolt a kezdő operaénekesnőnek. És beleírattam a szövegébe, hogy: „Persze, hogy emlékszem, micsoda fess férfi volt!” „Maga meg egy édes kó- ristalány!” - válaszolja Dezső. És láttam rajta, hogy olyan hálás volt ezért. Hogy hát igen, igen, nem vagyunk mi olyan messze egymástól életkorban. De tényleg nem. Hatvanhat, hetvenhét. Haumann Péter. Sokat forgattunk együtt, mint házaspár. A játékszínbeli Bubusban pedig már öt éve az anyósát vagyok szíves adni. Előadás után, ha mindkettőnknek olyan kedve van, ott maradunk egy kicsit a büfében. „Na, váltjuk a világot?” - kérdezi. És váltják, mert ön is szívesen teszi? Mint főiskolás korában? Gondolom, már akkor is olyan lázas, lobogó lélek volt. Nem, nem. Inkább figyeltem, mit mondanak az okosok. Én nem tartom magam olyan túl okos embernek, de mindig ki tudtam választani, és ez most is így van, hogy ki az, akire hallgathatok. Két vélemény közül el tudom dönteni, melyik a fontos. De magamtól nem biztos, hogy eszembe jutna a legjobb megoldás. Inkább a megérzéseire hagyatkozik? Az eszem is rögtön tudja, hogy kinél az igazság, nemcsak a szívem. Olyan nagyon nagy félreismerések nem is történtek az életemben. Ha valami nem volt rendben, azt mindig meg- éreztem. A szerelemben is? Ott azért előfordult, hogy csak a szívemre hallgattam, pedig az eszemre is kellett volna. Folytassuk a sort Király Leventével. Vele is sokat játszottam fiatalon, különösen operettekben. A feje fölött dobált a Sztambul rózsájában. Ez Szegeden volt, amikor már fiatal házas voltam. Psota Irén. Vele soha nem voltam színpadon. Egyszer együtt utaztunk Szegedre. Autóval vittek bennünket. Az út során volt szerencsém tapasztalni Irén elképesztő öniróniáját, ugyanakkor uralkodott is mindenen. „Te dohányzói?” - kérdezte. Nem. „És megengeded, hogy rágyújtsak. Nem kérdezem, mondom!” És rágyújtott. Később szólt, hogy: „Itt most álljunk meg, ennék egy kis húslevest!” De őrületes iróniával mondta ezt is. Nem élesen, hanem úgy, hogy nevetésre fakasztott. Eszem ágában sem volt azt mondani, hogy: Egyél, Irén, én majd megyek tovább gyalog! Annyira jó kedvre derített ezzel a megfellebbezhetetlen akaratával, hogy kimondottan élveztem. Főiskolás koromban pont az ellenkezőjét éltem meg mellette. Valahol vidéken forgattunk, majdnem ott házasodtam össze Péterrel, Irént meg ez annyira meghatotta, hogy elkezdte mesélni az ő történetét, a „majdnem házasságát” Makk Károllyal. Hirtelen elkezdett sírni, de úgy ömlött a könnye, hogy vagy ötször kellett újrasminkelni. Én meg ott ültem mellette megrendülve. Valószínűleg ezt ő sem felejtette el, mert sok évtizeddel később, amikor megint együtt utaztunk egy kocsiban, úgy fogadott, mintha csak előző nap váltunk volna el. Máthé Erzsi. Vele több darabban is játszottam a Nemzetiben, aztán átjött a Katonába. Mindig mondták, hogy az Erzsinek nagyon nehéz természete van. Hirtelen váltásokat produkál, sosem lehet tudni, müyen a hangulata. Én meg úgy furcsálltám ezt. Soha nem volt sztáros, művésznős, csak néha, anélkül, hogy tudni lehetett volna, miért, megharagudott az emberre. De miután ezt tudtam, próbáltam elkerülni az üyen helyzeteket. Nem tudom, hányadik születésnapján felléptem, énekeltem. „Jut még eszedbe, kedvesem, a boldog ifjúság...” Utána odajött hozzám, és azt mondta: „En mindig azt hittem, hogy te nem szeretsz.” De Erzsi, most legalább kiderült, hogy ez nem így van, feleltem. Szabó Gyula. Még főiskolásként, a régi Tháliában játszottam vele. Horváth Teri férje volt a Rozsdatemetőben, én meg beugrottam egy cigányasszony-szerepbe. Tordy Géza. Neki meg én voltam a felesége egy Suksin-írás alapján forgatott tévéfilmben. Aztán amikor Kaposvárról Pestre kerültem a Nemzetibe, sokszor hívtak szinkronizálni. De amikor először csöppentem bele, este tíz után, egy orosz filmet szinkronizáltunk ketten Gézával. Moszkva nem hisz a könnyeknek. Oscar-díjat kapott. Álltunk a mikrofon előtt, Géza borzasztó nyugtalan volt, ment volna bele az éjszakába, és félt, hogy miattam elhúzódik majd a munka. „Szinkronizáltál már életedben?” - faggatózott. Nem, Géza, még nem, feleltem. „Jézus Mária! Mikor végzünk?” Majd három tekercs után ötször bakizott. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy és te, Géza, már szinkronizáltál? De hallgattam, ő meg nevetett. Törőcsik Mari. Felhívtam, megköszöntem neki, vagyunk mi olyan jóban. Fiatal korom óta ő az etalon. Figyel rám, és én is mindenben megnézem. Imádja a sárgadinnyét, a múlt nyáron is vittem neki, amikor Kőszegről mentünk meglátogatni őt Velembe. Komlós Juci már nincs a Nemzet Színészei között. Az ő helyére lépett be, tizenegy színészkollégája egyöntetű szavazata alapján. Nem hiszek semmi ezoterikusban, csak a szimbolikus kézfogásban. Együtt öltöztünk a Tháliában, főiskolás voltam, anyám haldoklott. Minden éjjel utaztam hozzá, másnap vissza. Aztán szóltak, hogy maradjak, mert már csak egy nap van hátra. Táviratot küldtem Kazimír Károlynak, a Thália igazgatójának, hogy maradjon el az előadás, nem tudok felutazni Budapestre. A többiektől tudtam meg: Jucika szólt az érdekemben, beszélt Kazimírral, és aznap este tényleg nem volt előadás. Most hét színházban játszik, de még nyolcadikban is képes lenne. Bírja a strapát. De van egy határ, amit szerencsére nem nekem kell meghúznom. Egyszerűen egyez- tethetetlenné válók és kész. Amúgy meg tényleg bírom a terhelést. Csak festeni ne kellene, meg parókát húzni. Ez a dolog macera része. Bent, a színpadon már olyan vagyok, mint a cirkuszi ló, amikor fújják a trombitát. Addig csak a nyűg van, de onnantól fogva, ami a színpadon történik, azt még mindig nagyon élvezem. Nyárra is vállalt valamit? Színpadon A víg özvegyet, és forgatni is fogok egy huszonnégy részes tévéfümben. Akad olyan délutánja, amikor ledőlhet egy kicsit? Ha nem tanítok, akkor gyógytornára megyek a lábam miatt. Szerencsére a főiskola közelében laknak a barátaim, és ha elfáradok, felhívom őket, hogy otthon vagytok, mehetek lefeküdni? Bizonyára eldöntötte már, mire költi a Nemzet Színésze címmel járó első összeget. Befizetem az egész évi közös lakásköltséget. Takarítás, víz, szemét. Másra gondoltam, valami egészen másra. Hogy megajándékozza magát. Talán majd a nyáron, Horvátországban. Van egy olasz ékszerész, aki már biztosan vár, mert tudja, hogy nála műidig veszek valamit. Az idén talán majd egy szép gyűrűt. A „körből”, a Nemzet Színészei közül ki volt az első, aki felhívta, miután bekerült a kiválasztottak közé? Haumann Péter. Üzenetet hagyott a rögzítőmön, de már csak a hivatalos közlés után.
