Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-31 / 125. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 31. Keddi faggató 19 Miklós László: Elhibázott alapállás, hogy nem tehetünk semmit a környezetért, mert az emberek ilyenek meg olyanok. Pedig egy ember is sokat tehet! Mit hagyunk örökségül az unokáinkra? Az ember a technikában elért eredményei révén igazán nagynak képzeli magát, közben lépten- nyomon beavatkozik a természet rendjébe. És a környezetrombolásról szóló vészjelentéseket is szanaszerte a világon meghallgatja mindenki - majd semmi vagy vajmi kevés történik. Legalábbis szerintem. MIKLÓSI PÉTER Vajon lehet-e hát eleget érvelni a Föld sebezhetőségének veszélyeit sorolva, elég-e pusztán csak beszélni a környezetszennyezés következményeiről, a fenntartható fejlődés alapfeltételeiről, a szlovákiai zöldmozgalom hangtalanságá- ról? Erről társalgunk a Csallóköz egyik legmagasabb „pontján”: a Duna-komp keszölcési kikötőjének tetőteraszán Miklós László professzorral, a Zólyomi Műszaki Egyetem Ökológiai és Környezettudományi Kara UNESCO-tanszékének vezetőjével, a két Dzurinda-kor- mány környezetvédelmi miniszterével. Mellettünk szurokkal szigetelt betonteknőben tanácstalankodik a folyam, fölöttünk a mesterséges körtvé- lyesi tározó, alattunk a bősi erőmű. Előttünk pedig - az élet gunyoros fintoraként - épp a Környezetvédelmi Világnap! Professzor úr, a hazai közvélemény esztendők óta alig vesz tudomást június ötödikéről, a környezetvédelem világnapjáról. Ennyire közömbösek vagyunk, vagy annyira jól állunk a témában, hogy elért eredményeink sokasága már szóra sem érdemes? A környezetvédelem többnyire akkor mozgatja meg az emberek tudatát, ha valahol katasztrófa történik, vagy többet kell fizetni a szennyvízelvezetésért, a szemétszállításért, azaz ha a saját zsebünkről van szó. Esetleg a nagyberuházó sípályát akar építeni ott, ahol ma még jelzett turistaút vezet. De őszintén szólva jómagam sem kedvelem különösebben a szűkén értelmezett világnapot, hiszen manapság a kalendáriumban már szinte mindennek kiemelt ünnepe van, a csóktól a zsonglőrködésig úgyszólván bárminek. Ezért hát, kisember vagy nagyberuházó, ne csak egyetlenegy nap védje, a többi 364 napon meg pusztítsa a természetet! Nyilván ez volna az okos magatartás. Szlovákiában azonban csekély ázsiója van a tudatos környezetvédelemnek. Ez részben nézőpont kérdése. Mert megnyugtató, hogy a tényleg fontos ökológiai kérdésekben és a kapcsolódó mutatókban - így például az ipari légszennyezés, az újrahasznosítás, a vízminőség tekintetében - megütjük a nemzetközi követelmények mércéjét. Viszont továbbra is fájó pontunk az úton-útfélen halmozódó szeméthegyekkel párosuló hulladékgazdaság, illetve a régi környezeti terhelések kormányzatról kormányzatra öröklődő gondja. Gondolom, azt szintén szemforgatás lenne tagadni, hogy a zöldekkel meggyőződéssel rokonszenvező politikust akár lámpással keresve is ritkán találni... Nézze, ami az úgynevezett hivatalos zöldpolitikát s annak társadalmi visszhangját ületi, az valóban elcsöndesedett, bár továbbra sincs lejtmenetben. Ugyanakkor az is igaz, hogy közvetlenül 1989 után, a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmának köszönhetően, a rendszerváltás egyik fő meghajtó erejét épp a zöldek jelentették. Beleértve az 1990 januárjában történt pártalapítást. E hangsúlyos időszak kicsúcso- sodása 1992-re tehető, amikor törvényes formában sikerült meghatározni a fenntartható fejlődés elvét. Lényege a közbeszéd nyelvén, egy mondatban? Tervezni, fejleszteni, beruházni csak úgy és annyit szabad, hogy a műszaki, ipari, infrastrukturális haladás a környezet megóvására, az élet védelmére is tekintettel legyen. Ezt a szándékot azután már az első Mečiar-kormány semmibe vette, mert gátolta a gyors privatizációval kapcsolatos terveit. Nálunk a környezetvédelem sarkalatos kérdései csupán évek múltán kaptak újra komoly hangsúlyt, amikor az Európai Unióba törekedve az ország megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat. Ezek eredményeképpen oldódtak meg mára Szlovákia legnagyobb, korábban legtöbbet bírált környezetvédelmi gondjai. Miklós László a reális vagy a haragoszöldek közé sorolandó? Ajózan zöldek táborába. Még a rendszerváltás után, filozófusokkal is konzultálva, úgy határoztuk meg magunkat, hogy földi lényekként abban különbözünk a többi emlőstől, hogy nekünk a szükségleteinken kívül érdekeink is vannak; s amíg ember él a földön, ez utóbbiakat mindig fejleszteni fogja. Nincs visszaút föl a fákra! De a természetnek sem adhatjuk már vissza, ami egykoron kizárólag az övé volt, most viszont az én, a maga vagy bármelyikünk háza áll ott. Az arany középutat keresve épp ezért született a fenntartható fejlődés vüágviszonylatban követendő elve. Hogy használni használjuk ugyan a természetet, de gazdálkodjunk és éljünk vele olyan kölcsönös szimbiózisban, ami az egészséges környezeti örökség dolgában megbízható garanciátjelent. Ön úgy látja, errefelé halad a világ? Haladgat. A globális változások, a mindennapi kihívások ellenére. (Somogyi Tibor felvétele És ha megtorpanunk? Gondolok például Fukusimára, Csemobilra, a Mexikói-öbölben történt olajkatasztrófára, a klímaváltozás gyorsulására; esetleg egy olyan „kicsiségre”, hogy újabban a csallóközi ivóvízbázis fölött, netán „csak” annak peremén, Pozsonyon át húzódó kőolajszállító vezeték megépítését rebesgetik... Egy nagyvállalat, egy gyárigazgató számára sohasem a légszűrő beépítése, hanem a termelés eredményessége, a profit lesz igazán fontos. Mert a levegő tisztaságának, az ivóvíztartalékok érintetlenségének elengedhetetlenségében mindenki egyetért, de a környezetvédelmi beruházás mégse az ő kontóját terhelje. Ezért létfontosságú, hogy a szóban forgó kötelezettségeket törvények szabályozzák. Sajnos, nemcsak nagyban, hanem „szerényebb” keretek között is sűrűn tapasztalni a vonatkozó törvények kijátszásának szándékát. Például a Tátrában, ahol egy ügyeskedő privatizál egy völgyet, ahová azután turistaparadicsomot akar telepíteni. Hogy az a hely éppenséggel a nemzeti park területe? Természetesen jó, hogy van ilyesmi, mondja, de a szomszédos völgyet tegyék meg azzá, mert őneki bizony aszfaltozott kocsiút, sípálya, felvonó, nyárra golfpálya, számos VIP- vendég „illik” az elképzeléseibe... No, ez a felfogásmód az, ami tűrhetetlen, különben a saját jódolgunk és egyben a jövő megrontói is vagyunk. Professzor úr, amikor 1998-ban, majd 2002-ben másodjára is elfogadta a miniszteri megbízatást, mire számított a környezetvédelmi tárca bársonyszékében? Nem érezte azt a nyolc évet Don Quijote-i küzdelemnek? Bizonyos dolgokban igen. És nem is egyszer. Például? Annak idején, egyebek mellett, kidolgoztuk az új és tíz évre szóló árvízvédelmi programot, aminek összköltsége abban az időben 23 milliárd koronára rúgott. Viszont csak a töredékét tudtuk teljesíteni, mert sohasem volt rá pénz. Amíg ugyanis nem jelenik meg valahol az ár, addig, sajnos, a politikusok zöme Pató Pál úrral egyetemben azt mondja: ej, ráérünk arra még... Miért jó az, hogy a napi politika nem a megelőzésre összpontosít, hanem inkább a megtörtént bajok okozta károk elhárítására, enyhítésére talál pénzt? Egyáltalán nem jó. Sőt, egyenesen hibás szemlélet. Csakhogy a valóságban mindaz, ami politikailag nem azonnali sikerrel kamatozik, másodlagos dologgá sekélyesedik. A mindenkori kormányok választási ciklusokban gondolkodnak, ezért látványos sikerekre vágynak. Milyen sikerélmény az, hogy súlyos bajelhárításra kell pénzt kiszorítani? A kormányzatok zöme abban bízik, hogy nem lesz katasztrófa. Viszont ha építek egy jó, megbízható árvízvédelmi gátat, akkor a környék mégiscsak rám fog szavazni! Igen, de ez csak helyi, esetleg regionális körben hozhat szavazatokat. De ha a nyugdíjasoknak ötven euróval többet adunk, az százezrek szimpátiáját jelentheti. Ennyire farizeusképű a politika? Ha ennyire talán nem is, viszont nincs az a költségvetés, amelyből mindent finanszírozni lehetne. Amennyiben így áll az eklézsia, akkor legalább az ország környezetvédelmi törvényei mondhatók jónak? Azok „gyártása” nem kerül milliárdokba. Az Európai Unióba igyekezve az uniós szabályokhoz kellett igazítani ezeket a jogszabályokat, úgyhogy megfelelnek az elvárt követelményeknek. De azt is látni kell, hogy a környezetvédelem jogi kérdéseiben, Európa észak-nyugati tájai felől dél felé tartva, vannak nálunk pedánsabb, illetve elmaradottabb országok is. A jobbak nyilván jóval tisztábbak is. Mert hulladékosztályozásban, göngyöleggyűjtésben fényévekre vagyunk például Svédországtól vagy Dániától. Nálunk már az is siker, ha valaki a sárga gyűjtőtartályig „cipeli” a pillepalackot! Arról már nem is szólva, hogy vannak országok, ahol nemcsak a sörösüvegek, hanem az üdítőitalok flakonjai is betétjegyesek. Szlovákiában a pillepalackok visszaváltható- ságának gondolatától mindenki csalánkiütést kap, pedig a vonatkozó törvény régen és tételesen említi ennek lehetőségét, viszont végrehajtási rendelet azóta sem készült hozzá. Nálunk a kényelemszeretet meg a kereskedelmi lobbi diadalmaskodik. Hogyan lehet, lehetne az emberek környezetvédelmi tudatán j avítani? Türelemmel. És jó példával. Ha egy vasúti kocsi kifogástalanul tiszta, abban az utas aligha fogja maga alá ejteni az almacsutkát, a papír zsebkendőt. Valakit nem az uniós tagság, hanem a jóérzés, a belátásmód, az intelligencia tesz környezetkímélővé. Ami ugyan tanítható az óvodától az egyetemig, sőt a felnőtt- oktatásig, ám ez még nem jelent egyben kömyezettudatot is. Hogy csupán egyet mondjak: a tavasz derekán miért nincs lekaszálva a fű a kocsiu- tak mentén? Illetve: miért van lekaszálva Ausztriában... Mi az, amit az ominózus nyolc esztendő egyéb kudarcának tart? Kudarcról semmiképpen sem beszélnék, bár mindig van olyasmi, amit az ember nem tud megvalósítani. Ebből nekem is kijutott, noha tettem amit tudtam. Nem tudtam csökkenteni például a régi környezeti terheléseket, pedig országosan körülbelül 8000 ilyen kisebb-nagyobb szennyezési pont van. A laikus mit értsen a régi környezeti szennyezés fogalmán? Azt, amit mi, környezetvédők kissé drámaian időzített környezeti bombának mondunk. Ilyen a szeredi fekete domb, a garamszentkereszti vörös domb, a Korompa melletti zagytározó, a savas származékokat rejtő gudron gödrök Dévényújfalu határában és a Felső-Garam mentén. Sorolhatnám még, de ettől nem lesz kevesebb a különböző veszélyes szennyezési pont. Professzor úr, Brüsszel 2008 tavaszán a tiszta forrásnak számító atomenergia fejlesztését szorgalmazta. Miként látja ezt a távlati törekvést napjainkban, éspedig a Fukusimában történtek tükrében? Őszintén szólva, én nem vagyok az atomenergia forszíro- zásának híve. Mindig történnek, történhetnek váratlan események, amire Csernobil után most Fukusima a riasztó példa. Az emberiség ugyan okul a hibákból, de mindig csak a megtörténtek után. Közben viszont vágtatempóban növekszenek az igényei. Ezt az energiák tekintetében mivel lehet kielégíteni? Főként takarékossággal. Távlatüag pedig létező, de az üzleti szempontok közre- játszása révén egyelőre túl költséges geotermális energiák felhasználásával, hiszen abból a Föld mélyén évmilliárdokra szóló tartalék van. A kérdést élére állítva: kiiktatható az atomenergia? Igen, de csak a jövőben. Ötven esztendeig még biztosan szükség lesz rá. A környezetvédelem tulajdonképpen nem más, mint örökös szembenállás? Többnyire az. Elvégre egy okos ember a saját telkén is vitatkozik önmagával, hogy környezetkímélés, téralakítás, fénybesugárzás szempontjából a lehető legelőnyösebb megoldást válassza. Egy okos közösség ugyanezt teszi helyi, regionális vagy éppenséggel országos méretben. A hétköznapok valósága révén tartja reménytelen dolognak a környezetvédelmet? Ősz haja láttán akár bele is öregedhet valaki... Az ügyet a maga összességében látva azért fokozatosan javulgat a helyzet. Szlovákiában is. Professzor úr, rákérdezhetek: szereti a sört? Hogyne. A visszaváltós üvegeset vagy a fogyasztás után kényelmesen elhajítható dobozosat vásárolja? Maradjunk annyiban, hogy én a csapokat szeretem.
