Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)

2011-05-24 / 119. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 24. Keddi faggató 19 Kovács Magda: Gömört belülről látom. Amikor fiatalon egy időre elkerültem, rádöbbentem, hogy csakis oda tartozom, én mindig gömöri maradok Eligazodni a jóság és a gonoszság között A szlovákiai magyar írók korosodó nemzedéké­nek, sajnos, alig van írónője. Még szerencse, hogy van egy Kovács Magdánk! Novellák és főként mesék kitűnő al­kotója, aki úgy véli: szá­mára nincs határ a mese és a valóság között, eb­ben tudja önmagát és a világot is megmutatni. MIKLÓSI PÉTER Élete során volt fonógyári munkáslány Nagyrőcén, Po­zsonyban kábelgyári munkás, újságíró, a főváros peremén lakva postás, később, már újra Gömörben, óvónő, nevelőnő, ez utóbbi csökkent értelmű gyerekek között is. Megtapasz­talta hát mind a nagyváros nyüzsgését, mind az élet peri­fériáját. Mielőtt beszélgetni kezdünk, feketével kínál. A hozzávaló kávét egy, még a múlt század első harmadában Füleken gyártott kézi kávéda­rálón őrli meg. „így az igazi, egy az egyben!” - mondja mo­solyogva. Ő viszont irodal­munk igazi, meghatározó egyénisége. Egy az egyben. Február derekán volt 65 éves. Nem zavar, hogy ezt a „fé­lig kerek” születésnapodat lényegében semmibe vette a hazai magyar nyilvánosság? Ennek talán én vagyok az oka. Egyrészt elhallgattam. Másrészt írni is ritkábban írok mostanában, így az irodalmi élet szélére sodródtam. Nekem ez így jó, bár talán tényleg többet kellene sürögnöm. De ez nem vonz engem. Kedvelem a barátaimat, az ismerőseimet, de nem szeretek mindenütt ott lenni. Különben is akadt né­hány barát, aki felhívott. Mondtam is nekik, mit kell ezen ünnepelni?... Adni vagy kapni jobb az életben? . Adni. Mivelhogy? Mert csupán az marad meg nekünk, amit másoknak adunk. Ez az életfilozófiám. Az a darab kenyér, az a falatka szeretet a miénk, amit másoknak nyúj­tunk. A többi minden elenyé­szik, de az megmarad. Én ebben hiszek, belül érzem így. Talán ezért is jövök jobbára zavarba, ha kapok valamit, vagy túlzott figyelmesség vesz körül. Te jössz zavarba? Aki öt éve, a hatvanadik születés­napod kapcsán tartott nyilvá­nos baráti beszélgetésen be­vallottad egy fél mondattal, hogy híres makrancos voltál. Netán még ma is az vagy! Inkább csak voltam. Mára bölcsebb lettem, meg érzem is, hogy nem körülöttem forog a világ. Persze, tizen- vagy hu­szonévesen sem körülöttem forgott, pusztán az igazamat szerettem kivívni. Kellő tempe­ramentummal. Most már jóval több empátiával tudok beleé­rezni mások gondolatvilágába, véleményébe. Ezért hát jóval, de jóval ritkábban makrancos- kodom. Olykor a végtelenségig engedékeny vagyok, szívesen látom jobbnak, szebbnek az embereket. A békességet kere­sem, amíg nem azt akaija vala­ki, hogy feladjam az elveimet. Akkor viszont kemény tudok lenni. Van a lelkemben egy ti­zenharmadik szoba, s aki ismer, az tudja: ott ne dörömböljön senki, mert ha benyitnak, benn lakozik a sárkány! Haladva hátrafelé az idő­ben, tíz esztendeje egyik mél­tatod szerint a kezed nyomán minden megelevenedik: tes­tet ölt a fény, az éjszaka, a ha­rag, az öröm, a vágyakozás. Azt már én fűzöm hozzá, hogy nemcsak írásaidnak jel­lemzője, hanem lényednek sajátja is ez az ősi erő. Hon­nan meríted? Többször töprengtem már ezen, de mindig egyazon for­ráshoz jutok. Hogy az ember beleszületik egy családba, egy tájba, ami nemcsak fizikai érte­lemben táplálja, hanem szelle­mileg és érzelmileg is. Szá­momra ez a táj Gömör és a szülőfalum, Lőkös; a család pe­dig a mély élmények emléke, nem feledve azokat az életeket és sorsokat sem, amelyekbe 1848-ban, 1919-ben vagyaspa- nyol polgárháború időszakában a történelem is befurakodott. Példaképet is ebből a kö­zegből választottál? Igen, az apámat. Rendkívüli férfi volt. Szilárd gerincű, bá­tor, megalkuvást nem ismerő ember. Harctéren, bujdosás közben, internáló táborban, rabmunkára fogva egy mustár­gázgyárban nézett szembe a halállal. Tőle tanultam meg az egyenes beszéd fontosságát, és azt, hogyan kell eligazodni a jóság s a gonoszság között. Hatvanöt évesen is jó volna még el-elvegyülni Lőkös né­hai gömöri parasztemberei közé? Szeretném viszontlátni őket. Az ő körükben figyeltem meg, hogy azok az egyszerű paraszt- emberek ha nem is dúskáltak a gazdagságban, ám a maguk szerény szegénységében kirá­lyok voltak. Mindenkinek meg­volt az udvara, a tehénkéje, a lova, ez a saját porta volt az ő királyságuk. És egy királynak tartása van! A lőkösieket ilyen embereknek láttam. Évtizedek múltán is felnézek rájuk, ott él­nek az énemben, az emlékeim­ben, gondolataimban. Te, aki természetjáró vagy, milyen fához hasonlítanád ezeket az igaz, karakteres embereket? A tölgyhöz. Jöhet vihar, de­rékba is törheti, de nem hajlik. És minden egyes fa, akárcsak minden ember, külön-külön egyéniség. Ha pedig a fák hosz- szú életűek, akkor nemcsak szépek, hanem bölcsek is. Ugyan mitől? Attól, hogy már sokat láttak. Lőkösön is áll a templom és az iskola előtt egy nagyon-nagyon öreg, talán kétszáz esztendőnél is idősebb gesztenyefa. Gyö­nyörű, ahogy elfoglalja a domboldalt. Ő mi mindent tudhat mindarról, ami fel sincs jegyezve, vagy arról, milyen volt Lőkös, amikor neki még csenevész ágai voltak, de az ősapáim, ősanyáim már ott jár­tak alatta. Gömömek van egy fénye­sebb, illetve egy visszásabb oldala? Nálunk mindenki büszke ar­ra, hogy gömöriek vagyunk. Még ugyan nem fejtettük meg, hogy mi a büszkeségünk nyitja, de emelt fővel járunk. Félreér­tés ne essék, ez nem holmi gőg vagy hetyke önteltség, tájain­kon legföljebb szenvedélye­sebbek az emberek. Dombos vidék, és ahol hegy van, ott a völgy sem hiányzik. Egyszerre van hát jelen fény és árnyék. Alkonyaikor a domb teteje még fényben fürdik, de a hajlatban már ott kúszik a sötét. A lelkűnkben is roppant mélyen tudjuk megélni a tragédiákat, de örülni is őszintén örülünk. Gömörben a fény fényesebb, a sötét sötétebb. Ez miképp nyilvánul meg? Szenvedelmeink sodró ere­jében. A gömöriek alapvetően vidám természetűek; viszont ha a sors úgy hozza, akár előidézői is a tragédiáknak. A fájdalom pedig őserővel ragad magával bennünket. Amikor 94 évesen meghalt az édesapám, fölmen­tünk hozzá a dombtetőn álló hullaházba. Meglátva őt a rava­talon nem tudtam sírni, viszont valahonnan egészen mélyről kitört belőlem egy fájdalmas, már-már ijesztően nyüszítő só­haj, s éreztem, ahogy kiszakad a lelkem. És utána mélységes csönd lett bennem. Több, mint egy halotti csönd. A múló évtizedek során miként hullámzott, oldódott s erősödött benned ez a sajá­tos gömöriség? Gömört én belülről látom. Amikor egy időre Kassára, Nyitrára, majd Pozsonyba kerültem, akkor döbbentem rá, hogy én mindig gömöri mara­dok, hogy csakis ide tartozom. Igaz, ehhez az kellett, hogy az érettségi után hűtlen legyek imádott Gömörömhöz. És ami­kor már távol voltam, szép las­san kirajzolódott a lelkemben e táj igazi arca, akkor értettem meg a gömöri Éden mélységeit és magasságait. Az Édent említed? Mert természetjáró lény va­gyok. Abba nőttem bele a ró­zsaszín pirkadattól a nap izmo­sodó fényein át az esti sötéte­désig. Lőkösön a házunk fölött jószerével már kezdődött az erdő, körbe voltunk véve fák­kal, réttel. Apám is imádott az erdőre járni. És az állatok is ott élnek az idők végtelenjének kezdete óta. Ha a szemükbe nézel, tekintetükben még megmaradt a teremtés állapo­ta. Hát nem maga az Édenkert az ilyesmi? Pedig fölkerülve a nagyvá­rosba, már-már pozsonyivá változtál... De csak addig, amíg nem ta­lálkoztam a férjemmel, a szin­tén gömöri Bárczi Istvánnal. Tény, hogy Pozsonynak az em­berré érést, a látóköröm és a gondolkodásmódom tágulását, a világ iránti nyitottságot kö­szönhetem. Viszont amikor terhes lettem, elképzelni sem tudtam, hogy a születendő gyermekem ne azt az eget lássa, amit én láttam gyerekként. Ezek erősen működő lírai dol­gok... Például az én akkor már válófélben lévő anyai nagy­apám egykoron azért jött haza Kaliforniából, mert egy éjszaka hazaálmodta magát a kakukk­fűvel borított temetőoldalra. Reggel összepakolt és hazajött, ez hozta vissza. Ezt bajos sza­vakban elmondani, ezt meg kell élni. Eszerint én nem tudnám átérezni ugyanezt? Hát Gömör iránt, mely mindmáig kissé távol tudja magától tartani a nagyvilágot, aligha. Itt körülölel egy domb­koszorú, és már a szomszéd fa­lutól is el vagy választva, nem még a világtól. Az én gyerekko­romban, amikor a falunkban még villanyáram sem volt, még sokat beszélgettek egymással az emberek. Lelki dolgokat, ér­zéseket, megtörtént eseménye­ket, hiszen Gömör mindig ben­ne volt a történelmi folyama­tokban. Én meg érzékeny füllel odafigyeltem a fölnőttek sza­vaira, és olykor szabadjára en­gedtem a fantáziámat. Egy gyönyörű májusi napon még a templomból is ki kellett vezet­ni, mert annak nyitott, kerek tetőablakán beragyogott az ég kékje, és nekem úgy tűnt, hogy Isten szemét látom... Azóta sem győz meg senki, hogy Isten szeme nem kék. Talán ezt az érzékenységemet védtem ké­sőbb egy kicsit a makacssá­gommal, ami olyan páncél is volt. Manapság már nem be­szélgetnek az emberek? Kevésbé. És sorozatokat néznek helyette. Minden szür­kébb, gyorsabb lett körülöt­tünk. Aki rohan, loholás köz­ben nem veszi észre maga mel­lett a vüágot. Fuss át egy réten, majd menjél végig ugyanott szépen bandukolva - mikor látsz belőle többet? Ráadásul némi érzelmi elszegényedés is tapasztalható, ezért a koromat tudatosítva örülök annak, hogy életem javát már leéltem. Most persze szabadabb, szókimon­dóbb a világ, ami azért sokat je­lentett volna nekem. Te korábban is szókimon­dó voltál. Számodra mi hát az igazság? Az igazság? Annak sok arca van. Számomra a tisztesség nagyon fontos. A mindennapok labirintusában pedig a becsü­let, a ragaszkodás. Es a hűség, például a nemzetiségi hovatar­tozásomhoz. Erre még apám nevelt, aki nemegyszer figyel­meztetett: soha ne feledd, hogy aki elveti a nemzetiségét, azt egy másik nemzetnek nem len­ne szabad befogadnia; elvégre milyen gerinctelen alak az, aki előnyökre sandítva feladja a nemzetiségét, a szüleit, az őseit. Apámnak ez az intelme nekem mindmáig fontos. Ha már szóba jött az iden­titás, mi a véleményed a női önazonosság-tudatról? Akár a hagyományok tükrében? Azt hiszem, anyának lenni, gyermeket nevelni nagy önfel­áldozással jár. A mai nők ezt későbbre halasztják, mert részt akarnak venni a társadalmi életben. Sokszor tekintélyes tisztségekben, vagy későbbi karrierjüket építve. Viszont el­mulasztják közben továbbadni épp azt, amit csak egy édesanya leikéből, szívéből kaphat meg a gyermek. Az érem másik olda­lát tekintve persze" az szintén igaz, hogy rengeteg nő nem karrierizmusból, hanem mu­szájból, az anyagiak biztosítása miatt, a megélhetés érdekében dolgozik. Milyenek a női lélekállapo- tok? Egyszer elszóltad ma­gad, hogy nagyon intenzíven tudsz szenvedni! Függetlenül a nők korától ér­zékenyek vagyunk. Bennünk fogan az új élet. Van ennél cso- dásabb dolog a világon? Akár­hogy nézem, a nők életének más értelme nem is nagyon van. Ehhez sok-sok melegségre, gyöngédségre van szükségünk, hiszen alkati érzékenységünk, szorongásaink révén olykor bi­zony fájni tud a lelkünk. Felelősségteljesebbé tettek a rohanó esztendők? Okvetlenül. Már nem teszek elhamarkodottan kijelentése­ket, ítélő szavakat. Akkor sem szólsz, ha látod: valaki fejjel megy a falnak? Ritkán. Inkább fölzaklatom magam, hogy miért ez a sok ér­zelmi sekélység? Miért nem beszélgetnek, olvasnak köny­vet az emberek? Miért nem szeretik jobban egymást, miért nem járnak össze? Miért nem járnak többet a természetbe? Miért kell a fákat irtani, az álla­tokat gyötörni? Ezek a kérdé­sek motoszkálnak bennem, miközben gondolkodó és érző lényként szinte esélyem sincs érdemben jobbítani ezt a mai világot. Kedves Magda, ne hara­gudj, hogy a könyveidről ezúttal nem esett szó. Azokról talán egyszer majd a munka ünnepén, hiszen az írás ko­moly meló. Ez a csevej egy megkésett születésnapi be­szélgetés volt. Még sokáig őrködjön hát fölötted Isten - általad „látott” - kék szeme.

Next

/
Oldalképek
Tartalom