Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-03 / 101. szám, kedd
10 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 3. www.ujszo.com Kucman Eta: Nekem a szerepek sosem a gürcölést, hanem az álmodozást jelentették. Antigoné igazát vallom: nem gyűlöletre, szeretetre születtem Szenvedéllyel, vasakarattal, örömjátékkal (Somogyi Tibor felvétele) Legkitűnőbb hazai színésznőink sorába tartozik, ha nem a legnagyobbak egyike. Dodiként gyerekesen játékos tudott lenni, Baradlaynéként aggódás, büszkeség, határozottság áradt belőle, s már-már ki- rályasszonyi megjelenéssel bírt a színen. Csodásán zengő orgánuma nem csak a „munkaeszköze”, színházon kívül is ügyel(t) a szép beszédre. És még ma is önfeledten tud kacagni. MIKLÓSI PÉTER Cirka negyven éve láttam őt először. Még pozsonyi színinövendékként két darabban is a Hviezdoslav Színházban. Azóta követ(t)em az életútját. Amikor súlyos betegségéből fölépülve, még a hetvenes évek második felében első ízben, majd az 1987-et követő tizenhárom esztendei szünet után 2000-ben egy kulcsszerepre újra visszatért a komáromi társulathoz, állótapsot érdemlő játéka láttán rádöbbentem: az életet, s azon belül a játék örömét olyan drámának fogja föl, amit csak egyszer adnak; nincs belőle több előadás. Noha most ő lépi át a hatodik ikszet, én, az idősebb kapok ajándékot tőle: Kucman Eta a bizalmába fogad. Eta, hatvanévesen is sugárzik a tekintete. Miféle belső kisugárzás ez? Az én életem vezérfonala, hogy mindenkinek a saját életében kell megtalálnia azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével megoldhatja a problémáit. Megtalálni, minek lehet örülni. Pedig nekem is kijutott az emberi bajokból, de hát mindenkinek megvan a maga keresztje. Az életben kétszer voltam olyan helyzetben, amikor a világ szinte összeomlott bennem. Én akkor a hitbe menekültem. Ez segített túltenni magam a rám szakadó terhek sokaságán, hogy megtanuljam közben: az életben akad olyasmi, amit meg kell oldanom, és van olyasmi, amit „csak” túl kell élnem. Kérdésére talán ez lehetne az őszinte válaszom. Ha holnap felhívná a Jókai Színház direktora, hogy szerepet kínáljon, elfogadná? Vagy ha a hajdani MATESZ közelgő jubileumi évada kapcsán megkérdezné, vajon számíthat-e az Ön játékára is, mit felelne? Ha?? Leányálmokkal már nem foglalkozom. Csillagjegyemet tekintve Bika vagyok, így szilárd lábakon állok a földön. Bár tagadhatatlan, hogy színésznő én igazán a komáromi társulatban voltam... Más kérdés, hogy van-e még helyem abban a színházban, hogy mennyire tudnánk egymást elfogadni. Ők engem, én őket. De ezt a dilemmát nem az én tisztem dűlőre vinni. Hátratekintve az időben, amikor az 1986/87-es szezonban faképnél hagyta a Magyar Területi Színházat, az egy okos döntés volt? A sors iróniája, hogy pont olyankor csevegünk erről, amikor a komáromi társulat huszonöt év után újra bemutatta Csehov legendás Cseresznyéskertjét. A darab negyedszázaddal ezelőtti színpadra tűzésében rám olyan szerepet osztottak, hogy éppen csak ott legyek valahogy a színpadon. Ma sem magát a figurát tartom rangon alulinak, hanem úgy éreztem, hogy a színház sokadszor kevesebbet kért tőlem, mint amire ' képes voltam. Ugyanis nem tudok pusztán apró részekben jelen lenni ott, ahol hadihajót lehet rám bízni - és akkor az én vagyok! Viszont ha módszeresen akarnak lefaragni belőlem, akkor agyőt mondok. Nyolcvanhatban sem követeltem, nem is veszekedtem vagy to- porzékoltam, csak szedtem a sátorfámat. Hogy azután hosz- szú hónapokig szinte meghaltam a színház nélkül, és az asztmás tüdőmmel még inkább kapkodtam levegőért, az már az én privát ügyem. És vártam tizenhárom évet, amíg Barad- layné szerepére újra hívott a színház. Szerencsére, közben egy drámaosztályt bízott rám Dunaszerdahelyen a művészeti alapiskola, ahol a növendékeimet irányítva több mint két évtizeden át bőven kiélhettem az alkotás gyönyörűségét. Ön sohasem nyúlt a telefonért, hogy a színház számát tárcsázza? Nem titok, egy alkalommal igen. Egy szép nyári napon a férjemmel kint voltunk a kertben, és engem hirtelen elkapott a színpad iránti vágy. Már réges- rég nem voltam a színháznál, s talán ezért ragadott el a vágyódás egy bizonyos szerep iránt. Hazaérve rögtön fölhívtam a színház igazgatóját, Holocsy Istvánt, aki örömmel fogadta az ötletet. Megígérte, kamaraszínházi produkcióban, a már kész évadterv ráadásaként játsszuk el a darabot, és azzal búcsúztunk, hogy egyben visszahívott a színházhoz. Ez utóbbit gesztusnak tartottam, nem is kapaszkodtam bele különösebben, de rettentően boldog voltam. Fűtött a szándék, hogy ezt a szerepet még el kell játszanom, ennyivel adósa vagyok a társulatnak, illetve a színház is nekem. Ebben az eufóriában éltem, amikor pár nap múlva, egy szombat délelőtt megszólalt a telefon, és a vonal túlsó végén Szentpétery Ari csak annyit mondott, hogy Holocsy Pista meghalt... Még most is lúdbőrös a hátam, ha erről beszélek. A vágyott szerepet örökre elveszítettem, de rendezni tudtam a tartozásomat: én kerestem és meg is találtam a kapcsolatot a színházammal, épp csak a sors akarta másként. Mi volt az a vágyott szerepálom? Maradjon rejtelem. Hiszen Holocsy Pista is titokként vitte magával a sírba. Ezt miért tartja így helyénvalónak? Mert még a pályakezdésünk éveiben olyanok voltunk, akár a testvérek. Főiskolai diplomával a zsebünkben ő Budapestről, én Pozsonyból szegődtünk el a Magyar Területi Színházhoz, ahol nemcsak emlékezetes szerepeket játszottunk együtt, hanem egymást segítve kitűnő kollégákká, őszinte barátokká lettünk. Később ebbe sokan beleszóltak, a társulaton belüli klikkek szintén megtették a magukét, úgyhogy 1986-ra lényegében ellenségekké váltunk. De amikor évekkel később fölhívtam a szerepálmom kapcsán, úgy hívott vissza az együtteshez, mintha mi sem történt volna. Színésznőként, kollégaként ismét szüksége volt rám. Vitás dolgainkat egyetlen telefon- beszélgetéssel rendezni tudtuk. Ez nekem többet jelent, mintha eljátszottam volna azt a kívánt szerepet. Lehet, nem is lettem volna benne jó... Ez a szomorú végkifejlet, színházi nyelven szólva, Önök között dramaturgiailag is lezárta e pályatársi kapcsolatot, hiszen Komáromban a hetvenes évek elején egyszerre kerültek rivaldafénybe, s egyszerre kapták első Shake- speare-szerepüketis. Holocsy István Jago figuráját, Ön pedig, 24 évesen Desdemonát játszhatta az Othellóban. Ragyogó színészi indulás! Ezt a darabot egy nagyon markáns egyéniség, Beke Sándor rendezte. Én lényegében valóban pályakezdő voltam, Beke viszont pontosan tudta, milyen Desdemonát akar a színpadon. Olyan megoldások felé terelt, amelyekben a személyiségem, a gondolatvilágom szinte szilánkokra tört. A dráma vége felé, a haldoklási jelenetben például lila hangot követelt tőlem: annak keresése közben számomra minden eltörpült. Emlékeimben mára egészen ködbe veszett, hogy Desdemonaként én ki és mi voltam, viszont a színészi mesterség eszközeit bővítve remek lecke volt. Desdemonát nem azért érzi ködbe vesző emlékként, mert pályája legelső éveiben játszotta? Nem. Shakespeare hősnője előtt Szabó Béla színművének címszerepét, a Menyasszonyt játszottam, ezzel a szereppel vártak a főiskoláról jövet. Ez a bemutató a színmű minden írói gyengesége ellenére akkora szeretettelkészült, amilyen szeretettel én is berepültem abba a színházba. És ami különösen jólesett, hogy viszonozni tudtam a felém áradó szeretetet. Udvardy Annáét, T óth Lászlóét, Palotás Gabiét, másokét. Amikor engem szólítottak próbára, az „öregek” odajöttek, figyelték, hogyan próbálok. Ez mérhetetlen kitüntetés volt. Pár hónappal később egy sokkal ridegebb, merevebb lelkiállapotban lila hangot keresni Desdemo- nának, emberfeletti feladat. Legalábbis részemre, mert számomra minden szerep nem a gürcölést, hanem az álmodo- zástjelentette. A színészvilág lélektani kátéja szerint aki a színpadon álmodozó, az életben jobbára realista... Tényleg így igaz. Ami velem a valós életben jó vagy rossz történt, azt elsütöttem a színpadon. Mondjuk szerelmes lettem. Ám az már lehetetlenség volt, hiszen férjnél voltam, a színpadon viszont újraélhettem ezt az érzést. Vagy megbántott valaki. Azt is eladtam a színpadon. Színésznőként be- le-belefeledkeztem a színház nyújtotta puha szeretetpárná- ba. Ami tapsot kaptam, annak más is részese volt. A kellékes, ha színpadra indulóban kezembe adta a rekvizitumot, és megsimogatott. Az öltöztetőnő, aki olyan volt, mint az anyám. Amikor már nagyon betegen, vasakarattal a Tányát játszottam, ő a színfalak mögött öltöztetett, hogy egyetlen fölösleges lépést se kelljen tennem. A sminkes kezében ott volt a két fújtató arra az esetre, ha beállna a légszomjam. Ezek az emberek minden titkaim tudói voltak. Apropó, a hölgyek rejtelmei! Ön szerint, állítólag, a modem idők drámaírói közül Tennessee Williams a kiismerhetetlen női lélek legjobb tudora. És O'Neill! Sajnos, nemcsak az élet java, hanem az ő darabjaik is elsuhantak mellettem. Ez a két férfi gyűlölte a nőket, de beleláttak a lelkünk legmélyére. Észrevették, hogy a nő minden titkok tudója, hogy ő az, aki minden terhet a vállán cipel. Kezdve attól, hogy vele történik az életadás csodája, hogy övé a legnagyobb fájdalom, a legnagyobb bizonytalanság, a legnagyobb rettegés, a legnagyobb gyönyör, a legnagyobb szerelem. Ä nő ezeket az érzéseket soha senkivel nem tudja megbeszélni, ez benne marad. Annyira az ő titkai ezek, hogy azt elmondani sem lehet. Legföljebb eljátszani, ha a színészsors kegyes valakihez. Emberileg, lelkileg Ön gyakran zuhant a mélypontra? Persze hogy. Óriási zuhanásaim voltak. Csak egyet mondjon! Amikor például 27 évesen megbetegedtem. Egy fuldokló ember lettem, aki a folyosón alig tudott végigmenni, aki bármikor meghalhatott volna. És amikor nyolc hónap múltán talpra álltam, és visszamentem a színházba, akkor csak hátakat láttam, helyzetbe hozván magukat mások vették át a szerepeimet. Nem érzi úgy, hogy voltak időszakok, amikor nem is a színház bántotta, hanem Ön érzett csömört? Maradjunk annyiban, hogy a színész végtelenül érzékeny műszer. Megbecsülésre vágyik. Ha jobb valakinél, azt emelje ki a kritika, ha rosszabb, azt is írja meg őszintén. Ennyire egyszerű ez. Eleddig mivel kellett többször megharcolnia: az élettel vagy a szerepeivel? Az élettel. Az nem színdarab, az élesbe megy. Ott a gonoszság lépten-nyomon az ember sarkára lép. Az életben nem Desdemonaként gondolkodhat valaki azon, miként rendezi kapcsolatát Othellóval, miközben ott intrikál Jago. A hétköznapokban a Jagók a valóságban veszik körül az embert. Nem tudni, hogy a háttérben ki a gonosz, ki ki ellen szövi a hálóját. Ilyen helyzetben az ember csupán önmagában bízhat? Többnyire. Nekem szerencsém volt, találkoztam egy lénnyel, ő egy kutya volt. A szeretete kisegített mindenből. Élő teremtés engem még úgy el nem fogadott, mint ő. Tizenhárom évet élt velünk. Ez a betegségével függ össze? Nemcsak. Inkább két személlyel, akik a legfontosabbak voltak az életemben. Ön mindmáig remek színésznő. Mégsem szeret a magánéletéről beszélni, szívének ehhez a szenvedélyes csücskéhez is kulcsot adni. Miért? A válasz, külön írva, ott rejlik a szóban: magán élet. Az egy zárt terület. A színész a szerepeiben eladhatja a magánéletét, ahogy én is eladtam jó párszor, de fecsegni róla?... Az embernek legyenek meg a titkai. Akkor beszéljünk a színházról! Haragszik a komáromitársulatra? Ahogy ellazulni is csak ritkán, haragudni egyáltalában nem tudok. Legföljebb bánt olykor ez-az. De Antigonéval mondom: nem gyűlöletre, szeretetre születtem. És félek a rossztól, ha a közelítését érzem, kilépek. Erre is az élet tanította? Igen. Mert ha a színpadon nem is, de az életben voltam Anna Karenina. Meg Kurázsi mama. Most is a Kaukázusi krétakör élethelyzetében vagyok... Ha már a mindmáig el nem játszott szerepeknél tartunk, mondok kettőt. Például Blanche! Az már elment. Csak integethetek neki, és irigykedve szurkolhatok mindenkinek, akinek ez a szerep megadatik. És Maggie? Ó, ez ugyanaz. A macska... De azért szíven ütött, amikor Komáromban járva a színház homlokzatán a Cseresznyéskert új bemutatóját láttam hirdetni. Kicsit haldoklottam is, úgy két napig. Ranyevszkaja igazi asszonyszerep. Az egy Szerep lett volna. Látja, igen!
