Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-07 / 105. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 7. www.ujszo.com Louis-Ronan Choisy: „Zeneileg nem függök senkitől és semmitől. Színészként más helyzetet élek meg. Ki kell várnom, míg ismét eszébe jutok valakinek." Teljesen váratlanul robbant be a francia filmbe Francois Ozon tizenharmadik nagyjátékfilmjében, Halál-trilógiájának befejező részében, a Menedékben játssza első szerepét Louis-Ronan Choisy. Eredetileg zenészként került kapcsolatba napjaink egyik legizgalmasabb francia filmrendezőjével. Hogy aztán mégis a színésze lett, az korántsem a véletlen műve. SZABÓ G. LÁSZLÓ Louis-Ronan Choisy ugyanis már évekkel ezelőtt beindította Ozon fantáziáját. Egy koncerten fedezte fel magának a fiút, ahol énekelni hallotta. Tetszett neki a zenéje, amit még aznap este közölt is vele, és kapcsolatban maradtak. Nem olyan nagyon szorosban, de amikor Choisy CD- bemutató koncertjére készült, eszébe jutott Ozon, és meghívta őt. Mellesleg ő volt az egyetlen rendező, akit aznap este vendégül látott. Hányadik lemezének az anyagát szólaltatta meg akkor? A harmadikét. Anyagilag teljes bukás volt, el is keseredtem nagyon, amolyan vigaszdíj volt számomra ez a koncert, mert az összes barátomat meghívtam. Aznap csak nekik játszottunk a zenekarommal. Nekik és Francois Ózonnak. Aki önt látva ott és akkor a homlokára is csapott, hogy épp ilyen fazont keres a Menedékbe? Nem ez történt. Előbb beszélt a forgatókönyvről, elmondta, miről szól, hogy van egy heroinfüggő szerelmespár, a fiú meghal túladagolásban, a lány kómába esik, majd magához tér, és megtudja, hogy terhes. A fiú anyja azonban nem akatja a gyereket, rá akarja beszélni, hogy vetesse el, pénzt is adnak rá neki. Ám a lány másképpen dönt. Párizsból vidékre költözik, egy korábbi barátja házában készül a szülésre, és ott, a tengerparton keresi fel halott szerelme öccse. Két zárkózott egyéniség, akik egymás hatására kezdenek megerősödni. Paul is menekül, akit ön játszik. Anyja zsarnoksága és önmaga elől, hiszen még mindig vívódik. Érzelmi világáról, titkos vágyairól ugyanis senkivel sem beszél. Paul különös fiú. Azonnal megfogott az egyénisége. Kezdett izgatni a történet. Szóltam is Ózonnak, hogy szívesen megnézném, hogyan dolgozik, milyen egy próba nála, a felkészülés időszaka, érdekeltek a színészek reakciói. Rendben, te meghívtál a koncertedre, én meg akkor meghívlak egy próbafelvételre, felelte. És kapott egy szöveget, amellyel kamera elé állt. Egy olyan szöveget, amely eléggé elszomorított. De az már Paul szövege volt? Végül is igen, bár nincs a filmben. Francois ugyanis egy gyengéd, törékeny lelkű fiúnak képzelte el a figurát, olyan légies karaktert akart, bennem pedig épp egy ilyen érzékeny srácot látott. Nekem viszont semmiféle színészi tapasztalatom nem volt, és nagyon nekidurál- tam a szövegnek. Úgy beleug- rottam a drámába, olyan erővel akartam eljátszani, hogy a rendező leállított. „Ne érezzem a szándékot, hogy te ezt ennyire akarod - mondta. - Nekem elég, ha nyitott vagy, ha lépésről lépésre átéled a dolgokat, ha hagyod, hogy jöjjenek az energiák.” Nem azt várta tőlem, hogy hosszasan töprengjek egy- egy helyzeten, neki csak annyi kellett, hogy megéljem az adott pillanatot. Hogy teljes valómmal legyek a jelenetben. Isabelle Carré, a film női főszereplője azt nyilatkozta, Ozon csupán három héttel a forgatás előtt közölte vele, hogy mellette döntött. Ez engem felvillanyozott, hiszen sokáig úgy tudtam, Ludiképes egy ilyen bonyolult lel- kivilágú, a maga útját járó fiatalemberrel. Ehhez nem akármilyen affinitás kell. Annyira közel érezte magához a figurát, hogy nem okozott gondot a vele való azonosulás, vagy ilyen komoly színészi képességek birtokosa? Én egyszerűen csak megéltem a szerepet. Nem azzal foglalkoztam, hogy mi zajlik körülötte, hanem igyekeztem belefeledkezni Paul alakjába. Nem volt nehéz megfejtenem, mitől olyan, amilyen. Paul örökbefogadott gyerek, az anyja elhagyta. Van, akinél ez később vadságot, keménységet hív elő, ő szelíd, törékeny lélek. Az sem vé- leden, hogy a tengerparti házban, ahol korábban a nő „bejáró fiújával”, Serge-zsel kerül közeli kapcsolatba, egyszer csak halott bátyja terhes szerelmét öleli. Az ő életében ezek a végletek. A forgatás elején én is ugyanolyan félénk és tapasztalatlan voltam, mint Paul. Hagytam, hogy a rendező úgy mozgasson, mint egy marionettfigurát. Aztán ahogy Paul egyre magabiztosabb lett a történet során, úgy váltam én is egyre ben a fiú a másik énjét sem adja fel. Mi volt az első érzése, miután elolvasta a forgató- könyvet? Hogy itt nem is annyira a szövegre, mint inkább a kimondatlan érzelmekre megy ki a játék. Hogy a lényeges momentumok a látható jelenetek mögött zajlanak, és hogy a csend mindent eltakar. Meg is ijedtem, mire a történet végére értem. Úristen, mi lesz velem? Hogyan fogom én ezt mind érzékeltetni? Nem elég, hogy nem volt még részem ilyenfajta alkotói folyamatban, hanem a lehető legkülönbözőbb intim helyzetekben kell megmutatkoznom. A film forgatókönyvírójától kaptam is egy regényt, amely az örökbefogadásról és az örökbefogadott gyerek elhagyatottsági érzéséről szólt, a gyökértelenségről és az érzelmi megfosztottságról. Ez nagyon erős támpont volt a figura megformálásában. Isabelle Carré nyilatkozta azt is, hogy „érzelmi leckeként” két fiímet kapott ózontól. Fassbinder alkotása, A félelem megeszi a lelket volt az egyik és Douglas Sirk Amit a film vége. Azt aztán a legújabb lemezemre is felraktam. A bárban felcsendülő dal, amikor Paul és Serge közel kerülnek egymáshoz zeneileg volt ugyanolyan kihívás számomra, mint maga a jelenet, színészileg. A film vezérmotívumát kétféleképpen kellett megkomponálnom. Máshogy szólal meg az elején, amikor Paul bátyját látjuk a túladagolás után, és máshogy, amikor Paul megjelenik a tengerparti házban, és beül a zongora mögé. Megítélése szerint mi kíván több energiát az embertől: a zenélés vagy a színészet? Nehéz ezt összehasonlítani, hiszen nem ismerek senkit, aki ezt a két pályát hosszú évek óta egymás mellett viszi. Átruccanni egyik műfajból a másikba egészen más érzés. Zenészként, két szerep után most úgy látom: filmezni kellemes elfoglaltság számomra. A zenéléshez képest pihentető. Hol és hogyan kezdődött a zenei pályafutása? Tizennégy évesen kezdtem el basszusgitározni a Mai de Cap vine Dagnier játssza majd a szerepet. Lélekben tehát őrá készültem. De Isabelle-nek is örültem, akitől aztán nagyon sok segítséget kaptam. Ha elbizonytalanodtam, azonnal ott állt mellettem. Közös jeleneteink ritmusát is ő irányította. Francois-ra is végig számíthattam. Nagyon mélyre tud hatolni az ember lelkében, szeretem, ahogy gondolkozik, ahogy a jeleneteket megkomponálja, filmjeinek artiszti- kuma nagyon erős hatással van rám. Precíz alkotó. Ha valami nem úgy működik, ahogy elképzelte, azonnal szól, nem enged tovább, de soha nem emeli fel a hangját. Kedves és megértő tud maradni a legnehezebb helyzetekben is. Minél fajsúlyosabb volt a jelenet, annál kellemesebb hangulatban dolgoztunk. Figyelt ránk, hogy senkiben se legyen rossz érzés vagy negatív előjelű feszültség. Ugorjunk még vissza a próbafelvételhez. Nem feltételezem, hogy minden zenész titokban színészi feladatokra vágyik, és még azonosulni is inkább bizonyossá abban, amit csináltam. Tulajdonképpen hatottunk egymásra. Minél erősebbnek éreztem magam a színészi játékban, annál pontosabban tudtam megfogalmazni Paul magatartásának mozgatórugóit. Előfordult, hogy Ozon valami egészen mást kért, mint amire ön gondolt? Nem. Mindig mindent részletesen megbeszéltünk, és bíztam benne. Egy ilyen közös munkánál ez elengedhetetlen. Az én zenészeim sem vitatkoznak velem egy-egy szám felvétele során. Követnek, a szolgálatomban állnak. Ezt tettem én is a forgatás heteiben. Rábíztam magam a rendezőre, és nem kellett csalódnom benne. Nagyon szeretem ezt a filmet. Akármelyik szereplő szemszögéből nézzük is, izgalmas történet. Szokványosnak semmiképpen sem nevezhető. Két ember csendes magánya és furcsa egymásra találása, miközmegenged az ég című rendezése a másik. Önnek is jutott hasonló „házi feladat”? Szerintem azért nem, mert Francois épp amiatt választott engem a szerepre, mert nem volt filmes tapasztalatom. Tehát szakmaüag teljesen szűzen álltam a kamera előtt. Az én „ártatlanságomra” volt szüksége Paul alakjához. Talált egy jó nyersanyagot, amelyből szabadon bonthatta ki a figurát. Igazából csak az első forgatási nap volt nehéz. Meg kellett tanulnom közlekedni a jelek között, hogy ki ne lépjek a képből. Az első perctől fogva nyil- vánvaló volt, hogy ön lesz a film zeneszerzője? Ha már kéznél voltam! Először természetesen a már kész dalaim közül válogattunk, később azonban úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha újakat komponálok a film hangulatából, a figurák megjelenéséből kiindulva. Külön zenét kellett komponálnom a gyászhoz, mást a hiányérzethez, az elhagyatottság- hoz, és egészen más dalt kívánt nevű együttesben, Párizs menő klubjaiban. Aztán énekelni kezdtem, és a háromszázadik koncertünk után megjelent az első lemezünk. És mikor adta ki az első önálló albumát? Nyolc évvel ezelőtt. A legutóbbit, a negyediket pedig tavaly. Ezen hallható a Le Refuge (Menedék) is, Isabelle Carréval. Ozon filmje óta, mint említette, kapott már újabb szerepet is. Mindenki arról faggatott a Menedék bemutatója után, hogy na, most akkor mi lesz? Abbahagyod a zenélést, és mostantól fogva csak filmezni fogsz? Akkor is azt mondtam, amit most: nem rajtam múlik, nii következik. A zenélést egyelőre nem szeretném abbahagyni, a színészi lehetőségeket pedig másoktól kapom, ha kapom. Sokáig nem kellett várnia. Mikhael Hers látott a Menedékben, ás meghívott Az emlékezés fonalába. Milyen szerepre? Érett nő, fiatal férfi. Tíz év a korkülönbség köztük. A nőnek már gyereke is van. Mivel színésznő, nem sok időt tölt vele. De ott vagyok én, a szerelme, és vigyázok rá. Mintha csak a Menedék záró képéből indulna a történet. Ott ugye, Paul, az újszülöttel a kezében magára marad a kórházi szobában, mert a nő gondol egyet, és egyetlen szó nélkül távozik. Ezen én is jót nevettem. Ha már egyszer bevállaltam a gyereket Ózonnál, akkor vállaljam el másnál is. Főleg, ha az anyja nem tud mit kezdeni vele. Mint Carré esetében. De majd ha lélekben megerősödik, visszajön hozzá. Én legalábbis így képzelem a Menedék folytatását. Hersnél, gondolom, egészen másfajta alkotói munka részese volt, mint Ózonnál. A Menedékben jobban bele tudtam kapaszkodni a szerepbe. Paulnak megvolt a saját története, amiből ki tudtam indulni. A Memory Lane-ben nem volt előre megírt sztori. Ott rengeteget kellett improvizálni, a rendező sok mindent rám bízott. Francois fümjében ez elképzelhetetlen volt. Nála pontosan megrajzolt keretek közt mozogtunk. Ott sem éreztem korlátok közt magam, a megírt szövegtől azonban nem térhettem el. De még a csendnek is pontosan megjelölt helye volt. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a film jelentős részében Isabelle Carré valóban terhesen játszik. Ez milyen helyzeteket szült kettőjük kapcsolatában? Isabelle valósággal ringatott a szerepben. Rám is, önmagára is észrevéüenül figyelt. Senkit nem állított nehéz helyzet elé, csak mert babát várt. Végig fegyelmezetten viselkedett. Vigyáztunk rá. Úgy álltam mellette én is, mint egy láthatatlan védőbástya. A legtöbbször a tengerparti jelenetet vettük fel, amikor a tűző napon a hasát krémeztem. A többszöri ismétlés után én már megszoktam, hogy kenegetem, ő pedig, hogy egyre több krém van a pociján. Még a kánikulát is jól viselte, amikor mi már menekültünk a nap elől. Eddig a francia popzene ismert alakja volt, most már filmes körökben is elismert tehetség. Zenei vagy színészi ambícióit érzi erősebbeknek? Én csak azt tudom: zeneüeg önálló vagyok, nem függök senkitől és semmitől. Színészként más helyzetet élek meg. Ki kell várnom, míg ismét eszébe jutok valakinek. És nehéz várni? Nem nehéz, mert a zene leköti minden napomat. A legjobban annak örülnék, ha nappal forgathatnék, esténként pedig a zenekarommal játszhatnék.
