Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)

2011-05-07 / 105. szám, szombat

24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 7. www.ujszo.com Louis-Ronan Choisy: „Zeneileg nem függök senkitől és semmitől. Színészként más helyzetet élek meg. Ki kell várnom, míg ismét eszébe jutok valakinek." Teljesen váratlanul robbant be a francia filmbe Francois Ozon tizenhar­madik nagyjátékfilmjé­ben, Halál-trilógiájának befejező részében, a Me­nedékben játssza első szerepét Louis-Ronan Choisy. Eredetileg ze­nészként került kapcso­latba napjaink egyik leg­izgalmasabb francia filmrendezőjével. Hogy aztán mégis a színésze lett, az korántsem a vé­letlen műve. SZABÓ G. LÁSZLÓ Louis-Ronan Choisy ugyanis már évekkel ezelőtt beindította Ozon fantáziáját. Egy koncerten fedezte fel magának a fiút, ahol énekelni hallotta. Tetszett neki a zenéje, amit még aznap este kö­zölt is vele, és kapcsolatban ma­radtak. Nem olyan nagyon szo­rosban, de amikor Choisy CD- bemutató koncertjére készült, eszébe jutott Ozon, és meghívta őt. Mellesleg ő volt az egyetlen rendező, akit aznap este vendé­gül látott. Hányadik lemezének az anyagát szólaltatta meg ak­kor? A harmadikét. Anyagilag tel­jes bukás volt, el is keseredtem nagyon, amolyan vigaszdíj volt számomra ez a koncert, mert az összes barátomat meghívtam. Aznap csak nekik játszottunk a zenekarommal. Nekik és Fran­cois Ózonnak. Aki önt látva ott és akkor a homlokára is csapott, hogy épp ilyen fazont keres a Mene­dékbe? Nem ez történt. Előbb beszélt a forgatókönyvről, elmondta, miről szól, hogy van egy hero­infüggő szerelmespár, a fiú meg­hal túladagolásban, a lány kó­mába esik, majd magához tér, és megtudja, hogy terhes. A fiú anyja azonban nem akatja a gye­reket, rá akarja beszélni, hogy vetesse el, pénzt is adnak rá neki. Ám a lány másképpen dönt. Pá­rizsból vidékre költözik, egy ko­rábbi barátja házában készül a szülésre, és ott, a tengerparton keresi fel halott szerelme öccse. Két zárkózott egyéniség, akik egymás hatására kezde­nek megerősödni. Paul is me­nekül, akit ön játszik. Anyja zsarnoksága és önmaga elől, hiszen még mindig vívódik. Érzelmi világáról, titkos vá­gyairól ugyanis senkivel sem beszél. Paul különös fiú. Azonnal megfogott az egyénisége. Kez­dett izgatni a történet. Szóltam is Ózonnak, hogy szívesen meg­nézném, hogyan dolgozik, mi­lyen egy próba nála, a felkészü­lés időszaka, érdekeltek a színé­szek reakciói. Rendben, te meg­hívtál a koncertedre, én meg ak­kor meghívlak egy próbafelvé­telre, felelte. És kapott egy szöveget, amellyel kamera elé állt. Egy olyan szöveget, amely eléggé elszomorított. De az már Paul szövege volt? Végül is igen, bár nincs a filmben. Francois ugyanis egy gyengéd, törékeny lelkű fiúnak képzelte el a figurát, olyan légi­es karaktert akart, bennem pe­dig épp egy ilyen érzékeny srá­cot látott. Nekem viszont sem­miféle színészi tapasztalatom nem volt, és nagyon nekidurál- tam a szövegnek. Úgy beleug- rottam a drámába, olyan erővel akartam eljátszani, hogy a ren­dező leállított. „Ne érezzem a szándékot, hogy te ezt ennyire akarod - mondta. - Nekem elég, ha nyitott vagy, ha lépésről lépésre átéled a dolgokat, ha hagyod, hogy jöjjenek az ener­giák.” Nem azt várta tőlem, hogy hosszasan töprengjek egy- egy helyzeten, neki csak annyi kellett, hogy megéljem az adott pillanatot. Hogy teljes valóm­mal legyek a jelenetben. Isabelle Carré, a film női fő­szereplője azt nyilatkozta, Ozon csupán három héttel a forgatás előtt közölte vele, hogy mellette döntött. Ez engem felvillanyozott, hi­szen sokáig úgy tudtam, Ludi­képes egy ilyen bonyolult lel- kivilágú, a maga útját járó fia­talemberrel. Ehhez nem akár­milyen affinitás kell. Annyira közel érezte magához a figu­rát, hogy nem okozott gondot a vele való azonosulás, vagy ilyen komoly színészi képes­ségek birtokosa? Én egyszerűen csak megél­tem a szerepet. Nem azzal fog­lalkoztam, hogy mi zajlik körü­lötte, hanem igyekeztem bele­feledkezni Paul alakjába. Nem volt nehéz megfejtenem, mitől olyan, amilyen. Paul örökbefo­gadott gyerek, az anyja elhagy­ta. Van, akinél ez később vadsá­got, keménységet hív elő, ő sze­líd, törékeny lélek. Az sem vé- leden, hogy a tengerparti ház­ban, ahol korábban a nő „bejá­ró fiújával”, Serge-zsel kerül közeli kapcsolatba, egyszer csak halott bátyja terhes szerel­mét öleli. Az ő életében ezek a végletek. A forgatás elején én is ugyanolyan félénk és tapaszta­latlan voltam, mint Paul. Hagy­tam, hogy a rendező úgy moz­gasson, mint egy marionettfi­gurát. Aztán ahogy Paul egyre magabiztosabb lett a történet során, úgy váltam én is egyre ben a fiú a másik énjét sem ad­ja fel. Mi volt az első érzése, miután elolvasta a forgató- könyvet? Hogy itt nem is annyira a szö­vegre, mint inkább a kimondat­lan érzelmekre megy ki a játék. Hogy a lényeges momentumok a látható jelenetek mögött zajla­nak, és hogy a csend mindent el­takar. Meg is ijedtem, mire a tör­ténet végére értem. Úristen, mi lesz velem? Hogyan fogom én ezt mind érzékeltetni? Nem elég, hogy nem volt még részem ilyenfajta alkotói folyamatban, hanem a lehető legkülönbözőbb intim helyzetekben kell megmu­tatkoznom. A film forgató­könyvírójától kaptam is egy re­gényt, amely az örökbefogadás­ról és az örökbefogadott gyerek elhagyatottsági érzéséről szólt, a gyökértelenségről és az érzel­mi megfosztottságról. Ez na­gyon erős támpont volt a figura megformálásában. Isabelle Carré nyilatkozta azt is, hogy „érzelmi lecke­ként” két fiímet kapott ózon­tól. Fassbinder alkotása, A fé­lelem megeszi a lelket volt az egyik és Douglas Sirk Amit a film vége. Azt aztán a legújabb lemezemre is felraktam. A bár­ban felcsendülő dal, amikor Paul és Serge közel kerülnek egymáshoz zeneileg volt ugyan­olyan kihívás számomra, mint maga a jelenet, színészileg. A film vezérmotívumát kétféle­képpen kellett megkomponál­nom. Máshogy szólal meg az elején, amikor Paul bátyját lát­juk a túladagolás után, és más­hogy, amikor Paul megjelenik a tengerparti házban, és beül a zongora mögé. Megítélése szerint mi kíván több energiát az embertől: a zenélés vagy a színészet? Nehéz ezt összehasonlítani, hiszen nem ismerek senkit, aki ezt a két pályát hosszú évek óta egymás mellett viszi. Átruccan­ni egyik műfajból a másikba egészen más érzés. Zenészként, két szerep után most úgy látom: filmezni kellemes elfoglaltság számomra. A zenéléshez képest pihentető. Hol és hogyan kezdődött a zenei pályafutása? Tizennégy évesen kezdtem el basszusgitározni a Mai de Cap vine Dagnier játssza majd a sze­repet. Lélekben tehát őrá ké­szültem. De Isabelle-nek is örül­tem, akitől aztán nagyon sok se­gítséget kaptam. Ha elbizonyta­lanodtam, azonnal ott állt mel­lettem. Közös jeleneteink ritmu­sát is ő irányította. Francois-ra is végig számíthattam. Nagyon mélyre tud hatolni az ember lel­kében, szeretem, ahogy gondol­kozik, ahogy a jeleneteket meg­komponálja, filmjeinek artiszti- kuma nagyon erős hatással van rám. Precíz alkotó. Ha valami nem úgy működik, ahogy elkép­zelte, azonnal szól, nem enged tovább, de soha nem emeli fel a hangját. Kedves és megértő tud maradni a legnehezebb helyze­tekben is. Minél fajsúlyosabb volt a jelenet, annál kelleme­sebb hangulatban dolgoztunk. Figyelt ránk, hogy senkiben se legyen rossz érzés vagy negatív előjelű feszültség. Ugorjunk még vissza a pró­bafelvételhez. Nem feltétele­zem, hogy minden zenész ti­tokban színészi feladatokra vágyik, és még azonosulni is inkább bizonyossá abban, amit csináltam. Tulajdonképpen ha­tottunk egymásra. Minél erő­sebbnek éreztem magam a szí­nészi játékban, annál ponto­sabban tudtam megfogalmazni Paul magatartásának mozgató­rugóit. Előfordult, hogy Ozon vala­mi egészen mást kért, mint amire ön gondolt? Nem. Mindig mindent rész­letesen megbeszéltünk, és bíz­tam benne. Egy ilyen közös munkánál ez elengedhetetlen. Az én zenészeim sem vitatkoz­nak velem egy-egy szám fel­vétele során. Követnek, a szol­gálatomban állnak. Ezt tettem én is a forgatás heteiben. Rá­bíztam magam a rendezőre, és nem kellett csalódnom benne. Nagyon szeretem ezt a filmet. Akármelyik szereplő szemszö­géből nézzük is, izgalmas tör­ténet. Szokványosnak semmikép­pen sem nevezhető. Két em­ber csendes magánya és fur­csa egymásra találása, miköz­megenged az ég című rende­zése a másik. Önnek is jutott hasonló „házi feladat”? Szerintem azért nem, mert Francois épp amiatt választott engem a szerepre, mert nem volt filmes tapasztalatom. Tehát szakmaüag teljesen szűzen áll­tam a kamera előtt. Az én „ártat­lanságomra” volt szüksége Paul alakjához. Talált egy jó nyers­anyagot, amelyből szabadon bonthatta ki a figurát. Igazából csak az első forgatási nap volt nehéz. Meg kellett tanulnom közlekedni a jelek között, hogy ki ne lépjek a képből. Az első perctől fogva nyil- vánvaló volt, hogy ön lesz a film zeneszerzője? Ha már kéznél voltam! Elő­ször természetesen a már kész dalaim közül válogattunk, ké­sőbb azonban úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha újakat kom­ponálok a film hangulatából, a figurák megjelenéséből kiindul­va. Külön zenét kellett kompo­nálnom a gyászhoz, mást a hi­ányérzethez, az elhagyatottság- hoz, és egészen más dalt kívánt nevű együttesben, Párizs menő klubjaiban. Aztán énekelni kezdtem, és a háromszázadik koncertünk után megjelent az első lemezünk. És mikor adta ki az első önálló albumát? Nyolc évvel ezelőtt. A leg­utóbbit, a negyediket pedig ta­valy. Ezen hallható a Le Refuge (Menedék) is, Isabelle Carréval. Ozon filmje óta, mint emlí­tette, kapott már újabb szere­pet is. Mindenki arról faggatott a Menedék bemutatója után, hogy na, most akkor mi lesz? Abbahagyod a zenélést, és mos­tantól fogva csak filmezni fogsz? Akkor is azt mondtam, amit most: nem rajtam múlik, nii következik. A zenélést egy­előre nem szeretném abbahagy­ni, a színészi lehetőségeket pe­dig másoktól kapom, ha kapom. Sokáig nem kellett várnia. Mikhael Hers látott a Mene­dékben, ás meghívott Az emlé­kezés fonalába. Milyen szerepre? Érett nő, fiatal férfi. Tíz év a korkülönbség köztük. A nőnek már gyereke is van. Mivel szí­nésznő, nem sok időt tölt vele. De ott vagyok én, a szerelme, és vigyázok rá. Mintha csak a Menedék zá­ró képéből indulna a történet. Ott ugye, Paul, az újszülöttel a kezében magára marad a kór­házi szobában, mert a nő gon­dol egyet, és egyetlen szó nél­kül távozik. Ezen én is jót nevettem. Ha már egyszer bevállaltam a gye­reket Ózonnál, akkor vállaljam el másnál is. Főleg, ha az anyja nem tud mit kezdeni vele. Mint Carré esetében. De majd ha lélekben megerő­södik, visszajön hozzá. Én leg­alábbis így képzelem a Menedék folytatását. Hersnél, gondolom, egé­szen másfajta alkotói munka részese volt, mint Ózonnál. A Menedékben jobban bele tudtam kapaszkodni a szerepbe. Paulnak megvolt a saját történe­te, amiből ki tudtam indulni. A Memory Lane-ben nem volt elő­re megírt sztori. Ott rengeteget kellett improvizálni, a rendező sok mindent rám bízott. Franco­is fümjében ez elképzelhetetlen volt. Nála pontosan megrajzolt keretek közt mozogtunk. Ott sem éreztem korlátok közt ma­gam, a megírt szövegtől azon­ban nem térhettem el. De még a csendnek is pontosan megjelölt helye volt. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a film jelentős ré­szében Isabelle Carré valóban terhesen játszik. Ez milyen helyzeteket szült kettőjük kapcsolatában? Isabelle valósággal ringatott a szerepben. Rám is, önmagára is észrevéüenül figyelt. Senkit nem állított nehéz helyzet elé, csak mert babát várt. Végig fe­gyelmezetten viselkedett. Vi­gyáztunk rá. Úgy álltam mellet­te én is, mint egy láthatatlan vé­dőbástya. A legtöbbször a ten­gerparti jelenetet vettük fel, amikor a tűző napon a hasát krémeztem. A többszöri ismét­lés után én már megszoktam, hogy kenegetem, ő pedig, hogy egyre több krém van a pociján. Még a kánikulát is jól viselte, amikor mi már menekültünk a nap elől. Eddig a francia popzene ismert alakja volt, most már filmes körökben is elismert tehetség. Zenei vagy színé­szi ambícióit érzi erőseb­beknek? Én csak azt tudom: zeneüeg önálló vagyok, nem függök sen­kitől és semmitől. Színészként más helyzetet élek meg. Ki kell várnom, míg ismét eszébe jutok valakinek. És nehéz várni? Nem nehéz, mert a zene lekö­ti minden napomat. A legjobban annak örülnék, ha nappal for­gathatnék, esténként pedig a ze­nekarommal játszhatnék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom