Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-26 / 95. szám, kedd

Évforduló 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 26. Hodjencsik és Szasjonok azt a pár percnyi holtidőt igyekezett áthidalni, amikor egy esetleges balesetet követően az erőmű villamos ellátása megszűnik Huszonöt éve történt a csernobili katasztrófa Szikrázó tavaszi nap volt 1986. május elseje. Vidám hangulatban vettünk részt az „önkéntes” felvonulá­son. Jókedvünket nem a nemzetközi munkásmoz­galom ünnepe iránti hevü­let szította, inkább a sö- röcske, borocska. Egyszer csak a suttogva tovább­adott információ eljutott a fülünkbe: veszélyes nap ez a maijobb lett volna, hald sem jövünk a friss levegő­re, mivel hat nappal ko­rábban az ukrajnai Cser- nobilban atomrobbanás történt, vészes gyorsaság­gal közeledik felénk a ra­dioaktív felhő. OZOGÁNYERNŐ Nem sokat teketóriáztunk, az első munkanapon, május 4-én lerohantuk a civilvédelmi fő­nökhöz, követelve, hogy azon­nal mérhessük meg az ionizáci­ós sugárzást. Adta az értetlent: „Ugyan, mivel akaijátok meg­mérni?” Nagyon is jól tudta. ,A Geiger-Müller számlálóval, amely minden polgári-védelmi raktár kötelező tartozéka.” Nagy nehezen beadta a derekát, a páncélszekrényből elővette a kért dozimétert. Szinte suttog­va mondta: „Én semmiről se tudok.” Mind a fűben, mind az épít­kezésből ottfelejtett homokku­pacban megmértük a sugárzást. Alig tért el a normál értéktől. Megnyugodva elkezdtünk gon­dolkodni: egyáltalán bekövet­kezhet-e nukleáris robbanás egy atomerőműben? Hát nem épp Neumann János zseniális tölcséres rálövéses módszere kellett ahhoz, hogy az atom­bomba működőképes legyen? Ahogy lehiggadtunk, egyre vi­lágosabbá vált, hogy a rettegett esemény eltörpül a hirosimai és a nagaszaki tragédia mellett, sőt még a hatvanas években szinte mindennapos légköri kí­sérleti atomrobbantások - ame­lyek nem keltettek nagyobb til­takozó hullámot - is több radio­aktív anyagot juttattak a leve­gőbe. De mi és hogyan történt valójában? Évekbe telt, mire ki­derült a teljes igazság: az embe­ri felelőtlenség, a tudomány és a technika eredményeibe vetett vak hit vezetett el az erőmű fel­robbanásához. Akárcsak há­romnegyed évszázaddal koráb­ban a Titanic csodahajó el­süllyedéséhez. Nagypéntek, vodka A negyedszázaddal ezelőtti április 25-e a „tavaszi ünnepek” előestéje, magyarán az ortodox nagypéntek volt a szovjet biro­dalomban. Az a nap, amikor közember és párt-, valamint ál­lami vezető elvonult otthoná­ba, akinek volt, a dácsájába, hogy a következő keddig nyak­ló nélkül öntözhesse vodkával a torkát. Mint utólag kiderült, ennek a ténynek döntő szerepe volt a hamarosan bekövetkező tragédia megítélésében és a vészhelyzet kezelésében. Mivel háromnapos ünnepre mentek a csernobili atomerőmű alkal­mazottai is, az üzem vezetése úgy határozott, karbantartásra használják fel az így nyert plu­szidőt, valamint engedélyezte, hogy két fiatal kutató fontos kí­sérletet hajtson végre az egyik reaktoron. Valerij Hodjencsik és Vlagyimir Szasjonok azt a pár percnyi holtidőt igyekezett áthidalni, amikor egy esetle­ges balesetet követően az erőmű villamos ellátása megszűnik, és felpörögnek a vízhűtést biztosító dízelmoto­rok. Elképzelésük egyszerű és logikus volt: áramkimaradás esetén az esetleg már leállítási folyamatban lévő atomerőmű által termelt villamos árammal hajtsák meg a vízhűtő egysé­geket. Csakhogy egy végzetes­sé váló apróság elkerülte a fi­gyelmüket: ez az erőmű első generációs, azaz grafitmode- rátoros, vízhűtéses volt. Végzetes kísérlet A világ első atommáglyáját Enrico Fermi és Szilárd Leó szerkesztette meg, 1942. de­cember 2-án volt a bemutatója a chicagói egyetem sportpályájá­nak alagsorában. Ezen az ese­ményen Wigner Jenő is részt vett, aki az itt szerzett tapaszta­latok alapján tervezte meg a vi­lág első ipari atomerőművét Hanfordban. A szabályozott magreakció lényege, hogy az uránizotóp neutronokat lövell ki magából, s ha ezek a részecs­kék eltalálnak egy másik atom­magot, újabb neutronok kelet­keznek, így meghatározott egyensúlyi állapotban a reakció önfenntartóvá válik, miközben nagymennyiségű hőenergia szabadul fel. Szilárd Leó ötlete volt, hogy a neutronok sebessé­gének és számának szabályozá­sára a nagy tisztaságú grafit a legalkalmasabb, amely egyben le is állíthatja a folyamatot. A Fermi által bemutatott neveze­tes kísérletben annyi grafitrúd ékelődött a két urántöltet közé, hogy kezdetben nem történt semmi. Ezek fokozatos kihúzá­sával egyszer csak beindult a reakció, amit a közelben elhe­lyezett Geiger-Müller számlá­lócső kattogással jelzett. Ha túl sok rudat húzott volna ki, a fo­lyamat felpörög, a teljesít­ménynövekedés akár ellen­őrizhetetlenné is válhat. Ahhoz, hogy leálljon az energiaterme­lés, vissza kell helyezni a grafit- rudakat eredeti helyzetükbe. Ahogyan a csernobili kutatók is megpróbálták megtenni. Vi­szont a kísérlet előtt még elkö­vették azt a sorsdöntő hibát, hogy kézi vezérlésre állították az erőművet, vagyis kikapcsol­ták az automatizált vészrend­szert, abban bízva, hogy lesz elég idejük a reakció leállításá­ra. Kezdetben minden a tervek szerint haladt: fokozatosan a negyedére csökkentették a re­aktor teljesítményét, ekkor úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő, amikor közvetlenül a tur­binára kapcsolhatják a vízhűtő szivattyúkat. Csakhogy ez nem sikerült, a hűtővíz áramlása le­állt. Mivel maga a víz is neutronelnyelő közeg - ezen az alapon működnek a modernebb erőművek -, a folyamat ellen­őrizhetetlenné vált: nagy- mennyiségű xenongáz szaba­dult fel, ami nagyon erősen el­nyeli a neutronokat, olyannyi­ra, hogy a múlt század negyve­nes éveinek végén maga Wigner Jenő nevezte el ezt a magreak­ció következtében keletkező gázt reaktorméregnek. Folya­matos üzemmódban a grafitru­Az áldozatok emlékműve dák és a magreakció folytán ke­letkező xenon neutronelnyelé­se egyensúlyban van. A helyzet gyökeresen megváltozik, ha a folyamatba mesterségesen be­avatkoznak. A két fiatal villa­mosmérnök nem is sejtette, hogy mit cselekszik: amikor lát­ták, hogy az erőmű teljesítmé­nye a neutronelnyelés követ­keztében névleges értékének egy századára csökken, utasí­tást adtak újabb grafitrudak ki­húzására, hogy visszaállítsák az eredeti állapotot, nem is sejtve, hogy a hirtelen zuhanás a xenon jelenlétének a következménye. Amint a gáz elillant, nagyon gyorsan emelkedni kezdett a hűtővíz hőmérséklete, a reaktor „megszaladt”: másodpercen­ként a duplájára nőtt a teljesít­ménye. A kutatók érzékelték a veszélyt, azonnal bekapcsolták a grafitrudakat betoló vész­rendszert. Későn. Ekkor már olyan nagy volt a belső hőmér­séklet, hogy a grafit megolvadt, a rudak legtöbbje deformáló­dott, nem lehetett visszahe­lyezni eredeti helyére. A reaktor névleges teljesítményének tíz­szeresére, majd százszorosára pörgött fel, ami szombat haj­nalban 1.23:48-kor gőzrobba­náshoz vezetett. A detonáció hatására az erőmű vasbeton te­teje lerepült, ezzel az energia­gyártáshoz használt urán a le­vegőbe kerülhetett. Annál is in­kább, mivel a beáramló levegő oxigénjének hatására a grafit égni kezdett, ami a maradék vi­zet oxigénre és hidrogénre bon­totta, ekkor újabb robbanás kö­vetkezett be. A lángokat az ön­feláldozó tűzoltók két hétig ol­tották. Okok és okozatok Természetszerűleg a Nem­zetközi Atomenergia Ügynök­ség, a hazai szakemberek és a titkosrendőrség, a KGB is vizs­gálta a tragédia kiváltó okait és következményeit. Különösen ez utóbbi szervezet jelentése mu­tatott rá a legfőbb hibákra: ha egy védőépületet emeltek volna az erőmű fölé, nem került volna radioaktív szennyeződés a lég­körbe. De a szovjet munkaer­kölcs dicsőségére még csak nem is egyszerre öntötték a födémet, ráadásul rossz minőségű be­tonból, így talán a repedések mentén, ha egy csapat gyerek ugrált volna rajta, magától be­szakad. A robbanásban a két fiatal ku­tatón kívül ötvennégyen haltak meg, a legpesszimistább adatok szerint három-négyezerre tehe­tő a közvetetten megbetegedet­tek száma. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a helyi párt- és állami vezetők csak négy nap múltán kezdtek cselekedni, amikor ki­józanodtak bódulatukból: a la­kosokat az erőmű harminc ki­lométeres körzetéből kitelepí­tették. Ennek következménye a napjainkban halott Pripjaty vá­rosa, amely már most is vonzza a látogatók százezreit: megma­radt az utolsó szovjet település­nek, Lenin-szobraival, sarlós­kalapácsos díszítésű művelő­dési házával, egykori panella­kásaival, ahogyan az a szovjet rendszerben dukált. Hisztéria Csernobil kapcsán szabályos hisztéria alakult ki az emberek között: ahogy mi is megijed­tünk az első pillanatban, úgy a laikusok is a világvégét vetítet­ték előre. Aztán szép lassan ki­derült, hogy minden tragédia ellenére a baj sokkal kisebb, mint gondolnánk. Az atomfizi­ka egyik magyar klasszikusa, Marx György - aki maga is vé­giglátogatta az erőmű egyes ré­szeit, doziméterrel a kezében - Csernobil leckéje című tanul­mányában leírja, hogy a robba­nás okozta sugárterhelés-növe­kedés nagyjából egy doboz ci­garetta elszívásának felel meg (arról is kevés szó esik, hogy a dohányban és minden széntar­talmú vegyületben is van radio­aktív izotóp), a közép-európai embert annyi sugárzás érte, mintha abban az évben elment volna egy tüdőröntgenre, vagy átrepült volna New Yorkba. A környezetvédők azóta is Csernobillal riogatják az embe­riséget. Mit sem sejtve arról, hogy a modernebb berendezé­seknek semmi köze hozzá. Olyannyira, hogy az amerikai Reaktorbiztonsági Bizottság el­nöke, Teller Ede már a múlt század ötvenes éveiben betiltat­ta a grafitmoderátoros reakto­rokat. Ennek eredményeképp születtek meg a grafitmentes forró vizes, majd a nyomott vi­zes reaktorok. A Szovjetunió felbomlását követően egyes ukrán vezetők olyan adatokat tártak a világ közvéleménye elé, hogy több százezer, sőt egymilliónál is több volt az áldozatok száma, amit a szovjet rendszer eltitkolt. Az atomenergia ügynökség a vi­lág vezető szakemberét, a hiro­simai és nagaszaki áldozatokkal fél évszázada foglalkozó Itsuzo- to Shigematsu professzort kérte fel a szakvélemény megírására, aki mindenben igazolta az ere­deti jelentés valóságtartalmát. Meg kell mondani: minden em­beri tevékenység a természet menetébe való beavatkozás. Ez akkor kezdődött, amikor vagy harmincezer évvel ezelőtt korai elődünk kőbaltájával kivágta az első fát, leterítette az első ma­mutot. Az ipari forradalom kez­detéig ez mit sem számított. Csakhogy azóta oly mértékű a beavatkozás, hogy napjainkban már akár az apokalipszis eljöve­tele is reálissá válik. De erre nem az atomreaktorok, hanem a hagyományos erőművek mi­att kerülhet sor: mértékadó ta­nulmányok szerint az elkövet­kező fél évszázadban több százmillió, pesszimista véle­mények szerint akár egymilli- árd ázsiai és afrikai lakos lesz kénytelen elhagyni otthonát, mivel az üvegházhatású gázok következtében mai lakóterüle­tük sivataggá válik. Az igazi ve­szélyt napjainkban épp a gáz-, kőolaj- és széntüzelésű erőmű­vek jelentik. Az meg a gyakran ellenérdekelt lobbik által pén­zelt zöldeket egyáltalán nem zavarja, hogy egy széntüzelésű erőmű évente több radioaktív izotópot bocsát ki, mint amennyi Csernobilben kisza­badult. Fukusima Napjainkban, a fukusimai tragédia kapcsán újonnan fel­lángolt az atomerőművek jövő­jével kapcsolatos vita. A ténye­ket józanul megvizsgálva kide­rül, a japán mérnökök tökéletes munkát végeztek: a tervezett­nél tízszer nagyobb földrengés sem okozott kárt a reaktorok­ban. Arra viszont aligha szá­míthattak, hogy összeomlik az ország villamos rendszere, va­lamint tizenöt méter magas szökőár is sújtja az országot, amely elöntötte a tartalék áramforrásul szolgáló dízelmo­torokat, így aztán a csökkenő teljesítmény mellett is radioak­tív anyag kerülhetett a levegő­be, amely egyébként mindössze egy százaléka a csernobili su­gárzásnak. A lengyel-magyar nemzeti hős, Bem apó hazaszál­lításának története jut erről az ember eszébe: mivel az egyház tiltakozott az ellen, hogy a moszlimmá vált legendás tá­bornok keresztény lengyel földbe kerüljön, tisztelői úgy döntöttek, hatalmas gránitosz­lopokon elhelyezett szarkofág lesz végső nyughelye, így maga­san a levegőben „lebeg”, akár­csak Mohamed koporsója. Ha tizenöt méter magasságban let­tek volna a szökőártól elöntött dízelmotorok, ma Fukusima nevét nem ismerné a világ, mert az égvilágon semmi nem történt volna a reaktoraival. Mint minden tragédiából, Csernobilből és Fukusimából is okolni kell. Az ukrajnai telepü­lés meglátogatása viszont min­denkinek ajánlott. A huszon­ötödik évforduló alkalmából va­lamennyi egykori létesítményt megnyitnak a turisták előtt. Mindenki meggyőződhet arról, mi és hogyan történt. Meg arról is, hogy a biztos halál tudatá­ban, életüket feláldozva milyen hősies küzdelmet vívtak azok a tudományos dolgozók, műsza­kiak, tűzoltók, helikopter-piló­ták, akik szívszorító emlék­művét megtekinthetik a tragé­dia színhelyén. És ami a legfon­tosabb: meggyőződhetnek ar­ról, hogy atomenergia nélkül nincs sem jelen, semjövő. Az erőmű közvetlenül a robbanás után (TASR/AP-felvétel (SITA/AP-felvétel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom