Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-23 / 94. szám, szombat
Nádasdi Péter: „Még fociznom is kellett a filmben, apámtól pedig a kézi halászás fortélyait is megtanultam. A nők valahogy mindig tönkretettek..." www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 23. Szombati vendég 23 Frenetikus visszatérés, milyen lesz a folytatás? Ez már az ő éve. Végre! Nádasdi Péter ismét színész lesz. Egyszer már volt. Rövid ideig. Épp, hogy tudomást szerzett róla a szakma, tehetségét felvillantva aztán elvonult a világ szeme elől. SZABÓ G. LÁSZLÓ Most visszajött. Visszacsalogatták. Szerepet kapott a Peter Lipovský irodalmi remekműve alapján forgatott Barackligetben. Pontosan körvonalazott, nagyhorderejű szerepet, amelyhez nemcsak fizikai adottság - jókora lélek is kellett. Igazi színészi reveláció, ami a szemünk előtt zajlik. Egy nyers, ösztönös, kirobbanó tehetségű fiatal színész ámulatba ejtő diadalmenete. Játékával, személyisége varázsával, energiájával filmbeli apja, Cserhalmi György ifjúkori énjét juttatja eszembe. A karámból kiszabadult, betörhetetlen csikót. A keménykötésű, kakasvérű, szikrázó szemű hétköznapi hőst, aki nem szégyellj, ha olykor összetörik. Az ép és egészséges, szenvedélyes, józanul gondolkodó, de örökké vívódó harmincast. Kemény az ökle, de a szíve vajból van a Barackliget csallóközi férfiembereként. Küzd foggal-körömmel. Gürcöl, ha kell. Tűr és elvisel, hadakozik kínokkal és mindennapi nyűgökkel, csak épp a szerelem kerüli el. Vágya leküzdhetetlen, viszonzást nem lel. Nagy ívű alakítás. Rangos filmfesztiválokon komoly díjakra érdemes. Nádasdi Péter fülének mindez idegen. Nem érti. Fel sem akarja fogni. Messziről jött vissza Pozsonyba, a film bemutatójára, és most nem elsősorban a kilométerek számára gondolok. Királyhelmec nem a vüág vége. Igaz: neki a vüág közepe. Híres csapat tagja volt a főiskolán. Vlado Kobielsky, Lukáš Latinák, Jakab Róbert, Juraj Kemka, Marián Miezga, hogy csak a fiúkat említsem. Legendás vizsgaelőadásukban, a Komámasszony, hol a stukker?-ben ugyan nem szerepelt, de ott volt a lányok darabjában, Anouilh Zenekari próbájában, mint egyetlen férfi szereplő. Molnár Ferenc-i hasonlattal élve: „kiragyogott a kórusból”. Nagyon befolyásolta az életemet, hogy amikor idekerültem a főiskolára, abban az évben, amikor a felvételik voltak, próbajátékosként fociztam az első ligában. Kiválasztottak. Ez volt a nagy álmom, közben túljutottam a felvételi harmadik rostáján is. Felvettek a színművészetire. Minden osztálytársamtól ugyanazt hallottam: „Gyerekkorom óta erre a pályára készültem.” Én nem. .Azért vagyok itt, mert bejutottam, és remélem, nem fogok csalódást okozni saját magamnak, hogy ide jöttem.” Az igazság az, hogy izgatott valanülyen szinten. Sokat tanultam Martin Hubától, de most dühös vagyok rá, hogy nem jött el a film bemutatójára, mert legalább meg tudtam volna köszönni neki, hogy kitartott mellettem, amikor elsőben majdnem kidobtak. Láthatta volna, hogy nem ment kárba az energiája. Egyszer le is kevert két pofont, amikor büntetésből fél évet a bábosokkal töltöttem. Tizenkilenc évesen aztán bekerültem a Nemzetibe. Cseresznyéskert, Jasa. Beugrás volt. Lábát törte a színész. Másodéves voltam. Pénteken megkaptam a példányt, de hétvégén utaztam haza, Hel- mecre. Foci, haverok, nem éreztem én jól magam Pozsonyban, pedig a főiskolán kezdtek elismerni. Mindegy. Vasárnap este elolvastam a szöveget, hétfőn úgy jöttem vissza, hogy Huba már várt, és vitt be a Nemzetibe. Chudík, Milka Váááryová és a többiek, köztük én... beszarás! Tüdtam, hogy ezt nem lehet elrontani. Ide kiállsz, bratku, ahogy Helmecen mondjuk, és ha elszarod, vége! Megcsináltam, Huba megköszönte, szerződést tettek elém, hogy enyém marad a szerep, de mondtam, hogy váljunk még egy előadást. Megint megijedtem ugyanis. Attól, hogy itt kell maradnom. Hogy nem járhatok haza focizni. Nem hibáztam, szépen játszottam, csak olyan standard voltam, ami nem akarok lenni. Huba lecseszett, és megharagudott rám. Pedig szeretett. Mondták, hogy a lova vagyok, a kedvence, de akkor valahogy csalódott bennem. Zavarta őt, hogy nem tudta elhitetni velem: itt a helyem, ezen a pályán, nem a másikon. És jött a Thália, Vidnyánsz- ky Attila rendezésében a Kár, hogyk...! Az nagyon jó volt, csak visz- sza kellett jönnöm a főiskolára. Jött a Szentivánéji álom, a fiúk meg együtt nyomták a Stukkert. Aztán vége a sulinak, kimegyek Angliába a tesómhoz, és ott jövök rá, hogy hiába lehet egy hét alatt tizenöt, egy hónap alatt majdnem hetvenezer koronát keresni, nem érdekel. Hazajövök, egy év munkanélküli segély. Utána elmentem Komáromba, eljátszottam a Švejket, nagyon jól sikerült, majd ismét Kassa, Thália, három év. Ha együtt maradhattam volna Latinákékkal, valószínűleg nem jövök el Pozsonyból. Színházat akartak alapítani, de nem sikerült nekik. Jóval később aztán mégis összejöttek az Astor- kában, addig viszont mindenki a saját útját járta. De mindenki a szakmán belül. Tudom, valahogy az maradt meg bennük, hogy én nem akarok színész lenni. Ami nem egészen így volt, mert az is akartam lenni, meg más is. Segítettek is ők mindenben, soha nem tagadtak le, minden interjúban megemlítették, hogy osztálytársak voltunk. Ebben furcsa volt lubickolni, én a kis különc, aki mégis létezik... ... de nem jön, pedig... ... lehet ezt tudni? Nem! Ki tudja, mi történt volna, ha itt kötök ki Pozsonyban? Lehettem volna boldogtalan is. Vagy boldog. Fogalmam sincs. Ez az én utam. Helmecen mindenesetre elértem dolgokat. Már a tháliás évek alatt volt egy nagy álmom. A zene. Tizenhat éves korom után megegyeztünk, hogy majd huszonkét évesen folytatjuk a zenélést, mindenki vesz valamit. Én az utolsó színházi fizetésemből mikrofont vettem és hangszórókat, aztán hazaköltöztem Helmecre, és elkezdtünk zenélni. Kurvára ment a szekér. Pozsonyban, egy rangos fesztiválon bejutottunk a döntőbe. És mi lett a focival? Abból kiöregedtem. Huszonegy évesen felejtheted el. Prágában egy színházi fesztiválon még főiskolásként minden csapatot megvertünk. Volt egy meccs, amelyen tizenegy gólt rúgtam. Meg voltak őrülve a többiek, örömükben dobáltak a magasba. De mondom, visszatértem a zenéléshez. Hittem benne, hogy ez az én utam. Aki engem énekelni lát a színpadon... Úristen! Szaladgálok, ugrálok, kommunikálok, és mindenkit szeretek. Amúgy még a régi szerelmeimet is, akik szétcsapták az életemet. Ők is szeretnek a mai napig, már sajnálják is talán, hogy vége, de nincs visszatérés. Késő. Én tényleg őrült vagyok valamilyen szinten, mert soha nem tudok nyugton maradni, mindig azt várom, hogy összeessek. Addig nem állok meg, annyira intenzíven élek. Persze, mindjárt otthon leszek, Anyuka, puszi, oké, megyek, közben pörgők kifulladásig. Hogyan került aztán a ki- rályhelmeci kultúrház élére? Megpályáztam és nyertem. Ez már 2005-ben volt. Fasza, gondoltam, mellette még a zenekart is tudom vinni. Lokálpatrióta vagyok nagyon erősen. Fesztiválokat szerveztem helyben, koncerteket a környéken. Otthon akarok lenni, pedig már tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Öt évig csináltam, január 10-től megint munkanélküli vagyok. Polgármesterválasztás, illetve -maradás miatt eljöttem a kultúrházból. Pedig volt olyan hét, hogy küenc előadást kaptak a helmeciek. Az egyiket, épp az Astorkáét, hetvenezerről alkudtam le húszra. Áron alul jöttek el a színészek. Műiden előadás telt ház előtt ment, naponta háromszázan látták. Ne felejtsük el: Királyhelmec Pozsonytól 550 kilométerre van, és 40 százalékos a munkanélküliség. Soha, egyetlen álmatlan éjszakája sem volt amiatt, hogy színészi diplomával a zsebében mellékvágányra terelte az életét? Semmiféle nosztalgiát nem érzett a színészet iránt? Talán csak egyszer, amikor Lukáš Latinákék jöttek játszani Helmecre. Tegnap is, a film bemutatója után azt kérdezték: „Nem akarsz visszajönni? Segítünk.” Nekem ez nagy elismerés. De nem nagyobb, mint az a siker, hogy öt év alatt kineveltem a sajátjaimat, és nem egy hónapban egyszer, hanem egész héten, minden este telt házat produkáltak. És mégis otthagytam a kultúrházat! Bekavartak, irigykedtek, szétcse- sződött az egész. Kitoltak a haverommal, aki ugyanúgy tudott volna segíteni a városon, mint én, mert sok mindenben hasonlítunk egymásra. Ezért álltam fel. Fel mertem állni. Havonta kereshettem volna tizenhatezer koronát, ami a környéken igazán fasza, de nem érdekel. Otthagytam. És most mégis hazamegy, ahelyett, hogy egy ilyen film, egy ilyen alakítás után maradna. Nem maradok. Várok. Kivárok. Meglátjuk, mit hoz ez. Nem itt akarok várni. Otthon. Engem ott is meg lehet találni. Az is megtörténhet, hogy megint eltelik tíz esztendő, és negyvenhárom évesen ugyanott tartok majd, mint most. Elérsz valamit, és kiderül, hogy az csak egy lépés. De egy ilyen teljesítményt, mint amilyet a Barackligetben nyújtott, nem lehet elfelejteni. Ezen képtelenség csak úgy átlépni. Rendben, de akkor is hazamegyek, és csinálom a zenekart. Filmzenét is írok majd. Ezzel is foglalkozni akarok. Bejutottunk egy jeles magyarországi fesztiválra, Debrecenben zenélünk, országos szavalóversenyen zsűrizek... ... és ha mindeközben például Budapestre hívnák színpadi szerepre? Nem biztos, hogy elvállalnám. Induljunk ki abból, hogy igen. Régen voltam színpadon. Biztos, hogy nem adnám fel, nem futamodnék meg önmagam elől, de hogy megszenvedném, az is biztos. Becsületből és a tudásomhoz mérten mindent megcsinálok, amit elvállalok. Megbízható embernek tartom magam. De ha már a focit félretettem, ami csak azért fáj, mert nem rúghattam gólt Barcelonában nyolcvanezer ember előtt, vagy a Real Madridban, mindegy, akkor legalább a zene maradjon meg. Es az lesz is mindig. A színház kötött dolog. Nem időben, hanem szövegben. Műiden este ugyanazt nyomod. De a zene! Azt te írod, te formálod, az tényleg fasza! És hajói csinálod, színház az is. Színházban azokkal szeretnék játszani, aki közel állnak hozzám, akik előtt merek bármit. Lukáš, Vlado, Juraj, Robo, Majo. A régi társaim. Egy kivétellel mindannyian felsorakoztak a Barackliget bemutatója után, láttam, milyen büszkén ölelgették. Mit érzett? Hogy már nem vagyok kívülálló. Fura helyzet lehet ez számukra is. Ök színházban játszanak, tévésorozatokban, szórakoztató műsorokban kapnak szerepet, játékfilmben azonban egyikük sem jutott még ekkora lehetőséghez. Ez tényleg érdekes. És kárpótlás a kihagyott évekért. Ez még így nem fogalmazódott meg bennem. Juraj Kemka azt mondta: „Tökéletes vagy a filmben.” Mire én viccből azt válaszoltam neki: Tőled tanultam. Nem hagyta annyiban. ,A mai nap után nekem kell tanulnom tőled” - felelte. Kitől kapta Jancsi szerepét a filmben? Peter Bebjaktól, a rendezőtől? Sziditől, Tóbiás Sziditől, aki a női főszerepet játssza. Az ő párja írta a forgatókönyvet. Felhívott, hogy jöjjek el próba- felvételre. Amikor elolvastam a történetet, azt mondtam: B... meg! Ha ezt Angelina Jolié és Brad Pitt játssza, Oscar-díjas film. Tuti! Felfordulhat az egész életem, ha ez összejön. És összejött! Le kellett fogynom, gyúrni jártam, és most itt vagyok, figyelem, mi történik velem. Maga a szerep mennyire kavarta fel? Nem ecsetelgetem ezt a dolgot, hiszen nem is nagyon elemeztem a figurát. Én ebben nem hiszek. Nem akarok megsérteni senkit, de Törőcsik Mari is azt mondta egyszer: őt megtalálták a szerepek. Engem is. Még fociznom is kellett a filmben, apámtól pedig a kézi halászás fortélyait is megtanultam. Ami pedig a nőket illeti, mondtam már. Valamilyen szinten mindig tönkretettek. Tehát elolvastam a forgató- könyvet, és tudtam: ez én vagyok. Nem is kellett játszanom semmit. Ez nem Puck, és nem a Szentivánéji álom. Tartott valamelyik jelenettől a forgatás során? Az erőszaktól és az asztalon táncolástól. És amikor sírni kellett a konyhában. A víz mellett Lajcsi, vagyis Mokos Attila miatt könnyebb volt. De a konyhában, egyedül! Belülről kellett, hogy jöjjön, és nem cseszhettem el a karakterhez képest sem. Azért meg kellett küzdenem. A táncot reggel hatkor kezdtem el, és a tizennegyedik felvétel volt az utolsó. Letérdeltek előttem a stábtagok, úgy gratuláltak a végén. Akkor most irány haza? Mit kívánjak? Az útra? Nem. Úgy egészében. Hogy a zenekarunkkal, a Semi Holsennel is sikerüljön elérnem valamit. És szeretnék újra színész lenni. Együtt csinálni a kettőt, és faszául ellenni. Érkezni és menni.
