Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-02 / 77. szám, szombat
Kiss Mányi-kiállítás Budapesten Nemzeti kincs marad SZABÓ G. LÁSZLÓ Riadt arca a Körhintában. Ez az első kép, amely hozzávisz a múltba. Pataki Mari anyja a tanyán, petróleumlámpa pislákoló fényében. Ahogy ott ül keményfejű, hajthatatlan félje (Barsi Béla) és csak a szív intésére figyelő lánya (Törőcsik Mari) között, talán egy hokedlin. Ahogy lánya szerelmét, kínját és boldogságát átérezve, férjura szúrós tekintetével a háta közepén a pokolba kívánja sáros életét. Fábri Zoltán mesélte, amikor a film szereposztásáról kérdeztem. Többen is próbálták őt lebeszélni Kiss Manyiról. Szent meggyőződéssel állították: a vicces kis komika, a madárcson- tú szubrett nem tud majd hiteles parasztasszony lenni. Hát tudott! Fábri jól ismerte a színésznő rendkívüli képességeit, ezért ragaszkodott hozzá. Meg is hálálta Kiss Manyi „Zolikája” bizalmát. Olyan parasztasszonyt mutat a filmben, aki egész lényével érzékelteti a tanyasi vüág minden láncát, koloncát. Köstier kisasszony A fekete városban. Illem, etikett, jó modor egy személyben, de furfang, kíváncsiság, báj és magakelletés is. Olthatatlan szerelmi vágy túl ennyin meg annyin. Csivitelés, csipogás, csacsogás. Tizenéves lánykák, nemes kisasszonykák nevelője, tanítója, anyjuk helyett őrző-védő angyaluk, titkaiknak hét lakatot kínált, eleven ládikája. Micike, a kétéletű Mici néni. Ágyban ülve, kislábasból paprikás krumplit kanalazva, naphosszat ugyanazt hangoztatva: „Innen egy tapodtat sem! Nem, nem és nem!” Ő aztán nem költözik színészotthonba, esze ágában sincs. A lakás az övé, tehát marad, amíg le nem hunyja a szemét. Punktum. És szipog, és sír, és képzelődik, és hisztizik is egy kicsit, de még a szeme sarkából is azt lesi: ki szereti, és ki tesz úgy, mintha igazán szeretné. Mert mindenkinek ígér valamit. Bútort, porcelánt, képet a falról. Nappal beteget mímel, éjjel randizik és mambót táncol. Zabálni való kis bitang, ahogy a Tó vendéglőben újdonsült szerelmét bolondítja, született „benzintyúk”, ahogy kamaszlány módjára boldogan motorozik vele. Kiss Manyi három arca a háromezerből. Hiszen volt ő Ledér is, Iluska is, Stázi is, meg Pityke Panni, Babszi, Rixi, Diána Wirb- li, az ötvenes években a Három nővér Olgája, Kurázsi mama, a Cseresnyéskertben Sarlotta Ivanovna. Legutoljára, 1970-ben Németh László Bodnárnéja a Madách Színházban, ahova az Operettszínházban és a Vígszínházban eltöltött évei után 1954- ben szerződött. Nagy korszaka is ott kezdődött. Pártos Géza és Ádám Ottó rendezéseiben vitte a prímet. Színpadi és fflmsze- repből kapott eleget. Szeretet- ből, rajongásból is. Szerelemből jóval kevesebbet. Pedig félje is volt, olasz, egy Európa-szerte híres üluzionista család kedves artistája. Három évig járta velük a világot, mutatványosként segédkezett, betanult és bevállalt különböző manézsbeli szerepeket. A csúcs az lehetett, amikor hagyta, hogy ágyúból kilőjék. Pedig nem lehetett súlyos golyó. Füstölő, füstölgő igen, acélból öntött aligha. Akaratában ugyan szilárd volt, mint a vas, tehetségében a legdrágább gyémánt. Egykori kollégái mesélik róla: ruhára, cipőre, kozmetikumokra, ékszerekre nem nagyon költött. Nem mintha nem adott volna magára - csak nem annyira külsőleg, mint ott legbelül, a lélek háza táján. Jelmezeire kínosan ügyelt. Ott nem engedett meg semmilyen hibát, mulasztást, pontatlanságot. Egyszer, egy tévéfilm forgatásakor, állítólag olyan ruhát adtak rá, amelyen rengeteg gomb volt. De az egyiket biztosítótű helyettesítette. Aki nem tudott róla, észre sem vette. Ő igen. Az ő szemét ez sem kerülte el. Nem is állt addig kamera elé, amíg fel nem varrták a hiányzó gombot. A „habot” sem szerette. Divatos szóval: nem puncsolt. Véleményét kimondta, ha eldöntött valamit, nem titkolta. Imádott kollégája, Soós Imre sírját már a temetése napján pálinkával locsolta. „Igyál, csak igyál, ne szomjazz odalenn!” Megszólták, hogyan tehetett üyet?! „Majd nekem is öntsetek!” - felelte. De nem csípősen, csupán egy kicsit becsípve. Korszakos jelentőségű, istenáldotta tehetségű színésznő volt. A Napfény a jégen legendás liftjelenete. Mezey Máriával és Psota Irénnel szteppel megállíthatatlanul. Forog, pörög szédülésig. Kipörgi az éveit. Lehetett volna énekesnő Kolozsváron. Nem lett! Táncosnő Miskolcon. Az sem! Színésznővé érett Budapesten. Megoldott minden szerepet, még azt is, ami talán nem is volt szerep. O formálta azzá, mert ehhez értett a legeslegjobban: semmiből létrehozni valamit. Valami szépet, értékeset. Születésének 100. évfordulóján személyes tárgyaiból, fennmaradt fotóiból, színpadi jelmezeiből, kedvenc ruhadarabjaiból nyűt kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Jobb helyszínt nem is találhattak volna a szervezők, mint ezt, a Szent István térit Budapesten. Kiss Manyi, főleg élete utolsó éveiben, amikor Kossuth- díjas művészként nyugdíjba „kergették”, vagy amikor tudomást szerzett súlyos, akkor még gyógyíthatatlan betegségéről, gyakran „megvendégelte” magát. De mindig tudta, hol, mit és mennyit. Ebben is pontos volt, akárcsak a játékában. Egy törékeny testű, óriási színésznő, egy igazi női Chaplin sztárfotói sorakoznak a vitrinekben. Arcán, minden képen szinte szerzetesi odaadás és a csillogó derű. A színházi felvételek mellett Kurázsi mama fejkendője, ismeretlen szerepből ingje, mellénye, oldaltáskája; odébb szalmakalapja, madeira ruhája, brokát kiska- bátja. Egy édességdoboz a családi hagyatékból. Fűzött selyemblúz, csontszínű bőrkesztyű. Székely ruha, háziszőttes, háromszéki viselet. Ami kedves volt a szívének. Közös képen Honthy Hannával, Szeleczky Zitával, Latabár Kálmánnal. Mindenki színésznője volt. Egy egész országé, egy egész nemzeté. A nép Kiss Manyija. A nép Manyikája. Pedig Margitnak keresztelték, amin ő kacagott a legszebben.
