Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-12 / 85. szám, kedd

2011. április 12., kedd

4. évfolyam, 1. szám

SZINFOLK

Az „úttörő" szerepét nem a csárdás, hanem a szintén nemzeti színezetű, ám a báltermi táncokhoz sokkal közelebb álló népies műtáncok töltötték be

Nemzeti táncaink a reformkori pozsonyi bálokon

Pozsony történelmi jelentősége, a város reformkori szerepével kapcsolatos események, helyszínek minden bizonnyal nem teljesen ismeretlenek az olvasó számára.

HANUSZ ZSUZSA

Vázlatosan fel tudjuk idézni a történelemórán tanultakat az országgyűlések eredményeiről, a március 15-i ünnepségek alkalmával gyakran idézzük fel Kossuth beszédét az első felelős magyar kormány megalakulásáról, amely a korabeli pozsonyi Zöldfa Szálló teraszáról hangzott el, és büszkék vagyunk Petőfire, aki bár az országgyűlések ideje alatt ugyancsak ínséges körülmények közt élt a városban, annál diadalit- tasabb volt visszatérése a forradalmi eseményeket követően. Nem véletlenül alakult ki a szabadságharc leverése után igazi kultusza Pozsonyban, melyet - a márciusi forradalomra való megemlékezések helyszínét adó - róla készített szobor is hirdet.

Talán az már kevésbé közismert, hogy ezeken - a többé- kevésbé jól ismert - eseményeken túl szintén szorosan a városhoz és e korhoz kapcsolódik nemzeti táncunk, a csárdás is. A polgári átalakulást és nemzeti függetlenséget megcélzó reformok kiharcolása ugyanis korántsem csupán a tárgyaló- termek falai közt folyt, hanem az élet minden területén. A „harcok” egyik legfontosabb színterei így a jelentős közéleti eseménynek számító bálok voltak, melyek mintegy esszenciáját, „kirakatát” jelentették a korabeli valóságnak.

Érdemes hát egy kis időutazásra indulni, és belelesni a korabeli táncvigalmakba, közelebbről is szemügyre venni, milyen akadályokon kellett magát végigküzdenie nemzeti táncainknak, hogyan sikerült a csárdásnak rövid időre az uralkodó idegen társastáncok fölé kerekednie, és valójában milyen tánc is lehetett az, amit akkor - és azóta a mai napig is - a leginkább nemzetinek, igazán magyarnak éreztek. De vajon honnan lehet mindezekről tudomásunk? A legszemléletesebb és egyben leghitelesebb képet ez alkalmakról a korabeli báli beszámolók nyújtják, melyek nemcsak egy-egy táncvigalom hangulatát adják vissza igen érzékletesen, hanem részletesen tárgyalják, és legfőképpen a „nemzetiességet” szem előtt tartva olykor élesen bírálják, olykor magasztalják a megjelentek öltözetét, a társalgás nyelvét, a terem díszítését, a zenét szolgáltató hangászkar

játékát és nem utolsósorban a bál táncrendjét.

A várost leginkább megmozgató ünnepségek, táncvigalmak a koronázásokkor és az országgyűlések megnyitása, illetve berekesztése alkalmával voltak Pozsonyban. A „legtáncosabb” időszakot természetesen a farsang jelentette. Különösen érvényes volt ez, ha az egyben az országgyűlés idejével is egybeesett, amikor a követek, a mágnások, az ország- gyűlési ifjúság egymással versenyezve adták fényes táncestélyeiket. De tévedés lenne azt hinni, hogy csupán az ország- gyűlések vittek színt, életet a város tánctermeibe. Legalábbis ezt igazolják azok az ország- gyűlési időszakokon kívül eső farsangi beszámolók, melyek fényes mágnási magánbálokról és népes nyilvános álarcosbálokról tudósítanak, melyekre főként, ha volt hó és jó szánút - az egész Csallóközből érkeztek a vigadni vágyók. Sőt, a korabeli kritikákat egészen meghazudtoló, haladó szellemiségben rendezett nemzeti jogászbálokról szintén olvashatunk a hírlapokban.

Azoknak a bizonyos bíráló hangvételű, a várost olykor vidékiességgel és nemzetietlen- séggel vádoló írásoknak volt is némi alapja. Különösképpen az 1830-as években, amikor nemcsak Pozsony, hanem Pest-Buda és sok más hazai város báli kultúráját az idegen szellemiség jellemezte. így történhetett, hogy míg reformpárti országgyűlési követeink a tárgyalótermekben a magyar nyelv ügyéért szálltak síkra, addig esténként az ország előkelő báltermeiben külföldi divatlapok szerint öltözött hölgyek és frakkos férfiak táncoltak idegen zenére idegen táncokat. S ami talán a legmeglepőbb, a bálok társalgási nyelve leggyakrabban szintén nem a magyar volt. Az egyes báli beszámolók gyakran külön említették, ha a bebocsá tó ’s vissza eresztő bilétek vagy az italok lajstroma magyar nyelven is megjelent, és hírértéke volt annak, ha egy-egy előkelő bálon hölgyek szájából is lehetett magyar szót hallani. „A mi nagy ritkaság, magyarul is hallottunk igen csinosan beszélni két álorczás nőt” - olvashatjuk egy 1837-ben rendezett pesti nyilvános álarcosbálról szóló beszámolóban. így nem is csodálkozhatunk, ha a táncok nagy része szintén külföldi divattánc volt, melyek közül a virágkorát ez időben kétségkívül a keringő élte.

Mindez a fellelt források alapján feltehetően Pozsonyban sem volt másként. Nem véletlen hát, hogy a haladó szellemiségben íródó Rajzolatok sokszor éles iróniával szemléli az országgyűlési város társas életét, melyet az Európa-szerte közismert „keringőkirályok”, a kornak mai értelemben vett valódi sztárjai, Strauss és Lanner uraltak. Az egyik tudósításban például a következőket olvashatjuk a várhatóan hosszú és víg pozsonyi farsangról: ,,...’s ha vígan leszünk bolondok, egyedül Strauss, Lanner orphe- usoknak köszönhetjük, kik (...) szeszélyes kerengőikkel lábainkat ez idén is mozogatják. Strauss, Lanner parancsolnak lábainkkal, mint Saphir szeszélyünkkel, ’s ha azok akarják, tánczolunk, ha ez nevetünk; mi csak vonó ’s szeszély által kormányzott bábok vagyunk. ” De azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a városban a magyaros táncra és zenére való igény - még ha csupán egy szőkébb körben is - már az 1830- as évek során megjelent. így például a farsang Adonisának titulált fővárosi jogászbálok mintájára a pozsonyi jogászbálokat is a korhoz mérten ugyancsak nemzeti szellemben rendezték, még ha ez olykor csupán a magyaros hangvételű bálmegnyitó zenére és az ehhez kapcsolódó, ifjak által bemutatott táncokra korlátozódott. És bizonyára az ország- gyűlési ifjúság is némileg kimutatta meggyőződését az általa rendezett bálok során, hisz a reformok melletti kiállását jelezte már az Országgyűlési Tudósítások másolásával, a tárgyalótermek karzatairól elhangzó hangos véleménynyilvánításával, illetve olykor utcai tüntetések alkalmával is, a konzervatív követeknek macskazenét, az ellenzék vezetőinek köszöntő beszéddel egybekötött fáklyás zenét adva. Szintén a nemzeti táncra és zenére való igényt jelzik a városban megjelenő híres táncművészek és zeneszerzők is, akik a nemzeti művészet legjavát képviselték. Például már az 1825-ös pozsonyi országgyűlést megnyitó koronázási ünnepségekhez jelentős tánctörténeti esemény kapcsolódik. Itt aratta ugyanis Farkas József első nagy sikerét balettes elemekkel gazdagított, lábujjhegyezéssel járt híres verbunktáncával, mellyel pár évvel később külföldön - Bécsben, Párizsban, Milánóban - is nagy hírnevet

szerzett a magyar nemzeti táncnak. Az 1830-as évek végén pedig már szinte egymást váltják városunkban a nemzeti előadások. Fellépett a híres győri Bihary-banda a Pozsonyban különösen közkedvelt jeles magyar magánytáncos, Veszter Sándor kíséretében, Rózsavölgyi Márk fellengző magyarjával és a gergenesi csárdásával szintén nagy sikert aratott, és nem utolsósorban a Liszt Ferenc által adott hangverseny ráadásaként játszott lassú magyar zengeményt úgyszintén feltörő tapssal fogadta a közönség.

Az 1840-es évekkel, az ellenzéki erők egyre erőteljesebb és a forradalom évéhez közeledve egyre erélyesebb fellépésével egy új, eredményesebb időszak kezdődött a feudalizmus felszámolásáért és a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemben. Az események felgyorsulása a közéletre is nagy hatást gyakorolt, s a magyar tánc a fokozódó társadalmi feszültségekkel arányosan egyre inkább valódi nemzeti üggyé vált. A magyar tánc táncolása, a nemzeti öltözetben való megjelenés és a magyar nyelven való társalgás egyre erőteljesebb politikai színezetet kapott, s egyben a kor haladó eszméi melletti kiállást ill. az elnyomó bécsi kormánypolitika elleni tiltakozást is jelentett. És ha így volt ez az egész országban, akkor még inkább így lehetett Pozsonyban, az országgyűlések színhelyén, ahol - a számtalan tánctermi beszámolót követve - a város eddig sosem látott felvirágzását követhetjük nyomon. A legszebben talán mindezt a változást egy 1841- ben a Vigadóban rendezett jogászbálról szóló beszámoló érzékelteti. A jogászbálok eddig is a magyaros szellemiséget képviselték a városban, ez alkalom kapcsán azonban még az előzőekhez mérten is a nemzetiesedés szembetűnő fejlődéséről számol be a tudósítás. Ilyen lelkes hangvételben, s a magyar nyelv és táncok ilymér- tékű megjelenéséről még nem olvashattunk híreket Pozsonyból: „Senki előtt sem titok, mennyire német város Pozsony, ’s általában minden városainkban, Pestet sem véve ki, mennyire tolatott eddigelé minden tánczvigalmaknál háttérbe minden, mi a’ nemzetiség bélyegét viselte magán. - Uraim, Pozsony magyarosodik! Vagy nem hallottátok e a’jogászok’ táncz- vigalmán a’ társalgást, melly, kivált a’ válogatottabb hölgyek közt, magyarulfolyt? nem láttátok a’ deli magyar tánczosokat és tánczosnékat?”

De vajon milyenek is voltak ezek a nemzeti táncok az 1840- es évek eleji pozsonyi báltermekben? Találkozhattunk a báltermekben - elsősorban az említett jogászbálokon - már ekkor is a pár évvel később csárdásnak elnevezett szabadon járt nemzeti tánccal, csak éppen ekkor még másként nevezték. A leggyakrabban friss magyar ill. három a tánc névvel illették. Ez a tánc azonban az első években még túl szilajnak és szabálytalannak bizonyult, s önerejéből nem tudta áttörni az idegen társastáncok rendíthetetlennek tűnő egyeduralmát. Az „úttörő” szerepét így nem a csárdás, hanem a szintén nemzeti színezetű, ám a korabeli báltermi táncokhoz sokkal közelebb álló, táncmesterek által salonias üledékbe szabályozott népies műtáncok töltötték be. Ezek a táncok pedig ezúttal már nem csupán bemutató szerepben, de a táncrendekbe bekerülve az egész báli társaság által táncolva jelentek meg. Közülük is a legnépszerűbbé - a báli megnyitók alkalmával Körmagyar néven még olykor napjainkban is előadott - Szőllősy Szabó Lajos 1841-ben komponált Körtánc című koreográfiája vált, mely Rózsavölgyi Márk érzelemdús, verbunkos stílusú kísérő zenéjével „megerősítve” még inkább hatni tudott közönségére s táncolóira. A tánc korabeli elnevezése félrevezető lehet, az ugyanis nem a körformában való táncolásra, hanem annak nemzeti színezetére, a szintén ez évben alakult Nemzeti Körre utal. Szőllősy szerzeményét népszerűsítették színpadokon, terjesztették táncművészek és tánctanítók, így pár év alatt országszerte valóban a bálok egyik meghatározó társastáncává tudott válni.

A Körtánc természetesen nem kerülhette el Pozsony bál-