Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-09 / 83. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 9. www.ujszo.com Gyömbér Noémi sportszakpszichológus nem szeret rivaldafényben lenni, az a célja, hogy hozzájáruljon a sikerhez A „magyar betegség” nem létezik Mennyire fontos a mentális felkészítés a sportban, lehet-e egy sportpszichológus szurkoló is, s miért idegenkednek még ma is a sportolók a pszichológusoktól? Erről is beszélgettünk Gyömbér Noémi sportszakpszichológussal, aki a TF Pszichológiai Tanszékén dolgozik, az interneten pedig a Sportpszichó blogon népszerűsíti szakterületét. BŐDT1TAN1LLA Miért indítottak blogot a sportpszichológia kérdéseiről? Kolléganőimmel, Kovács Krisztával és Imre Tóvári Zsuzsával azt tapasztaltuk, hogy amikor szóba kerül a sportpszichológia, mindenki azt gondolja, a sportoló beteg. A médiában csak akkor kerül elő a mi szakterületünk, ha történik valami a sportolókkal, pedig a sportpszichológia nemcsak valamilyen probléma kezelésére, hanem egészséges sportolók fejlesztésére is jó. Miért idegenkednek a sportolók a sportpszichológiától? Valószínűleg a „pszichológus” szó miatt. Van ennek egy rossz sztereotípiája, hogy ha sportpszichológushoz megyek, akkor biztosan „hülye” vagyok. Ez elindulhatott akár a pszichológustársadalomból is, lehet, hogy főleg azt visszük kifelé, hozzánk a problémás esetekkel lehet jönni, Az első alkalmak többsége azzal megy el, hogy tisztázzuk a sportolókkal, nem azért vannak nálunk, mert betegek. Mióta beszélhetünk sportpszichológiáról Magyarországon? A TF-en a tanszékvezető, Dr. Lénárt Ágota indította el a képzést, de már korábban is voltak neves magyar szakemberek, mint ő maga és Vura Márta, aki ma is aktív. Az elmúlt ötven évben már jelen volt a sportpszichológia a köztudatban, de csak az utóbbi tíz év hozott igazi fellendülést, amikor elindult a szakképzés, amelyre egyébként határon túliak is jelentkeznek. Fokozottan akkor került előtérbe a sportpszichológia, amióta az olimpiai érmeknél vagy azok hiányánál egyre inkább látszik, hogy mentálisan hátrányban vagyunk más nemzetekhez képest. Miben különbözik a sportpszichológus az egyszerű pszichológustól? A sportolóknak mások a problémáik. Más a nyelvezetük, más a közeg, mások a kihívások. Míg egy nem sportoló kliens beül, és beszélgetünk egy órát, addig a sportolókkal kimegyünk edzésekre, versenyekre, ott tartunk csoportfoglalkozást, ahol nekik megfelel, tehát jóval rugalmasabbak a keretek. Nem arra fókuszálunk, hogy a sportoló miben beteg, hanem a teljesítményjavítás az elsődleges cél. Mentális ráhangolódást végzünk. Egy hónappal egy vb előtt nincs idő arra, hogy azzal foglalkozzunk, a sportolót elhagyta a barátnője. Persze, ha ez befolyásolja a teljesítményét, akkor kell foglalkozni ezzel a kérdéssel is, de mindenképpen a teljesítmény a fő cél. Sajnos vagy nem sajnos, ha én egy világverseny előtt észreveszek is például egy mélyebb gyerekkori problémát, nem kezdhetem ezzel bombázni a sportolót, mert tudom, egy hónap múlva vb vár rá. Most kezdődik egyébként a törvényi szabályozása annak, hogy nem dolgozhat akárki sportolókkal. Hallottunk már olyan esetekről, hogy boszorkányok vagy alkalmatlan önjelölt pszichológusok jelentek meg egy csapat mellett a mentális problémák kezelésére. Szakmán belül is tisztázni kell a helyünket. Egyelőre gyakori az a jelenség, hogy egy pszichológus sportszakpszichológusi képzettség nélkül nevezi magát sportpszichológusnak, pedig speciális tudás kell ehhez, mert teljesen más a sport és élsport világa. A szakképzés során ez miben mutatkozik meg? Mi leginkább a sportolói problémákról tanulunk, azokat a technikákat sajátítjuk el, amelyek a sportolóknál a leghatékonyabbak. A hagyományos módszereket átalakítjuk a sport nyelvére. Sok kreativitás kell ahhoz, hogy mindazt, amit öt év alatt elsajátítottam a klasszikus pszichológiából, a sportolók között tudjam alkalmazni. Egy sportoló nem fog egy évig itt ülni, és analizálni a gyerekkorát, sokkal gyorsabbnak, rugalmasabbnak kell lenni. Ha kint vagyunk egy Eb-n vagy egy vb-n, az számunkra is ugyanolyan felpörgetett murika, mint a sportoló számára. Ezt nem lehet összehasonlítani a pszichiátrián végzett munkával. Nekünk minden olyan dolgot ismernünk kell, ami együtt jár a sporttal - táplálkozási zavarok, sporttáplálkozás, sportorvosi ismeretek, de akár a biomechanika vagy a sportdiplomácia. Mennyire fontos, hogy legyen a sportpszichológusnak sportmúltja? A hivatalos álláspont szerint nem kell ahhoz sportmúlt, hogy meg tudjuk érteni a sportolókat, s ezzel részben egyet is tudok érteni. Viszont a sportolók szeretik, ha nekünk is van sportmúltunk. Valahogy más akkor az összhang, ha tudják, mi is sportoltunk, fontos a sport az életünkben. Ez a közös nyelvünk. Én hét évig kézilabdáztam, s a végzettek és végzősök 80%-ának van sportmúltja, van, aki egyenesen az élsportból érkezett a sportpszichológusok közé. Engem mindig is érdekelt a pszichológia, s amikor megsérültem, így maradtam a sport mellett. Ebben a szakmában nem ég ki az ember, bár rajtunk is óriási a nyomás, mivel új tudományterület, és mi is érezzük azt a súlyt, hogy a sportban teljesíteni kell. Kikkel dolgozik együtt? Ezt nem árulhatom el. Vannak csapatsportolóink, vannak olimpikonok, sok gyerek... Amit elmondhatok, hogy thai- bokszosokkal, karatésokkal és néhány ökölvívóval dolgozom, s a Budapest Cowboys ameri- kaifutball-csapat is igényelt sportpszichológiai felkészítést. A többiek nem szeretnék, hogy erről beszéljünk, s mi ezt tiszteletben tartjuk. Tehát ha egy sportoló rádöbben is a sportpszichológia fontosságára, nem szeretné, ha ez kiderülne róla? Ki szeretné, hogy kitudódjon, pszichológushoz jár? Mi már annak örülünk, hogy jönnek. Az legyen a legkevesebb, hogy a nyilvánosság előtt nem vállalják fel. Minket nem zavar, hogy nem állunk rivaldafényben, ez az ő sikerük, nekem pontosan elég, ha a meccs után tíz perccel kapok egy sms-t vagy felhívnak. Nem az a célom, hogy médiaszemélyiség legyek, hanem hogy hozzájáruljak egy jó eredményhez. A felsővezetők, politikusok sem mondják el, hogy pszichológushoz járnak, sokszor még a családjuknak sem, mert ez a saját belső világuk. Teljesen rendben van, hogy ők ezt az információt nem akarják megosztani a nyilvánossággal, én sem biztos, hogy megosztanám. Mivel szokták megkeresni önöket? Csapatoknál főleg csapatépítéssel, de általában, 70-80 %-ban problémával jönnek. Rengeteg edzőt tanítok, s azért most már előfordul, hogy megkérnek, nézzük meg a csapatot háromszor-négyszer, lehet-e bármit is fejleszteni. Van, amikor 30-40 %-ot is hozzá tudunk tenni a csapat teljesítményéhez, van, amikor csak ötöt, de talán éppen az az öt százalék hiányzik a sikerhez, lehet, hogy ezzel lesz meg az arany. Maguk a sportolók jönnek, vagy az edzők szólítják meg a pszichológust? Vannak nagyon tudatos sportolóim, most például egy fiatal fiú maga közölte az apjával: „Szerezz nekem sportpszichológust!” Gyerekeknél azonban ez ritka, őket többnyire szülők hozzák. A felnőtt sportolók esetében pedig főleg az edzők kerestek meg minket. A thai-bokszosok viszont már maguktól is felhívnak, vagy az edzőtáborban bekopognak hozzám, ha szükségét érzik, hogy beszélgessünk. Hány éves kortól érdemes egy sportolónak sportpszichológussal együtt dolgoznia? Tíz-tizenkét éves kortól már kellene, de volt már hatéves kliensünk is. A kisebbeknek főleg a szorongásoldásnál tudunk segíteni. Tíz-tizenkét év az a határ, amikortól már a sportfelkészítés is jól működik, amikor a sportoló megtanulja azokat a technikákat, azokat az alapokat, azt a magára figyelést, relaxációt, amit 18-19 évesen majd talán a jelentős versenyeken vagy akár a hétköznapi életben hasznosíthat. Hogyan zajlik egy foglalkozás? Ez változó, s nagyban függ attól, csapatról vagy egyénről van-e szó. Általában heti egy órában jönnek a gyerekek, ezalatt hatunk az önismeretükre, játszunk, relaxáltatjuk őket, mentáltréninget végzünk velük. A felnőtteknél is hasonló a folyamat. Fontos, hogy az első néhány alkalom után mindkét fél dönthet úgy, hogy kiszáll, tehát a sportoló is és én is, például, ha azt látom, hogy egyáltalán nem motivált. Mi történik akkor, ha valaki egyáltalán nem akar együttműködni? Ha annyira romboló a jelenléte, akkor kivesszük a csoportból, és megbeszéljük vele. Nincs harag, csak neki ez egyszerűen nem jön be. Előfordult azonban már az ellenkezője is, amikor a legnehezebb esetből a legjobban dolgozó csoporttag lett. Vannak-e olyan problémák, amelyek jellemzőbbek a magyar sportolókra, mint másokra? Szoktak beszélni a „magyar betegségről”, de szerintünk, sportpszichológusok szerint nincs ilyen. Ami esetleg gyakrabban előfordul nálunk, az az önbizalomhiány, de ez is változó, gyerekeknél az életkor függvényében is változhat, és sok sportolónak, aki hozzánk jár, nincsenek gondjai az önbizalmával. Magyar betegség nincs, legfeljebb nem megfelelő a mentális felkészítés. Ezen viszont lehet javítani. Az önbizalomhiány sokszor a feltételekből is fakad, a sportoló azt érezheti: hogyan legyen nekem önbizalmam, ha nincs meg a megfelelő háttér mögöttem? Ez viszont már túlmutat a sportpszichológián, és inkább a sportdiplomácia kérdéskörébe tartozik. Miért történik meg, hogy egy sportágában a világ legjobbjának számító sportoló éppen élete legfontosabb versenyén, például az olimpián blokkol le? Ez akár a rossz formaidőzítésből is fakadhat. Az ilyen helyzetek elkerülésére valók a technikáink, a céltervezés, a mentáltréning. Ha valaki még sosem járt olimpián, nem élte meg azt a légkört, lehet, hogy nem tudja ugyanazt hozni, mint a megszokott körülmények között. Ezért kell felkészülni arra, mit fog a sportoló érezni, fejben többször lejátszani a meccset, elképzelni a környezetet. Előfordul, hogy egy adott meccset hétszer elképzelünk. Én stopperrel mérem az időt, a sportoló meg fejben pörgeti a mérkőzést. Ha a tévében néz egy sportközvetítést, meg tudja ítélni, ki az, akinek elkelne a sportpszichológusi segítség? Persze, de ismét hangsúlyoznám, hogy nemcsak segítség, hanem fejlesztés is. A thai- bokszosaim egyszer megnézettek velem videóról tíz párharcot, s nekem a bevonulás meg a meccs előtti rutinok alapján el kellett találnom, ki fog nyerni. Tízből nyolcszor eltaláltam. Lehet látni az arcukon, a mimikájukon, az izomrezgéseiken, a légzésükön, a szemükön. Mi talán azokat az apró momentumokat is észrevesszük, amelyek másnak elkerülik a figyelmét. Sosem bírom végignézni a nagyon izgalmas meccsek utolsó másodperceit, de érzem, ki fogja magára vállalni a döntő pillanatban a felelősséget. Az a legrosszabb, amikor együtt dolgozunk egy csapattal, de csak a tévében nézhetjük a meccseit. A helyszínen egy kicsit könnyebb, bár az is iszonyú. Ilyen érzés edzőnek is lenni. Néha nehéz megállni, hogy az ember ne alakuljon át szurkolóvá. Bevallom, sírtam már el magam elvesztett mérkőzés végén. Hivatalosan nem lehetünk szurkolók, de hát együtt dolgozunk a sikerért, ezért kicsit mindig azzá válunk. Vicces helyzetek is vannak - hová rakjuk a pszichológusokat az edzőtáborban, hová fognak ülni az ebédnél, ilyesmik. Mindenki szorong a közös étkezéseknél, hogyan is viselkedjen a pszichológus előtt. Vagy valaki ott áll a harmadikon, és kiabál: „Gyere, le akarok ugrani, és csak te tudsz segíteni!” Olyan is előfordult, hogy a bírók szurkolólányoknak néztek minket, és hiába magyarázkodtunk, az egész terem azt nézte, ahogy lepakolnak minket a kispadról, s el- slattyogunk. Lefogadom, senki nem gondolt arra: „Az a két nő biztosan sportpszichológus!” A meccsek szünetében bent vannak az öltözőben? Nem, csak ha a sportolók kérik. Mindig előre megkérdezzük, milyen szerepet szánnak nekünk. Fontos nekik, hogy mi ott vagyunk, de csak akkor jönnek oda, amikor akarnak. Nem a rivaldafénybe ülünk le, hanem valahol hátul, de azért megvan a szemkontaktus, a sportolók észrevesz- nek minket. Nem szabad a saját nárcisztikus törekvéseinket belevinni a munkába, hogy engem is lásson a kamera vagy a néző. Az viszont már megesett, hogy beavatkoztunk a közönségnél, mit kellene kiabálni, mert tudtuk, hogy a csapat jelmondatával lehet motiválni a játékosokat. Az lenne az ideális, ha minden sportoló együtt dolgozhatna egy sportpszichológussal? Jó lenne, ha legalább csapatonként, szövetségenként lenne egy-egy sportpszichológus. Nem kell a sportolóknak mindig ott ülni az irodájukban, de legyen egy elérhetőségük, hogy ha akarnak, hetente vagy havonta egyszer leülhessenek beszélgetni. Meg kellene erre teremteni a lehetőséget, ám gyakran a pénz okozza a problémát. Nem beszélhetek az anyagiakról, de mindig egyeztetés után állapodunk meg a fizetségről, nem úgy működik a dolog, hogy ha valakinek nincs elég pénze, akkor elfelejthet minket. Amikor betanultam, évekig ingyen dolgoztam. Néha-néha még most is előfordul, de ezt nem lehet sokszor megtenni, hiszen akkor nem lesz értéke a munkának.
